ESZTERGOM XXVII. évfolyam 1922

1922-11-12 / 122. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési ára helyben és vidékre: Egy hónapra 50 K. Egyes szám ára: hétköznap 5 K, vasárnap 8 K. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő i Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Szent Lőrinc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. A Horthy-akció városunkban. Esztergomban, 1922. november 11.-én. Tegnapelőtt az Esztergom városi inségenyhitö akció (legyen bőséges áldás működésén) ülésezett a városháza tanácstermében és itt örömmel hallottuk a polgármester ajakáról, hogy a társadalom minden egyes osztályának képviselőivel való tárgyalása során szép reménységet táplál az akció sikerét illetőleg, mert mindenütt megvan a jóakarat s hogy közel két milliónyi készpénzre, továbbá természetbeni adományokból szintén nagy értékek összejövetelére számithatunk. Vele lelkesedtünk, amikor azt mondotta, hogy noha koldusokká lettünk ebben a csonka országban csaknem mindannyian, mégis koldústarisznyánk tartalmát is meg kell osztanunk azokkal a -szerencsétlen magyar testvéreinkkel, akik önhibájukon kivül a háború és még inkább a kegyetlen béke diktálta helyzetünkben az éhség, a nyomor s ennek révén a lelketlen hazaés államellenes agitáció veszedelmébe jutottak. Ámde még inkább örültünk Mátéffy Viktor nemzetgyűlési képviselő rövid felszólalásának, amelynek értelme az volt, hogy most már beszéltünk és értekeztünk eleget, tegyünk is végre valamit, mert már benne vagyunk a télben, a gyermekek cipő és ruha nélkül vannak, nem járhatnak iskolába, a szegények éheznek és fáznak és a nyomorgók ezrei várják a beigért segitő kezet. Ha cipőt-ruhát akarunk adni, akkor a szükségletet össze kell irni, meg kell rendelni, számolni kell rövidesen a lehetőségekkel és aki adni akar, az adjon gyorsan. Valóban itt van a cselekvés ideje. Hiszen annyi sok szép terv merült fel és vár kivitelre, valósítsuk" meg belőlük azokat, amelyeket lehet, de gyorsan. Ime ítü van az ideje annak, hogy tanúságot tegj^ünk kereszténységünk valódiságáról és belső értékéről és arról, hogy az a kereszténység, amelyet már esztendők óta hangos szóval csatolunk politikához és társadalmi mozgalmakhoz, nem frázis és divatszó csupán és hogy a keresztény irányzat sokkal több, mint az utolsó évtizedek magyar politikájának tiszavirágéletű mozgalmai. Ime Krisztus fenséges tana, melyet hívatlanul és hivató ttan annyit aposztrofáltak, rövidesen próbára teszi a magyar társadalmat legelemibb tételével, amelyhez nem szó, hanem cselekedetek kellenek, az irgalmasság testi cselekedetei. De nemcsak világnézeti hitvallásunk követeli a Horthy-féle inség-akcióban való részvételünket, hanem hazánk és államéletünk megerősödésének érdeke is. Azok, akiknek az októbrista és kommunista forradalmak után tetszett a Horthy ék vitéz fegyverei nyomán fakadó államhatalom, amely megvédelmezte a nemzeti, polgári vagyont és értékeket, lássák be, hogy most már vagyonuk és személyiségük biztonságának tudatában ők is kötelesek áldozatot hozni a magyar állam ereje növeléséért, magyar testvéreikért és a köz nyugalmáért. Hiszen ezeket az utóbbi sorokat Csonka-Magyarországon^ olyan viszonyok között, amelyeket a trianoni béke teremtett, talán nem is kellene leírnunk, ahynyira maguktól értetődőek, — de úgy érezzük, hogy sokszor a színtiszta igazságokat, a nemzeti és társadalmi lét axiómáit is jó napirenden tartani. Hiszen Esztergomban is annyian vannak még, akik a segélyakció érdekében a kisujjukat sem mozdították meg s annyian vannak, akik adhatnának és még nem adtak. Akik eddig adtak, azok azelőtt is mindenkor áldoztak : most áldozniok kell azoknak is, akik sohasem szoktak adni. Az akció végrehajtásával pedig a keresztény irgalmasság, milliónyi magyar értéknek megmentése és a haza szent nevében erős kézzel csak előre! Gyárakat Esztergomnak! A szerencsétlen trianoni békeszerződés, illetve a cseh megszállás, igen szép és fejlődésképes felvidéki gyár-iparunkat, speciális cseh érdekek alatt, céltudatosan tönkre tenni igyekszik I E lassú halódást elkerülendő, a fenti gyárak mindinkább oda törekednek, hogy telepeiket hozzánk, Csonka-Magyarországba áthelyezve, ismét dolgozhassanak s igy Csonka-Magyarország és később a Balkán ipari szükségleteit kielégíthessék. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Megkésett szakaszok — halottak estéjére. Irta: Soltész István. Amerre most martalócok járnak, égberohanó százados fenyők lábánál búslakodik szülővárosom temetője. Halottak ásitó estéjén csak riadozva pislog egy-egy álmos mócsfény a holtak birodalmában. Közel a nagy kereszthez némán, komoran mártja bele oszlopát egy márványsiremlék a körülfolyó sötétség tintájába. A sirt örökzöld leveleiből szőtt takaró borítja és a vasrácsos kerítés dárda-szuronyai állanak ( őrt körüle. A sirkövön e szavak olvashatók : „Édesanyánk, sírodban is szótfogadunk neked !" Hol vannak hát a szótfogadó gyermekek, mért nem jönnek ós mért nem gyújtják meg aszerető megemlékezés mócsfény ét halottak estéjón ? !... Sziporkázó csillagok ezreivel kihimzett sötét kabátját felölti a didergős őszi este. Egy fehérhajú, hajlott öreg ember tipeg lassú léptekkel a temetőbe. Oly nehezére esik a járás, mert már második hónapja, hogy ágyba gáncsolta a mellet fojtogató kór. "Összes maradók erejének összetevósóre volt szükség, hogy támogató társa, botja segítségével elérje a temetőt. Nagyot fúj, meg-megáll és w elgondolkodik. Istenem, minek is élek már ón. 0 már tizedik éve a sírban nyugszik. Fiaimat kiüldözte szülőföldjükről a cseh rablók irgalmat nem ismerő erőszaka s nem borulhatnak e szent estén anyjuk sirdombjára, nem gyújthatják meg a kegyelet lángját, mert ezért a vakmerőségükért életük lángjának kioltásával fizetnének. Igy hát magad uram, ha nincsen senkid... Belép a temetőbe. Gyönge fényű szemeivel csak azt a vasrácsos sírkertet fürkészi. Odaérvén minden erejét összeszedi, hogy ajtaját kifeszítse. De nem birja. Berozsdásodott. Végre is teljesen elsötétedik szeme s hányat vágódik mint a kidöntött szálfa a hideg földön. Érzi, hallja, a halál kutyája vonit mellében. A kegyetlen kaszás már ott térdel fuldokló mellén. Még egy erőpróbát tesz. Kivesz egy gyertyát a zsebéből, meggyújtja, nagy kinnal odaállítja a sir mellé. S aztán nagyot hördülve megszakad benne az élet delejes árama... A gyertyát is elfújja a szól ós a sirra ós a friss halottra sűrű, vastag sötétség roskad ... . anyaföldtől ? Avagy már ők is megtértek anyjukhoz ? A jó Isten tudja. Elgondolkoztam. Eszembe jutott az a másik kivilágítatlan sir, arra északnak ... És azon veszem észre magam, hogy a zsebemben hozott gyertya már ott ég az elhagyott édesanya sirján, én meg ott térdeltem a hides: novemberi földön .. . * * A magyar Sión büszkén strázsáló kupolája fölött is szétteregette sötét bakacsinját a halottak estéje. A szeretet-lángok apró földi csillagokként gyúlnak ki az esztergomi temetőkben. Utam a temetőbe téved. Hisz a holtakkal oly rokon a lelkünk ... A kivilágított temető hallgatásában nagy emberi szorongás borzong. Megyek önkénytelenül a temető elhagyott, sötét részébe, hol egy fény sem reszket... És ime, előttem egy vasrácsos sírkert, épen olyan, mint az a drága, mely után ugy húz a szivem, ott a demarkáción túl. Még a szomorú fűz is ott áll a fejnél. Szorongó érzésekkel megállok. Gyufát gyújtok s elolvasom a felírást. Az idő folyton őrlő vasfoga redvessó tette a követ s mohával vonta be. Csak ennyi olvasható: „Józsefné, B. Julianna". Alább pedig: „Hálából emelték fiai: László ós Géza." Oh, hát egy édesanya !... Vájjon hol vannak azok a hálás fiúk ? Talán messze idegenbe sodorta őket is a sors fergetege ? Talán ők is száműzve vannak az édes * * * A gyertya szórta a fényt, én meg bús emlékeimbe temetkeztem. S amint lassan fölbukik a hold, ez a vén romantikus ós ezüst folyadékával teleönti a szomorú temetőkertet, a pislákoló gyertya reszketeg fényébe révült szemem előtt elvógtelenül a temető s a megmélyült térben, ott ahol a csillagfényes horizont ölelkezik az alvó földdel, a fénybevesző prespektivák ködös sávolában mintha az élet melegébe öltözködnék minden megdermedt ezeréves drága magyar halál: árnyak türemlenek elő a muhi puszta felől ós árnyalakok jönnek Mohács megéledt temetőjéből véresen, dárdásan, kopjásan, pajzsosán ós buzogánnyal kezükben. Jönnek mind 48 és 49 halottai és vértanúi, jönnek azok is, akiket kifosztott a halál a doberdói, |)iavei, orosz- és galíciai véres táncok bálján. Megmozdulnak a Kárpátok sirjai s kikelnek belőle az álmatlan aluvók, a nyugtalan nyugovók. Mindenik arcán s szemeik bágyadt sugarában nagy kesergő nemzeti tragédia. Fogaikban csikorog a megtépett nemzet epekedő boszuja. „Nekünk halottaknak kell föltámadnunk s visszavennünk Árpád örökét". Ezt búgják mindenfelől ós felkerekedve robogó paripákon száguldanak a demarkációra . . . S ekkor fölsikong egy halálmadár ! Jaj Istenem engedd, hogy még álmodjam egy kissé ...