ESZTERGOM XXX. évfolyam 1925

1925-12-25 / 97. szám

revíziójáért. Megindította a küzdelmet legelsőbben társadalmi téren a kath. körök, egyesületek sűrű alapításával, majd a sajtó félelmetes fegyverét ragadta meg erőteljesen s ezzel egyidejűleg megteremtette a néppártot, anely nemcsak túlélte nagy ellenfelét, hanem mint Szent István nagy gondolatának hűséges őre, eszméivel negyedszázad múlva elsőül sietett talpraállitani azt az országot, amelyet a liberalizmus lelke fenekéig megrontva a forradalom és a vörös rém karjaiba s igy a végromlásba is vezetett. Ezek a harcos, küzdelmes idők teremtették meg az „Esztergom"-ot ezelőtt harminc esztendővel. 1895. karáoaonyára jelent meg első száma az akkori, erősen felkavart magyar közéleti mozgalmak nagy eseményeként. Az egész ország felfigye.lt az új hangra. A katholicizmus irányítást várt és kapott tőle a magyar Sión ormáról, a hatalmi mámorban tobzódó liberalizmus pedig félelmetes fegyvert látott benne. E lap volt hivatva az ősi Esztergomot a katho likas Magyarország szellemi irányítása tekintetében olyan súlyú várossá tenni, mint Németországban Köln, Svájcban Freiburg, Belgiumban Löwen, vagy Ausztriában Innsbruck. Az emberek is megvoltak hozzá. A lap felelős szerkesztője és kiadótulajdonosa Keményfy K. Dániel, az esztergomi felsőbb nőnevelő-intézet akkori hitoktatója, a „Kath. Hitvédelmi Folyóirat" társszerkesztője lett, akinek nevét egyházpolitikai, apológiái, irodalmi és publicisztikai cikkei széles körben tették ismertté már a lap megjelenését megelőző harcos időkben. A lap főmunkatársa gyanánt dr. Prohászka Ottokár neve szerepelt az „Esztergom" homlokán, aki e lap hasábjain is eljegyezte magát Magyarország új krisztianizációjának s nemcsak tudományos és hitbuzgalmi, hanem politikai és publicisztikai téren is igyekezett gondviselésszerű hivatásának betöltésére. A belső munkatársak nagy seregében különösen maradandó hatású működést fejtett ki dr. Csernoch János akkori apátkanonok, főszékesegyházi plébános, aki az „Esztergom"nak keresztatyja volt s aki egészen csanádi püspökké történt kinevezéséig irányította s hercegprímássá történt kinevezése óta is állandóan legmelegebb érdeklődéssel és szeretettel kiséri e lap működését. A lap első munkatársai között látjuk Báró Kaas Ivort is, a legragyogóbb tollú keresztény publi cisztát, aki már a lap második számába ünnepi vezércikket ír a Millenium alkalmából. Az „Esztergom" legelső cikke — Keményfy tollából — nemcsak az újságnak, hanem az akkori katholikus közéleti, politikai áramlatnak irányt szabott s minden sorát gondos mérlegelés előzte meg kinyomatása előtt. Átnézte és helyenkint javította a cikket Vaszary Kolos bíboros hercegprímás is, akinek Dr. Kohl Medárd huszonötéves püspöki jubileumára A Sacerdos Magnus alázatosan meghajtott fővel lépi át a huszonötödik óv határmesgyéjét, hogy odaálljon az oltárhoz s ott újra áldozzék és imádkozzék. Itt az oltár előtt fogadta pályája kezdetén a papi rend szentségét, majd huszonöt évvel ezelőtt itt látta maga előtt Krisztus képviselőjét, a szentelő püspököt, aki elismételte neki a megváltói szót: „Legeltesd bárányaimat" ós felvette a tanitó Egyház kötelékébe. Az ifjú püspök igórt Krisztusnak áldozatos lelket és munkás szeretetet. Ezt az igéretót iparkodott beváltani magával szemben mindig szigorú lelkiismeretességgel. S ma, amikor huszonöt óv emlékeitől körülrajzottan lép az oltár elé, mégsem arra gondo

1

, mit tett, mikor és hol voltak az életben sikerei, hanem azért könyörög a Felajánlás szavaival, hogy az Úr fogadja el tőle ja szeplőtelen áldozatot engesztelésül minden mulasztásáért. De a hivő sereg, mely szeretettel állja körül az oltárt, számon tartja a jubiláló püspök érdemeit ós kéri az Urat, hogy elhelyezhesse azokat is az arany tányérra a szent ostya mellé áldozatul. Könyörög Istenhez, hogy áldja meg a Jubiláló főpapot, aki mindig szerette öt ós érette az embereket. Kohl püspököt soha nem láttuk olyannak, aki külső hatásokra, látszatokra dolgoznék. Harminchárom éve áll Magyarország eleő papi móltóságának oldalán s azóta az érseki titkárságtól kezdve a segédpüspöksógig a legkülönbözőbb minőségben vett részt az egyházkormányzat felelősséggel teljes feladatában. Ezalatt a hosszú idő alatt sohanem felejtette, hogy ő munkatárs, aki más helyett és másért dolgozik. Ha voltak sikerei, azokat elhárította magától ós azt helyezte előtérbe, aki mellett dolgozott. Ha felelősséget kellett viselnie, mindig helyt állott férfi lélekkel. Úgy élt, miotha a szentjánosi szót választotta volna jeligéjéül : „Neki kell növekedni, nekem pedig kisebbednem." Példát adott, hogyan lehet ós sokszor kell is beállítani minden erőnket nagy célok szolgálatába egyéniségünk teljes kikapcsolásával. Szerette önmagát kivonni az elismerést osztó emberek köréből, ahonnan a mimóza érzékenységével elhúzódott saját énjének, nemes lelkének világába. Ez a szerénység természetének egyik alapvonása, melyet mélyítettek és öntudatossá tettek a szerzetesi élet gyakorlatai. A bajlódó emberekkel szemben mindig segitő, felemelő, vigasztalást hintő papi léleknek mutatta magát. Nehéz előtte megjelenni olyan nehéz kérdéssé), olyan bajjal^ amelyen ne tudna valami módon könnyíteni. Ha máskép segíteni nem tud, legalább vigasztaló szót talál nála a sorsüldözött, s ennek hangjából megérzi, hogy Krisztus pipja előtt áll, aki a Mester példájára nagy lelkének mély részvétével tud tekinteni a szenvedők, az üldözöttek felé. A vasárnapi jubileumon ezrek fognak legalább lélekben hozzá elzarándokolni, hogy megemlékezve a vett jóról, hálásan megcsókolják főpapi gyűrűjót. Mi, akik egy önző, anyagias világban lelki értékeket sóvárgó vággyal járunk, örömmel hajijuk meg elismerésünk és hódolatunk zászlaját a jubiláló főpap lelki nagysága előtt. Elküldjük mi is a szent napon az Úrhoz "fohászunkat, hogy adjon az Egyháznak sok-sok ilyen apostoli lelkű főpapot. főpásztori működését a fentebb vázolt, katholikus szempontból súlyos idők tették tövisessé, valóságos kálváriává. Gyönyörű szavakban határozza meg eme bevezető cikk a katholikus hírlapírók feladatát: „Feladatunk elsősorban az elvek kifejtése, azután ezek foganatosítása. Anélkül, hogy a politikai szabadságot elitélnénk, felszólalunk a jogtiprás, a társadalmi kinövések ellen s az abszolút emberi jogok kérkedésére az isteni jog szükségszerűségével felelünk. Eánk fogják fogni, hogy a haladás, a fejlődés ellenségei vagyunk, pedig csak fegyelmezzük azt; reakcionáriusnak kiáltanak, pedig csak fék leszünk, mely az őrült gőzerővel haladó gép futását igazgatja . . . Tudja meg mindenki, hogy a küzdelemben, mely a katholicizmus és a modern liberális társadalom között folyik, nemcsak a dogmákat, hanem az erkölcsi s gyakorlati igazságokat is kell védenünk ..." A megalapítók erős hite, gondossága, hűsége és lelkesedése maradandó örökségként szállott át harminc éven keresztül a lap mindenkori szerkesztőségére. Azok a harcok, amelyeket a megalapítók vívtak, ma kimélyültek. Azokat az időket, amelyekben a lap megindult, súlyosabb, végzetesebb idők követték, melyeknek nemcsak a szentistváni szellem, hanem az egész integer Magyarország is áldozatául esett. Az „Esztergom" is, amelynek zászlója lobogását egykor az egész ország lelkesedéssel látta, ma szűkebb körben teljesiti hivatását; a szeretetet, egymás megbecsülését hirdeti, a magyarfeltámadás reményét élesztgeti s a Magyar Sión boldogulását, felvirágozását munkálja az elődök lelkesedésével, és a mai kor minden súlyos küzdelmével. El bennünk a remény, hogy meg érjük megcsonkított drága Magyarországunk jobb korát, mely után ma milliók ajakán epedez a forró imád ság, s e reménységgel lépünk lapunk negyedik évtizedébe. mrr Emlékezés egy gyermekbarátról Karácsony a gyermekek napja. Még a legszegényebb szülő is erején felül igyekszik a kicsinyeknek örömet okozni. A szent estén a gyermek a ház ura, Övé minden. A művelt nyugat szereti a „gyermek ő felségét" emlegetni. Ez a gondolat nem mai keletű. Ott született meg kétezer óv előtt a betlehemi jászolyban. Krisztus kodifikálta a gyermek „felség- jogait, amikor önmaga is gyermek lett ós később, mikor keblére ölelte őket, mint örök értékeket, mert ilyeneké a mennyek országa. Kár, hogy kevés igazi gyermeknapot ismerünk. Még sokszor, sok helyen veszendő, pusztuló kincs a gyermek, — s a jövő. De annál értékesebbek azok az egyének, kik nagy hittel és szeretettel vallják, hogy a gyermeké a jelennek minden java s ezt a szent meggyőződésüket az élet szűke hétköznapja is ú.?y vallják ós gyakoro'ják, mi szent karácsonyi es tején. Ezen igazi gyermekbarátok közt is ritka kevesek közé tartozónak isme hettük meg Esztergom talaján a tábo fiúnevelő-intézet eddigi igazgatója Bauer Józíiefet, kitől fájdalommal b csúznunk kell. Bár tudjuk, hogy e s rokkal az ő közismert nemes szerén sége ellen vétünk, de mégis hazafia kötelességünk főképen most, a Triano szomorú korában, hogy nemzetnevel nagy értékeinket külön is ószrevegyü és előttük a tisztelet ós elismerés zász laját meghajtsuk. Bauer Józsefet csak tetteiből ós ál dozatos szeretetéről ismerjük a gyermek nevelés terén. Szavát szinte nem is hal lottuk ; kedves, jóságos alakját — mikoi köztünk volt is — úgy. kellett keresnünk. 0 szinte el is tünt ós csak gyermekeiben és alkotásaiban látható. Da ott aztán akarta ós tudta imponálóan érvényesíteni nagy lelkét, egész szellemi kiváló egyéniségét. Ismerjük esztergomi a'kotását: a tábori hatalmas fiúnevelő-otthont. Nem egyszer gyönyörködtünk abban a pano" r<ímában, melyet nyáron az intézet nyújtott még a vonat ablakaiból is. A hosszú front ablakpárkányzatán végesvégig mosolyognak a pelargóniák. Az intézet előtt valóságos paradicsomkert van. A benső udvar még szebb látvány : csupa virág, diszbokor, futópázsit ós szökőkút-csobogás mellett visz utunk az intézet szivébe: a kápolnába. A gyermek számára ennél kedvesebb,imádságosabb hajlókot alig gondolhatunk. Bármerre néz a gyermek, minden mondat, minden kép az ő lelkének szól, minden őt emeli, vidámítja. A remek főoltárnak meg egyenesen csodálatos a nyelve, öröklampíja — mit a gyermek is először vesz észre — a kereszt tövén izzó sziv. Megérti belőle a legkisebb is, hogy őt itt szeretik. Szereti az eucharistíikus Jézuska, szeretik a Jézuskát szerető emberek. Ne feledjük, hogy ez a külsejében is igazi édenkert a strázsahegyi Szahara homokbuckáin virágzott ki. Ha valamit előzőleg a szomorú fogolycsapat alkotott is, mindent tönkretett a kettős forradalom pusztítása. Bauer közvetlenül a gyászos emlékű kommunizmus után, ősszel jött. Nem talált a telepén egy ép fácskát, nem volt egy ablak, nem volt egy ajtó. Elhagyott bagolyvár volt a kifosztott fogolytábor. 1919. nagyon sáros Őszének egyik esős napján egy csapat szegény, fáradt toprongyos gyerek szállt ki a pesti vonatból és egy fürkésző szemű, atyáskodó, mosolygó reverendás bácsi körül honfoglaló útra indult a fogolytábor felé. Olyanok voltak, mint az elszállt foglyok visszatérő unokái, keresve az apai örökséget. Bauer jött Znióváraljáról, kiűzve a csehektől, édes otthonukból szótszórt fiainak megmaradt kis csapatával. Könnyű volt a honfoglalás. Egy árva lélek nélkül tárt kapuk fogadták. Az egyik ürességtől kongó teremben nagy hálálkodással letelepedtek. Az egyik sarok volt az igazgató lakosztálya, a másik hármon a fiúk osztozkodtak. Másnapra már volt egy kis szalma, puhább volt a fészek, s megindult a munka. A hatéves lelkes, lázas, jáldozatos munka eredménye a tábori gyermektelep. Az ország egyik legnagyobb, legnépesebb, de mindenesetre legjobb szellemű fiúnevelő-intézete, meiyben nem egyszer közel 400 elhagyott, szegény gyermek talált meleg otthonra, gondviselő szerető atyai szivre. Nincs helyünk, hogy az intézet benső életét ismertessük. Valaki igy jellemezte: itt minden mosolyog. Eltalálta. De ez a legszebb elismerés is. Mindent megtalál itt a gyermek, ami egészséges testilelki fejlődéséhez szükséges. Elemi- és polgári iskola, a nagy játszótér, fuvóMegjelenti* „Művészeti lexikon Kapható Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében.