ESZTERGOM XXXIV. évfolyam 1929

1929-11-17 / 180. szám

ZTERGOM Keresztény politikai és társadalmi napilap. Megjelenik hétfő- és ünneputáni nap kivételével mindennap. — Előfizetési ára 1 hónapra 1 pengő 40 fillér, negyedévre 4 pengő. — Kéziratok és előfizetések Esztergom, Kossuth Lajos utca 30. szám alá küldendők. — Hirdetések felvétetnek a „Hunnia" könyvnyomdavállalatnál. Főszerkesztő: HOMOR IMRE. Felelős szerkesztő: GÁBRIEL ISTVÁN. Betekintés az álarc mögé Esztergom, 1929. nov. 17. „Politikai közéletünk válsága" cimen ma valóban érdekes összefoglaló tanulmányt lehet írni. Sok szomorú, súlyos jelenség teszi aktuálissá és időszerűvé a témát. Az ország rendkivüi súlyos helyzetben van, nem bírja a békeszerződés folytán reárótt terheket, az emberek elégedetlenek, az adózás nagy terhei tönkreteszik a legambiciózusabb adóalanyokat is, kicsi a forgalom, kevés a munka a nagy adófizetéshez viszonyítva, mindenki panaszkodik, a sorsok keserű pohara betelt, — a háttér, a hangulat és a hallgatóság is megvan tehát ahhoz, hogy a „rendszert" megkritizáljuk, összefoglaljuk a hibákat és keressük a felelősségeket. Itt a tizenkettedik óra, hogy a bajokon segíteni kell: ebben mindnyájan megegyezünk és a kritika is ezt az igyekezetet szolgálja. A kormány azt mondja, hogy a gazdasági bajok jobbrafordulását a világgazdaság helyzetének jobbrafordulásától kell várni. A kereszténypárt azonban, amely a külpolitikában és az országépitő dolgokban kormánytámogató volt, most él a kritika jogával és követeli, hogy a kormányjsürgősen jöjjön a gazdasági bajokon segítő határozott programmal és cselekedjen. Kritizál az ellenzék is, a bajban ítélnek és tanácsolnak mások is, a kritikára szükség is van, csak az a lényeges, hogy tárgyilagos legyen, a közjót szolgálja és ne álarc legyen, amely mögött ártó szenvedélyek izzanak. Lehet kritizálni a helyzetet a kormány szempontjából, lehet az ellenzék szempontjából, — lehet bírálni a helyzetet a keresztény elvek, a keresztény politika szempontjából és akkor a legtisztább, legszebb elvek mértékével megyek végig a kereszténypárt tízesztendős magatartásán, a kereszténypolitika tízesztendős múltján, a keresztény politika tízesztendős küzködésein, vizsgálom a keresztény politika vezetőembereinek a keresztény elvekkel való sáfárkodását, esetleg a mai politikai élet tengelyét, a gazdasági kérdést tekintve keresem, hogy ez vagy az a keresztény politikus mit tett gazdasági téren, vagy mit kellett volna tennie. Lehet bírálni a helyzetet a keresztény elvek szempontjából, — de „Politikai közéletünk válsága" cím alatt összekapdosott kiszólásokból, — amelyek különben helyükön és idejükön alkalmazva intő igazságokként szerepelhetnek, — jóakarattal nem lehet a keresztény politikát lejellemezni. Igen nehéz a keresztény elveknek a közéletben való érvényesítése, és annak, hogy a keresztény elveknek keresztülvitele a közéletben általában nem sikerült, nem a nyilt sisakkal nehéz körülmények között küzdő és bizony az utóbbi időben ismét megfogyott tábor az oka. Amikor a keresztény elvek a polikai élet porondjára jutnak és a közélet szövevényes útjaira kerülnek, akkor bizony már nem elégszünk meg a krisztusi malasztokkal, hanem kenyeret, megélhetést, igazságos elosztást, szociális és kulturális intézményeket várunk a keresztény politikától, amely a legnehezebb időkben a legsúlyosabb feladatokat vállalta és szerepét többféle ellenség tette és teszi ma is elviselhetetlenül nehézzé, — amelyek ha voltak az egyházpolitikai harcok idején, a liberális korban, ne gondoljuk, hogy nincsenek most, amikor a keresztény politika hivatalosan uralomra jutott és amikor sok mindent a keresztény gondolat cégére alatt tesznek. Emlékezzünk csak vissza arra az időre, amikor a gyűlölt „csuhás" volt a katholikus pap, és „papszamár" meg „sekrestyés" volt az, aki keresztény elveket hirdetett és követett. Abban az időben kisded csoport állta a harcot inkább csak tollal, elvi kérdésekben, agitációval, — ma a régi kisded csoport aktív tagjai nagyrészt befutottak a politikai élet központjába, ma már a keresztény elvek és ideálok politikai és kormányzati jogainak elismertetéseért nem kell eszmei harcokat vívni, ma már elkövetkezett a dolog nehezebb része : a keresztény elveknek az életben való megvalósítása, a bevonulás a mindennapi életbe, a közéletbe, az emberek közé Krisztus tanaival, és teljesíteni — a mai nyomorúságos viszonyok közepette — mindazt, amit az ember a keresztény elvek érvényesülésétől vár. A forradalmak utáni keresztény fellángoláskor természetesen a régi vezérek mellé sokan csatlakoztak puszta ambícióból, tettrekészség nélkül is. Jó lett volna, ha az új keresztény politika képviselői mindmegannyian politikai lángész lettek volna és a szentek ragyogó erkölcseivel és jellemével megáldva. Igaz, hogy baj és kifogás akkor is lett volna elég, mert a politikai sikerhez nemcsak ezek kellenek, és nem bizonyos, hogy a lángész és a szent minden körülmények között tud kenyeret adni és mindenki szemponjából és felfogása szerint igazságot szolgáltatni. Emberek vagyunk azonban a keresztény politika szolgálatában, elitélünk minden hűtlen sáfárkodót és minden tehetetlen kényelmeskedőt, különben pedig az dobja itt is az első követ, aki bűn és hiba nélkül való ! Még azokat az embereket is, akiknek közénk jőve talán nem volt elég erejük ahhoz, hogy a keresztény elvek szerint megállják a helyüket, nem elriasztani, hanem helyes |útakra vezetve magunkhoz kell ölelni. Vigyázzunk! Valamikor panaszkodtunk, hogy igen kevesen voltunk! Ha a „politikai közéletünk válságáról" írunk, akkor őszintén tárjuk fel a politikai válság generális okait, — ha pedig bizonyos szenvedélyektől vezettetve embereket, közéleti férfiakat akarunk támadni és gyanúsítani, akkor tegyük ezt nyíltan, úgy hogy a gyanúsítottak \is nyíltan védekezhessenek és a közélet és közvélemény tisztulásának is haszna legyen belőle, — ne pedig kikapott adatokat kevergetve egy általános témájú cikk keretében úgy, hogy a keresztény politikának, a keresztény közéletnek csak kára lehet belőle. Csak vigyázzunk azzal a Prohászka-idézettel az üresfejű akarnokokról, amelyet a lángeszű és nagyszivű püspök nem a nyilvánosság számára jegyzett föl és amelyről Prohászka bölcsesége bizonyára tudta volna, hogy hol, mire használja fel! Csak vigyázzunk azokkal a kijárási vádaskodásokkal! Lehet, hogy a kijárás sok esetben kifogásolható, de bizonyos az, hogy nem lehet agyonüttetni és igazságtalan dolog most bűnbakul odaállítani azt a plébánosképviselőt, vagy akár más országgyűlési képviselőt, aki a lábát a térdéig járta le azért, hogy elhagyott városa vagy faluja részére iskolát, kultúrházat járjon ki, vagy rokkant, özvegy és állástalan választói részére egzisztenciát, megélhetést eszközöljön ki! Avagy talán az okozza a „politikai közélet válságát", hogy a képviselők között akadt olyan, akinek neve a „kijárt" iskola vagy kultúrház falára került? Vagy talán az, hogy ha akad képviselő, aki pátriájában a közélet minden terén dolgozni akar és „mindent a kezében tartani" ? Csak vigyázzunk azokkal a „megnyergelt" és befogott „gerinctelen" emberekkel és „mamelukokkal"! Ha a régi ellenség végre elhallgatott a „papszamár"- és „sekrestyés"-féle gúnyolódással, most ne kezdjük magunk újakkal, mert majd a keresztény gondolat közéleti emberei elkedvetlenednek és