ESZTERGOM XXXI. évfolyam 1926

1926-09-19 / 72. szám

ESZTERGOM Megjelenik hetenkint kétszer: szerdán és vasárnap. Előfizetési ára egy hónapra 15.000 K. Ne* telén közleményt nem részünk figyelembe. Keresztény politikai és társadalmi lap Főszerkesztő: Homor Imre. Felelős szerkesztő: Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Kossuth Lajos utca 30. szám alá küldendők. Hirdetések fel­vétetnek a „HUNNIA" könyvnyomdában. Az új tanév itt és odaát... Esztergom, 1926. szeptember 18. Nem lehet szebb, reményteljesebb és örvendetesebb látványt elképzelni, mint amelyet a hangos szóval csopor­tokban iskolába tóduló ifjúság nyújt a szemlélőnek. Abban a fiatalos zsi­vajban, amely kihallatszik ebből a friss embersűrűből, benne van az egész nemzet jövője, reménye és hit­vallása s az a beszéd, ameiy ilyenkor a gyermekek és ifjak ajkáról szerte­repül az utcák során, vagy az isko­lák kapui előtt, a legszebben demon­strálja a nemzet jövő reménységének életképes megnyilatkozását. Ntsmzeti dal a gyermekek és ifjak beszéde és zsibongása, nemzeti dal, mely bátor szárnyalással repül, terjed ós maga val ragadja bizalmunk és jövőbe ve­tett hitünk óhajait. És ezt az egységes harmóniát, ame­lyet egy szétszaggatott, de örökké egységes nemzet fiai beszédükkel szer­tesugároznak, most az új iskolaév kezdetén ismét meg fogja bontani az oláh, szerb és cseh nyelvtan erősza­kos oktrojálása. A megszállott terü­leteken iskolába induló magyar gye­rekek csapatát sűrűn megzavarják az idegen gyerekek idegen beszédjükkel, s a kis magyar diákok vájjon mit gondolnak magukban, mikor a „Veni Sancte" szavára elindulva az iskola kapuja felé, mellettük haladó kollégáik ajkáról idegen nyelvű beszédet kell hallgatniok ?, és mit gondolnak majd ezek a most még p irányi magyarok akkor, ha tudatára ébrednek annak, hogy őket tudatosan s ha kell, még erőszakos eszközökkel is idegen állam­polgárokká akarják nevelni, hogy minél előbb elfelejtsék nyelvüket és vele együtt az ezeresztendős magyar hazát is ? A kia diákoknak fájni fog a szivük és bizonyára csodálkozni fognak azon, hogy ez lehetséges. Ezek a most ne­velkedő és fesledező bimbónyi magyar­jaink valószinüleg érthetetlennek fog­ják találni, hogy a mostani áldatlan helyzet nem akar megváltozni és könnyen lángragyúló lelkükben bizo­nyára hatalmas tervezgetések ébre­deznek, hogy nem lehetne-e mégis segiteni ezen'az állapoton, amelynek állandó leromlását — sajnos — eddig nem igen lehetett megakadályozni. Mind hősök ezek a kis magyar diá­kok, akik ilyen gondolatokat hordanak keblükben. Igy a; kis magyar diákok, akik egyebet nem tehetnek, illetőleg akik megtesznek mindent, ami az ezeréves haza érdekében a mai körülmények között lehetséges. De mit tegyünk mi, felnőttek, és megteszünk-e mindent, ami tőlünk telik? Hiába, a SZÍVÓS erőszak a jelen­legi viszonyok amellett ránk nézve veszedelmes eredményeket érhet el. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy új cseh intelligencia nevelődik fel odaát, amelynek a csehesitö politika hallatlanul kedvez a magyar intelli­gencia elnyomásával szemben. Mi lesz akkor, ha ez a régi magyar világból^maradt intelligenoia végre is elsenyved és kihal, s a helyét elfog­lalja a Prágában s egyéb cseh váro­sokban nagy kedvezményekkel tanult új felvidéki intelligencia, emely nyel­vében és érzésében nem magyar többé ? Mert a csehek a kultúra hatalmas fegyverével operálnak ellenünk a Fel­vidéken ! Mit teszünk mi ezzel szem­ben ? A magyarság kitart, de vezető intelligenciájától meg fogják fosztani a felvidéki magyar népet. Ha majdan a diplomácia és az európai nemzetek erőviszonya és egyen­súlyozó parancsszava ismét érvényre juttatják a mi igazságainkat is a vi­lág urai előtt, készen állunk-e majd a magyar kultúra tartalékerejével, hogy az ezeréves Magyarország to­vábbfolytathassa erőszakkal megsza­kított életét ? Nagy gondok, súlyos felelősség és lecke a nagyok számára ! • m mt A gümokórról — Tekintettel az esztergommegyei állapotokra — Irta: dr. Mosonyl Albert, bányaorvos Dorog I. A legtöbb ember olyan, hogy az élet kellemetlen, borús oldalától elfor­dul és érdeklődését csak a verőfényes részletek kötik le. Ezért azt, ami az életben kellemetlen, ha nem kénytelen reá, igyekszik tudomásul nem venni, vagy legalább is elfelejteni, hogy soha ne kelljen rágondolnia, hogy a kelle­metlennek még csak gondolata se jöj­jön őt kisérteni. Pedig milyen hiába­való, milyen káros és milyen fájdal­mas ez az öncsalás! Amilyen nevetsó ges ós egyben tragikus annak az egyén­nek, vagy annak a népnek a hely­zete, amely nem akar tudomást venni a reá ólálkodó ellenségeiről, épp oly kárhozatos az is, ha szemünket behuny­va, szándékos tudatlansággal nem akar­juk észrevenni azokat az ártalmakat és veszedelmeket, melyeknek az élet során a bölcsőtől öregségünkig egyfor­mán ki vagyunk téve; ha vétkes nem­törődömséggel megfosztjuk magunkat azoktól a fegyverektől, a tudás fegyve­reitől, melyek minket az életünket fenyegető ártalmak és veszedelmek ellen való sikeres védekezésre képe­sítenek. A körülöttünk levő természet­ben azt látjuk, hogy minden ami él, csak úgy tud megélni az élet harcá­b an, hogy alkamazkodik a környezeté­hez. Látjuk, hogy a különböző álla­tok részint prémjük, vagy tollazatúk színével, részint érzékszerveik élességé­vel, részint a rájuk mostoha környezet elhagyásával védekeznek. Az embernek egyetlen és leghatásosabb védőeszköze: a józan meggondolás és azért ahhoz, hogy a magunk ós kedveseink életét megóvjuk és hogy a hazának a sok nyomorúságosan tengődő, korán meg­rokkanó és az életet csak teherként viselő exisztencia helyett ugyanannyi friss életerőtől duzzadó, hasznos mun­kát végző polgárc adjunk, ahhoz a leg­első és legfontosabb lépés az, hogy ha gyjunk fel a struccmadár módszerével és tanuljunk és merjünk tisztán látni. Ezt elősegíteni a célja a következő írásoknak. A magyar nép életfáján több vesze­delmes szú rágódik: az alkoholizmus, a bujakór, ós a tuberkulózis (gümőkór) Ezek közül a legveszedelmesebb és legvégzetesebb hatású az utolsó, mely igen sokszor éppen az elsőbb emiitett két ártalom következményekóp lép fel. Äz Esztergom tárcája A primási palotában Kisasszony ünnepén reggel csöndes volt a primási palota környéke; bent a pompás lépcsőházban sem találkoz­tunk még érdeklődő múzeumlátogatók­kal, kiknek száma az utóbbi időben nagyban megnövekedett a San Marco és az Ipolyi gyűjteményeknek elrenden­dezóse folytán. Utunk célja ezúttal ezonban nem a képtár, hanem a hercegprímás legújabb arcképének megtekintése volt. Bayer Ágost festőművész ugyanis felajánlotta Esztergom városának, hogy közgyűlési terme részére meg­festi újból dr. Csernoch János herceg­prímás arcképét, melyre a Kegyelmes irtól engedélyt nyervén meghívott, hogy tekinteném meg a már befejezett alkotását. Biztos kézzel nyit be a művész a 89. számú kis fogadó terembe, hol a kép készült, melyben még ott áll a pódium, rajta a rózsás brokáttal be­vont nagy karszék, melyen modellje, az ország első ura ült. A hatalmas méretű kép elé kerülvén lelkesedéssel mondja : — Négyszeri ülésre festettem; napi, pontosan egy-egy órát számítva, mert a Kegyelmes úr szigorúan kikötötte, hogy több időt nem áldozhat reá. Különös nagy örömmel mondhatom, hogv e rövid idő alatt boldogan merül­tem el, ez^Ünnepszámba menő munká­ban. Oeminenciája kitűnő és gyakor­lott modell, már sokan festették meg érdekes fejét, korábban egyszer réz­karchoz már nekem is ült. Életerős, heves temperamentuma itt sem hagy­ta el, az egész festés idején úgy szól­ván ő tartott szóval. De főként an­nak örültem, hogy e társalgásunk során kevés kérdést tett fel és igy az adandó válaszokkal nem terelte el munkám­tól figyelmemet. Érdekes élményeket közölt hires amerikai útjáról. Csak az fájt olykor, hogy szavait gesztusokkal kisérte 03 igy bizony legtöbbet kezei­nek megfestésével bajlódtam. Általában régen nem festettem ilyen lelkesedés­sel. Arca kipirult művészete szereteté­től, amint ezeket mondja ós büszkeség rajzolódik rája, mert a festmény hűen visszaadja amit mond. A kép friss, szabadon szárnyaló, kedvvel készült, látszik, hogy nem tétovázott és hogy az egy szer feltett vonal és szinen változ­tatnia nem kellett. Amint igy meg­beszéljük a kép keletkezése történetét, váratlanul nyilik az ajtó és belép rajta: dr. Cernoch János, a primás. Bizony mi kedélyesen beszélgetve, nem számítot­tunk e meglepetésre; azonban a Kegyel­mes úr rögtön, mint a ház ura, néhány szavával átsegített benünket zavarun­kon s csakhamar fesztelen társalgás bontakozott ki az uj kép körül. Papirszipkával szájában, féloldalra égett szivarja füstjót fújva, helyet fog­lalt az egyik karosszékben. — Nos, mit szól a képhez, ugye hogy jó ? Már sokan festettek engem, de én úgy találom, hogy a szájamat még senki ilyen jól nem adta vissza. Teg­nap Báthy is látta, Ő is azt mondta. Hanem a Lepoid, az nagy kritikus: azt állítja, hogy fiatalabb vagyok a képen. Már hogy volnék fiatal ? Nem is vagyok ón öregebb. Amint ezt fiatalos erővel mondja, teljes meggyőződéssel, el is hisszük neki. Majd érdeklődve a kép rendeletetésó­ről és meghallgatva a művész közlését arról, hogy ö csak az önköltsége össze­gét számithatja fel ajánlata szerint, néhány pillanatig szótlanul gondolko­dik. De azonnal el is árulja gondolatát. — Nohát itt a folyósón levő képemet ki akarom cserélni, ugyanígy fessen részemre is egy éppen ilyen képet. Megbízom vele ós ugyananyit kap, mint amennyit azért adtam. Tudom, hogy nincs pénzé, hát a felét előre ki is fizetem. Azzal már fürgén indult is az ajtó felé s rövidesen pénzzel kezében tért vis*za. Ajánlatomra, hogy a tárgyalás szin­terét a folyosóra helyeztük át, meg­beszélendő az újabb kép részletét, is­mét eltávozott magánlakosztályába, honnét magával hozta a Szent István­rend I. osztályú rendjelét és csillagát, Ezt is átadom, hogy pontosabban festhesse meg. Figyelmeztetem azon­ban, hogy ezt a vörös taláron nem lehet hordani. De vigyázzon reá, mert ez csak József főhercegnek és nekem van már. A vörös talárt az érdemrend el­helyezése végett az uj képen félre­hajtva kell majd festeni, mi végből a művész félve szólal meg: — De majd lesz szives Kegyelmes uram e miatt legalább még egyszer ülni, ugyebár? — Jó jó, majd azt megtehetjük. — Azzal búcsúzott is. Nekem hivatalom van, várnak. Szervusz. Ezzel ért véget a kissé hosszúra nyúlt, váratlan fogadtatás, melyben a nagy főúr úri gesztussal adott jó szivé­ről és a művészet iránti elismerő szeretetéről megnyilatkozást. Eincxinger Ferenc.

Next

/
Oldalképek
Tartalom