ESZTERGOM XXXIV. évfolyam 1929

1929-12-25 / 211. szám

1929. december 22 ESZTERGOM \ 3 onyosan meghozza a maga anyagi s erkölcsi hasznát. Sajnos, tudatában vagyok annak |s, hogy mily súlyosak a mi mező­azdasági viszonyaink s hogy ezek t iennyire sújtják a nagy és kisbir­)kos osztályt egyaránt. Erőink természetesen végesek |trra, hogy fölvegyük a küzdelmet z országos, sőt a világot behálózó rízissel szemben. Csodákat tehát enki ne várjon tőlem, vagy tőlünk. In itt épen azért csak arra szorít­kozom, hogy mily intézkedésekkel ihajtom vagy óhajtanám elősegi­eni a jobb-, vagy többtermelést s szzel ha csak némileg is enyhiteni t bajt, különös tekintettel az egye­zteti vármegyék kisgazda közönsé­gére. [ Katasztrofálisan esvén le a mező­gazdasági termények ára, nagyobb igyelemre kell méltatni más terme­ési ágakat. Igy fontosnak tartom minálunk az Jlattenyésztés fejlesztését. A jó állat­enyésztésnek alapfeltétele azonban t jó legelő. Legújabban erről intéz­ődik az egyesitett vármegyéknek így szabályrendelete, melynek ren­Lelkezései, ha a megyebeli gazda­:özönségnek eleintén szokatlanok esznek is és terheseknek látszanak, i saját jól fölfogott érdekükben ké­•em azok pontos betartását. Az egyesitett vármegye vezet a egelőtársulatok s ezek kapcsán a egelőrendtartások megalakításában. De ez mind csak üres malaszt narad, ha nem kapunk egyszer már iszbe, nem dolgozunk a szerint, miint az előírva is vagyon. Személyes tapasztalataim szerint \z állattenyésztés fejlesztésére be ognak válni az utóbbi időkben ren­dezett állatdijazások. Azért jövőre térni fogom a Tekintetes Törvény­latósági Bizottságot, hogy nagyobb ^s több dijat szavazzon meg erre a jélra. Fontosnak tartanám, hogy ameny­lyiben a köztenyésztés szintje emel­kedik és egyre értékesebb anyagot ermel, a községi állatbiztosítási szö­vetkezet megalakítását. Lótenyésztésünk fejlesztése érdekében íletbeléptettük már az arra alkal­nas kancák törzskönyvezését. Külkereskedelmi és belélelmezési izempontból nagyon fontos — ezzel >em mondok ujat — az apró jószág szakszerű tenyésztése. Mezőgazdasági növénytermelésünk védelmére pedig fontos a növény­védelmi szerek és eszközök alkal­nazása, melyek beszerzését szive­jen támogatom hatóságilag ís. Végül aktuális ma ugyancsak a gabonaárak alacsonysága folytán a közraktáraknak megszer­vezése, le úgy, hogy a hasznot föl ne iméssze a kezelési költség. Itt is izivesen támogatok minden erre rányuló mozgalmat. A szőlészetnek, a borászatnak is íagy átalakuláson kell keresztül­nennie, ha azt akarjuk, hogy jöve­lelmező legyen. Nem lehet ma már igy gazdálkodnunk, mint annak­dején azt csak az apáink is tették. A gyümölcstermelésünk is elma­'adott. Van tehát teendő elég. Minden kezdet nehéz, de a mai kezdet kétszeresen az. És hiába lesz ninden igyekezetünk, ha azt a jazdaközönség jó szívvel és megér­essél nem fogadja, vagyis ha az negint úgy lesz, mint legtöbbször 'égen, vagy a múltban volt, hogy íz érdekükben folytatott iparkodá­junk nemhogy fogékonyságra nem alált, de akárhányszor ellenszenvvel s találkozott. Ne gondolja senki, hogy mert a maga lábán jár, nincs szüksége senkire. Mindnyájunknak egyformán szüksége van az országra, s az országnak mindnyájunkra, akik dolgozunk, legyen az a munka az izomerő vagy a több képzettségűek munkája. Kevés oly szerencsés vármegye van a maradék országban, mely oly hatalmas iparvállalatokkal dicseked­hetnék, mint amilyenek az egyesi­tett vármegyék területén virágoznak. De kevés oly iparvállalat van, mely munkásjóléti s általában szo­ciális berendezkedésében is oly ki­váló eredményeket tudna fölmutatni, mint Tatabánya és Dorog. Ha ezt örömmel állapítom meg, annál nagyobb sajnálattal kell meg­állapítanom a kisipar és kiskeres­kedelem szomorú helyzetét. Ez is országos, nehéz probléma. Részleteiben azért nem is foglal­kozhatom vele. A helyi vonatkozásban is csak a sok közül ragadok ki egy káros je­lenséget, amikor reá mutatok arra, hogy aránytalan az önállóságra való törekvés minálunk, vagyis, hogy alig melegedik meg a kereskedő, vagy iparossegéd munkaadójánál, máris önállósítja magát anélkül, hogy komolyan számolna a jövővel. Az igy garmadával megnyi­tott üzletek régi tisztes cé­gek vevőkörét is megcsap­panják anélkül, hogy azt maguk részére hosszabb időre lekötni tudnák. Az erők azonban igy mégis szét­forgácsolódnak, ez aztán persze érezteti káros hatását az egész vo­nalon. Jól tudom, hogy ennek a kérdés­nek megrendszabályozása beleüt­köznék a szabad verseny nagy el­vébe, de talán az ilyen és hasonló kérdésekkel mégis behatóbban kel­lene foglalkozni országos vonatko­zásban. Tehát jöjjön a nagy jelszó, támo­gatni a helyi ipart és kereskedel­met munkaalkalmakkal stb. Szíve­sen ! De a vármegyének aránylag oly kevés alkalma van arra, hogy e téren foglalkozást adjon. Amit tehetek ez irányban, csak úgy, mint a múltban, a jövőben is szívesen meg fogok tenni, nem is említve az erkölcsi támogatást, mely egyenesen kötelességem. Végül még — Tekintetes Törvény­hatósági Bizottság — különös ipar­kodásom tárgya, — mert nagy ér­deke ez a községeknek s igy az egyesitett vármegyéknek, — hogy kiépitsük a maga teljes egé­szében a vármegyei útháló­zatot. Ez irányban már jelentős eredmé­nyekről számolhatnék be talán, de a föladatnak oroszlánrésze még hátra van. Mégis hiszem és remé­lem, hogy meg fog valósulni az a törekvésünk, hogy 10—12 év lefor­gásával, kedvező viszonyok mellett még hamarább, az egyesitett vár­megyéknek kiépítetlen útjai nem lesznek. Ez irányban megkezdett munkánk­nál hálásan kell, megemlékeznem ismét a Főispán Úr Őméltóságáról, ki az útügy iránt is a legnagyobb érdeklődéssel viseltetett és viseltetik s bennünket ebben a kérdésben is messzemenőleg támogatott, hasonló­kép meleg köszönetemet kell ki­fejeznem Ujszászy Imre kir. mű­szaki tanácsos úrnak odaadó lel­kes munkásságáért, úgyszintén Kar­Csay Miklós főjegyző úrnak, mint az útügyek előadójának . . . És ezzel elérkeztem beszédem vé­géhez. Bizonyára túlhosszú is vol­tam, nem azért, sajnos, mintha so­kat ígértem volna, mint inkább azért, mert körül kellett írnom, miért ígérek oly keveset.. . De hát leperegtek már életünkben hosszú időknek tetsző pillanatok is, mint ahogy leperegtek hosszú nehéz esztendők azóta, hogy először lép­tem a vármegyei szolgálatba. Alig néhány hónap múlva lesz 30 esztendeje annak, hogy ajkamról elhangzott az első eskü s ime Tek. Törvényhatóság, ma elhangzott az utolsó! 30 évvel ezelőtt még vígan kér­deztem, hogy mit hoz a jövő, ma közel 30 év nyomán, melyből an­nak épen fele soha el nem képzelt megpróbáltatásoknak esztendeit je­lenti, mikor az ember egy megtiport ország és nemzet minden bújának, bajának és keservének sorsosa, ma már mindnyájunk előtt csak egy nagy kérdés lebeghet, a „magyar jövő." És egy közös fohászunk le­het csupán, hogy áldja Isten, óvja Isten sokat szenvedett Hazánkat s az Ő számára, mostani balsorsára, hozza meg az újra dicsőséges jobb jövőt. Ismerjük-e Esztergomot ? Irta: Dr. BALOGH ALBIN. Sokan megállapították már, hogy Esztergomnak nagy kincse a múltja. Ámde bármily fényes és gazdag is a mult, lezárt és elzárt kincs marad, ha éppen Esztergom polgárai nem ismerik, ha meg nem becsülik, ha a mult emlékeit kegyelettel meg nem őrzik. Hogy még ma is milyen elfogultsággal kell számolni e téren, érdekesen jellemzi az alábbi két adat. Alig mult két éve, hogy egyesek határozottan megállapították, hogy a várhegyen kivül Esztergomban nincs olyan történeti emlék,, melyet érdemes volna megjelölni. És ami­kor egyik ismert kanonok-mecénás adományából egy évvel ezelőtt márványtáblák jelentek meg, hogy a sok közül néhány emlékezetes he­lyet megjelöljenek, a kesernyés fö­lényeskedés nem tudott örülni az ajándéknak, nem tudott örülni an­nak, hogy most a fényes mult egy­egy fejezete csillanik eléje, ahol eddig gondolat nélkül haladt el. Es legkevésbé sem gondolt arra, hogy résztvegyen azoknak a problémák­nak a kibogozásában, melyeket egy­egy márványtábla is jelent, amelyek­nek hosszú sorozata vár még meg­oldásra. . Nagy tévedés volna ugyanis azt gondolni, hogy Esztergom múltja már teljesen nyitott könyv, melynek lapjait csak forgatni és olvasni kell. Magyary Szulpic, Knauz Nándor, Villányi Szaniszló, Néinethy Lajos és mások munkássága után is még sok a tennivaló, különösen magára a városra és környékére nézve, hi­szen a vár, a bazilika, a kincstár és a primási múzeum ma már a mű­velt világ közkincsévé váltak, isme­résük nemcsak Esztergomban, ha­nem az egész országban, sőt a szak­körökre nézve a határokon túl is a műveltség követelménye. Az alábbiakban nem kalauzt aka­runk adni. Rövidre fogva mondhat­nám csak fejezet, — sőt esetleg könyvcimek sorakoznak egymás mellé: a részletes feldolgozás nem újságcikkek, nem is egy ember fel­adata. A részletes adatok felkutatá­sához, rendszeres feldolgozásához mindenesetre hosszú idő, sok jóaka­rat és fáradozás szükséges. Áldoza­tot hoznak, akik vállalták, e\ sorok írójának kérésére, illetve vállalják az ingyen munkát, hiszen nem ma­guknak, hanem a köznek fáradnak. De viszont, ha egyesekbén még ma sincs meg a mások munkájának mél­tánylása, a városnak, a köznek szeretete, ez még nem ok arra, hogy fölfogásukat helyesnek mond­juk és magunk is elzárkózzunk attól a munkától, mely éppen a köznek, a városnak, környezetünknek, ottho­nunknak megbecsülését, szeretetét eredményezheti és kell is előmoz­dítania. Ignoti nulla cupido. Sokan éppen azért nem becsülik a multat és a mult emlékeit, mert nem ismerik és igy mindenki, aki a mult egy-egy lapjáról föllibbenti a leplet, a nagy közönséget is hozzávezeti a mult megbecsüléséhez, Esztergom váro­sán keresztül a magyar haza szere­tetéhez. Ilyenféle gondolattal induljunk egy kis sétára Esztergom városában. * A * Aki Esztergom vasúti állomására érkezik, aligha gondol arra, hogy ott az Árpád-kori kereszténység egyik legrégibb emléke fölött áll meg. Az állomás sinhálózata alatt ugyanis Árpád-kori templom maradványai vannak. A templom homlokzati része a Dorogi-út felőli oldalon még kiáll a pályatest alól és az igy látható részből állapítható meg, hogy a tem­plomot 1200 körül építették vagy in­kább átépítették. Közvetlenül a tem­plom körül ugyanis temető terjed s ebből a XI. század közepéről szár­mazó sírok is előkerültek. Ebből kö­vetkeztethető, hogy eredetileg a templom is a XI. században épült. Maga a temető az eddig ismert legnagyobb Árpád«tori temető. A vasúti pályatesttől messze a Dorogi­út felé, illetőleg a Kertész-utcán túl terjed. Azonban nem Esztergom vá­ros temetkezési helye volt, hanem Kovácsi nevű helységé, melyben a magyar királyság legrégibb pénz­verői laktak. Maga a lakott község azon a vidéken terült el, ahol ma az ú. n. Ripária van a Rozália­kápolna környékéig. A vasúti állomástól a városba a Baross-út vezet, melyet a város a legnagyobb magyar kereskedelmi miniszterről, a Máv megteremtőjéről nevezett el, aki mint V—VIII. osztá­lyos diák az 1862—65. években az esztergomi gimnáziumban végezte tanulmányait. A Dorogi-útra fordulva a Szent Anna-templom tűnik szemünkbe, Rudnay Sándor hercegprimás impo­záns alkotása. Ennek megépítése, vagyis 1828. előtt már volt itt egy kis kápolna. Az is Szent Annának volt szentelve, de ugyancsak szegé­nyes lehetett. A török uralom meg­szűnése után építették, de már tor­nyot csak nagysokára kapott, akkor is csak fából. A templom mellett a Tátí-út olda­lán diszes oszlopot találunk, ez volt a Széchenyi-tér egykori Szenthárom­ság szobrának talapzata. Az oszlop törzsét finom faragású inda- és levél­j dísz borítja, a gazdag római oszlop­fő fölött Szent Vendelnek, a gazdák védőszentjének újabb eredetű szobra i látható. (A régebbi a Kereszt-utca ! 12. sz. ház udvarára került.) A Kerek-templom építőjéről elne­vezett Rudnay-téren át a Hősök szobra előtt elhaladva a Kossuth­utcába érünk. Ennek elején volt a török uralom után a város bejára­tát jelzó vámház. A középkori város

Next

/
Oldalképek
Tartalom