ESZTERGOM XXXIII. évfolyam 1928

1928-03-25 / 24. szám

évfolyam, gft. szám Ara SO fillér Vasárnap, 1928. a^ávclus 2$ ÍGOM Megjelenik hetenkint kétszer: szerdán és vasárnap. Előfizetési ára egy hónapra 1 P 20 f Névtelen közleményt nem veszünk figyelembe Keresztény politikai és társadalmi lap Főszerkesztő: Homor Imre. Felelős szerkesztő: Gábriel István Kéziratok és előfizetések Kossuth Lajosutca 30. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek a „Hunnia" könyvnyomdavállalatnál. A Kolos-kórház ügye Irta: dr. Gönczy Béla, m. kir. egészségügyi főtanácsos, kórházigazgató. A képviselőtestületnek f. hó 17-ikén, szombaton tartott ülésében a kórház 1927. évi zárszámadása révén szóvá lett téve, hogy miből keletkezett a kórháznak a deficitje, s mennyit tesz az ki, s ha a kórház úgy küzd az anyagiakkal, van-e szüksége építkezésre ? Minden hozzászólást, mely az ügy tisztázásához járul, csak köszönettel vehetek, s ezért végtelenül sajnálom, hogy a nevezett képviselőtestületi ülésen jelen nem lehettem, s a szükséges információkat nyomban meg nem adhattam, de ép azért, hogy téves nézetek keletkezésének elejét vegyem, indokoltnak tartom a kérdésnek helyes oldaláról ezúton való megvilágítását. Mindenekelőtt kénytelen vagyok ki jelenteni, hogy a 80.000 pengős folyószámla kölcsön nem egészben deficit, hiszen azt a behajtás alatt lévő gyógy dijak tömege igen nagy részben fedezi; alábbiakból tűnik ki, hogy a tényleges deficit a 80.000 pengőnek egy negyed részénél csak valamivel nagyobb. A többit azért kellett felvenni mint kölcsönt, hogy a kórház visszanyerje készfizető képességét, amelyet azért nélkülözött, mert a felmerülő gyógydijait mindig csak hónapokkal később tndja behajtani. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy szükséges-e a kórházat bővíteni, szabadjon az alábbiakban kimutatni, hogy nemcsak szabad, de kell is, mert csak egy bővítés tudja egyensúlyban tartani a kórháznak már is javuló, de még mindig ingó mérlegét. A Kolos-kórház, mely 80 beteg számára épült, 1902-ben nyilt meg. Ápolási napjainak ezáma akkor 27.982 volt, ma pedig folyton emelkedő tendencia mellett 55.616. Természetes, hogy ezt a forgalmat a saját falain beiül lebonyolítani nem tudja, s ezért egyesült a Simor kórházzal, hogy ott vezesse le folyton növekvő betegforgalmát. A két kórház 1920, január elsejével kezdte meg közös működését egységes adminisztráció mellett, ami teljesen meg is felélt volna a két kórház igényének, ha a minisztérium az ápolási dijat azoi években is a tényleges szükségletnek megfelelőleg állapította volna meg. Sajnos, e tekintetben a valutaromlás ide^ n mindig elkésve s nem kellő mezekben emelte meg a minisztérium a napi ápolási dijakat, úgy hogy 1924. december 31-ig •miatt 35.432 P 41 f-nyi deficitünk keletkezett. Minthogy azonban a minisztérium az ápolási dijat 1925-ben végre (de csak május 1-től) 4 P-re emelte, sikerült is mindjárt az 1925-ik év második és harmadik negyedében a deficitet 13.313 P 97 f rel 22.118 P 44 f-re lecsökkenteni. A következő évben 1926-ban a napi ápolási dij ismét 4 P-ben állapíttatván meg, teljes reménységgel néztünk az elé, hogy a deficitet ismét kielé gitő eredménnyel fogjuk apasztani, a mikor nyilvánvalóvá lett a Simorkórház vezetőségének az az elhatározása, hogy gazdaságilag a Koloskórháztól el akar válni. Készben ennek lett aztán az eredménye az, hogy a deficitet — bár 1926ban az ápolási dij egész évben 4 P volt — már csak 467 P 18 fillérrel 21.651 P 26 f-re tudta a kórház igazgatósága csökkenteni. Sőt 1927-ben, amikor a napi ápolási dij 4 P-ről ismét 3 P 72 f-re apasztatott, a deficit 1927 december 31-én 1626 P 40 f-rel ismét 23.287 P 66 f-re emelkedett. erezve a súlyos felelősséget, ami abból folyik, hogy a Kolos-kórház nem maga használhatja fel egész jövedelmét, azon pillanattól fogva, amikor a Simor-kórház gazdasági különválásra való törekvése nyilvánvalóvá lett, tehát még 1925. év folyamán megtettem lépéseimet a Kolos-kórház kibővítésének engedélyezésére, mert bármily kellemes kapcsolat is áll fenn a két kórház közt, meggyőződésem, hogy a Kolos-kórház boldogulásának ez az egyedüli kulcsa. Egyben előterjesztést tettem a kórházbizottságnak is, hogy vizsgálja meg a kórház ügyeit, amely teljesen honorálta álláspontomat nemosak arra nézve, hogy a Simor-kórházzal való kapcsolat a Kolos-kórházra nem előnyös, hanem hogy a meglevő bajokon csakis a Kolos-kórház kibővítése segit. Ezt az ügyet — kérésemre — a népjóléti minisztérium is vizsgálat tárgyává tette, s kiküldöttei a kórházbizottság nyilt ülésén állapították meg, hogy bár az adminisztráció tekintetében kifogás nem emelhető, meg kell állapítani a kórház súlyos anyagi helyzetét, aminek eredetét szintén a Simor-kórházzal való összeköttetésben látták gyökerezni. Ennek volt a következménye az a népjóléti miniszteri leirat is, amely a Simor-kórházzal való kapcsolatot bizonyos megszorításhoz köti, egyben a tervbe vett kórházbó'vitésre való tekintettel most már csak rövid időre engedélyezi, mert „a szerződés a Koloskórház érdekeit kellőleg nem védi meg." Ahhoz tehát szó sem fér, hogy a Kolos kórházat ki kell bővíteni, s hogy ennek szükségét a Simor-kórházzal való kapcsolat fenntartása által sem lehet elkerülni. Ugyanis a városunkban elhelyezett egész beteganyag nem elegendő arra, hogy abból két kórház magát tartsa fenn, azt pedig a város érdeke nem engedi meg, hogy feláldozza a saját kórházának, sőt mondhatni magának a városnak érdekeit is. Mert ne feledjük el, hogy az a 80 000 pengős folyószámla-köicsön, mellyel ezidőszerint még a Koloskórház küzködik, Damokles-kardként folyton a város feje felett lóg, mert a minisztérium azon elvi állásponton van, hogy a 35.000/902. B. v. M. rendelet 28. §-a értelmében a zárószámadás során felmerülő megtakarítás vagy túlkiadás a kórházfenntartó tulajdonát, illetve terhét képezi, s ha a város nem fogja megdönteni tudni azt, hogy az ápolási dijak elégtelensége folytán keletkezett deficitnek a városra való áthárítása a fentebb előadottaknál fogva teljesen méltánytalan dolog, és ha nem fogja tudni kivívni, hogy azt mégis a minisztérium vegye át, úgy azt végeredményben a városnak fog kelleni a saját költségvetésének terhére átvenni. Ugyanis, ha a kórhásr bármely okból nem bővíttetnék ki, s e miatt nem tudná a saját falain belül egyesíteni az összes betegeit, nem lesz képes oly jövedelemről gondoskodni, amely lyel a deficit jót is megszüntetni, — sőt a 80.000 pengős folyószámlakölcsön többi részét is törleszteni tudná. E feltétel nélkül tehát gon* dőlni sem lehetne arra, hogy a kórház törlessze le a 80.000 P-ős folyó számla tartozását. Eltekintve az egészségügyi ós kórházfej lesztési szempontoktól, tehát ezért is — vagyis gazdasági szempontból — szükséges elsősorban a kórház kibővítése, s ezért indokolt, hogy a város még áldozzon is kórházépítésre, nehogy beruházási hozzájárulás helyett az anyagiakkal küzdő kórházának adósságait kelljen magára vállalni. S ez annyival is inkább volna ésszerű, mert a minisztérium elvi okoknál fogva nem is járul egy kórház felépítéséhez, ha az illető kórháznak fenntartó hatósága szintén nem mutat hajlandóságot anyagi áldozatokra. Hála a város képviselőtestületének, mi ezen már túl vagyunk, mert a képviselőtestület ép emiatt már 1826ban jelentékeny anyagi segélyt szavazott meg a kórházbővités céljaira. A Kolos-kórház végtelenül hálás a Simor-kórháznak azért, hogy segített a háborúutáni időkben átmenteni a Kolos-kórház beteganyagát, de ami kor lehetőségei nyílnak a kórházbővitésnek, a Kolos-kórház ezt az^egósz beteganyagot nemcsak egészségügyi, de financiális okokból is saját kibővitendő területén belül kívánná egyesíteni. Ugyanekkor a Simor-kórház iránt sem akar hálátlannak bizonyulni, mert a kórházbizottság javaslata alapján a város úgy kötötte meg a szerződést a Simor-kórház vezetőségével, hogy amennyiben a Kolos-kórház a Simor-kórház férőhelyeire már nem reflektál, nevezett vezetőséggel karöltve fogja kieszközölni, hogy a Simor-kórház egy más-, egy speciális beteganyagot kapjon. Amikor a kórházbizottság, illetve a város tehát odatörekszik, hogy a saját kórházának létfeltételeit biztosítsa, nem téveszti szem elől azt a lojális kötelességét sem, hogy a Simor kórháznak is segítsen abban, hogy ez egy másik fontos egészségügyi feladat szolgálatában szintén megtalálja létfenntartásának feltóteleit, és pedig oly módon, hogy egymás mellett s anélkül, hogy egymás érdekkörét sértsék, tudjon a két kórház prosperálni. A Simor-kórház vezetősége a legmesszebbmenő áldozatok árán maga is arra törekszik, hogy kiegyenlítve a különböző érdekellentéteket, segítse a Kolos-kórházat amíg ez a Simorkórházra van szorulva, s ezért teljes megértéssel ós készséggel nyújt a Kolos-k őrháznak engedményeket. Tagadhatatlan, hogy mégis vannak egyes részletek, amelyek az eddigi szerződéses viszony fenntartását megnehezítik. Csak hivatkozom arra a tapasz* talati tényre — azt lehet mondani aranyszabályra — hogy minél nagyobb egy kórház betegforgalma, annál olcsóbb annak az adminisztrációja és annál több eredményt tud felmutatni nemcsak gazdasági, de gyógyítási szempontból is. Tehát két külön adminisztrált kis kórház sokkal drágábban tartható fenn, és sokkal kevesebbet tud produkálni, mint egy egységesen vezetett nagy kórház. Ez a magyarázata annak is, hogy amikor a Kolos-kórház az eddig fenállott szerződéses viszony mellett nagyhasznoktól esett el, a Simor-kórház is épen csak annyira tudta felhasználni a jövedelmét, hogy kijött vele anélkül, hogy hasznot húzott volna belőle. Ha most tekintetbe vesszük, hogy amikor a téli forgalom idejében a két kórház napi 190—200 beteglétszáma úgy oszlott meg, hogy a Simor-kőrházra 60—70 beteg, a Kolos-kórházra meg 120—130 beteg esett, és ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy mikor a Kolos-kórház csak 80 beteg számára épült, az ezen felüli 40—50 főnyi többletét csak úgy tudjuk elhelyezni benne, ha a közegészségügy rovására megszüntettük az üdülőszobákat, az ápolók szobáit, a fürdőszobák felét, a raktárhelyiségeket, Zander-intézetet, hogy azokat betegszobákká alakítsuk, akkor nem szükséges sokat bizonyítani, hogy nemcsak azért kell építeni, hogy gazdasági szempontból egyesíthessük a betegeinket,^ hanem hogy a Kolos-kórház zsúfoltságának megszüntetésével normális egészségügyi viszonyokat teremtsünk, s módot adjunk a tudományosabb irányú működésnek is. Mert amikor a közegészségtan egy kórházi beteg számára 35 köbméternyi légtartalmat követel, talán még sincs rendjén, hogy egy betegre 15— 17 köbméter essék. Ezt legjobban a beteglátogatók tapasztalják, mikor hozzátartozóikat látogatják meg, s már napközben is észleUk, hogy mily elhasznált levegőben kénytelenek övéik tartózkodni. De végül a közönség érdeke, hogy a kórház iparkodjék az egészségügyi követelmények, s a tudomány színvonalán maradni. Hiszen a közönség érdeke, hogy a sebgyógyulások minél kedvezőbben folyjanak le, s ezért érdeke pl. az is, Yirág ós Szántónál olcsó női tavaszi kabátok már 25'— P-ért!