ESZTERGOM XXVII. évfolyam 1922

1922-01-29 / 13. szám

XXVII. évfolyam,, 13« szám. Keresztény magyar sajtó. Vasárnap, Í922. január 29, POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára helyben és vidékre: Egy hónapra 20 K. Egyes szám ára: hétköznap 1 K 50 f, vasárnap 3 K. Főszerkesztő: Homor Imre. Felelős szerkesztő: Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Szent Lőrínc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovit s Gusztáv könyvnyomdájában. Uj választás előtt. Esztergomban, 1922. január 27.-én. A ma még csöndes Esztergom falait pár hót múlva alighanem felveri a megpezsdült politikai élet és a választási előkészületek zaja. A nemzetgyűlés mandátuma lejár és ez év tavaszán Esztergom városának ismét képviselőt kell küldenie a magyar parlamentbe. A mostaninál higgadtabb kor át fogja érteni a távozó nemzetgyűlés küzdelmeit és alkotásait, meddőségének okait és hibáit, a történelem pedig el fogja mondani a maga igazságos Ítéletét róla, mert valóban nagy, történelmi időkben küldetett a haza sorsának intézésére. Ilyen időben minden félretekintés és rossz irányba kiáltott szó a közvélemény roszszaló kritikáját és felháborodását idézheti fel a sok szenvedés és szerencsétlenség után nyugodni nem tudó lelkekben. Ilyen időben a ballépés katasztrófát, a hiba alig megbocsátható bűnök sorozatát idézheti elő. A keresztény Magyarország eszméjére esküdött fel ez a nemzetgj^űlés s a szétrombolt alkotmányú magyar nemzet alkotmányozó gyűlésének kellett lennie és a lerongyolt magyar kultúra nagy alkotásokat, a szenvedő társadalom szociális reformokat követelt tőle — abban az országban és olyan környezetben, amelv tele volt az Eszme sötét ellenségeivel, ahonnan csak alig hunyt ki az állam és a társadalom elleni izgatás tűzcsóvája s ahol még az angyalok szárnyát j is befeketítették volna a gyanúsítás és az ellenséges, de sohasem tárgyilagos kritika gyűlöletének kormával. Ha alkotmányos kérdésekkel foglalkozott, akkor a keresztény politika ellenségei telekürtölték az amúgy is eléggé túlfeszített idegzetű munkások és tisztvi! selők hideg szobáit, hogy folyton csak politizálnak és a nyomor enyhítésére nem tesznek semmit. Ha meg szociális problémákat kívántak dűlőre vinni, akkor ismét csak a keresztény politika ellenségei belevetették a közéletbe a már akuttá vált királykérdést és sürgették a választójogi reformot. Az érettebb idő talán szerencsésebb viszonyokat fog teremteni az uj nemzetgyűlés számára s talán már nyugodtabb és edzettebb lélekkel állja a magyarság, a keresztény erkölcs és az állami rend ellenségeinek támadásait munkaközben is, azaz: talán már harcolva is fog .tudni dolgozni és alkotni. A választójog megszorítása a júniusi nemzetgyűlés értékére és munkaképességére alig lesz nagyobb hatással. Hiszen nem az egyszerűbb nép ártott a nemzetnek sem a szavazó urnánál, sem pedig a parlamentben, hanem inkább demagóg vezérei és a destrukció kétkulacsosai, akiket a rohanó események eléggé megforgattak és minden oldalról bemutattak. Ez a nemzetgyűlés sokat hányódott, kavargott, sokat szenvedett és megingott sokakban a hit, de legtöbbet szenvedett a felidézett botrányok kereszttűzében maga az irányzat, a keresztény világnézet, melyben — Isten mentsen, bogy csak egy pillanatra is megingott volna a nemzet hite. Keresztény világnézet, keresztény politika! Mennyit is döngették fiatal magyar vértezetet pár esztendő alatt! S mégis ez az egyetlen talizmán, amely eddigi küzdelmünkből az uj választásokra megmaradt! Nem a politikai jelszavak, amelyek változók és nem az érdekek, amelyek mulandók, hanem örök elveink a mi erőnk és buzgóságunk az uj választásoknál és keresztény-nemzeti elveinknek hűséges sáfára a mi emberünk tűzön-vizen keresztül. Az egyház gyásza. A lefolyt hót minden eseményét háttérbe szorította a Szentséges Atyának, XV. Benedek pápának váratlan elhunyta és az egész keresztény világ kegyelete közt lefolyt temetése. Minket, esztergomiakat azon szoros viszony folytán, mely a magyar katholikus egyház középpontját a pápai székhez fűzi, erős ebb érdeklődés vonz a nagy gyász és az ezt követő, nagyfontosságú pápaválasztás minden mozzanatához. Bíboros főpásztorunk kötelességét teljesítve Rómába utazott, hogy az uj pápa megválasztásánál közreműködjék. Megírtuk, hogy elutazását megelőzőleg a fokáptalan testületileg vett tőle búcsút s hogy az illusztris testület érzelmeit ez alkalommal Dr. Walter G-yula c.. püspök, nagyprépost tolmácsolta Oeminenciája előtt. A püspök úr Őméltóságának szives figyelme folytán módunkban van közölni e beszédet, mely hűen állítja elénk az elhunyt pápa nagy alakját ós kellő fényt vet főpásztorunknak a pápaválasztásnál elfoglalt fontos szerepére. A szép beszéd egész terjedelmében a következő : AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Uisszajöíi Visszajött. Húsz pelyhes évet vitt el, Kapott érte ráadást negyvenet. Lányos két lábát is odahagyta, Mint ki előre mennyországba ment. Fogoly-kórház kemény szalmazsákján Cifra szép mankót maga faragott. — Én viszlek majd haza kis komám! — Mondta a mankó s vígan kopogott. A kievoi hűs sétatereken Őszből tavasz lett, nyílott a virág. Nyomorék koldus lapulva bújt meg Ott, hol legjobban futott a világ. Két karon vitte a hű barátja . . . Mindez gyerekség, édes kis komám ! — Mondta a mankó s bízón kopogott: Hisz otthon leszünk már holnapután! Tavaszból ősz lett, hullott a levél A Kaukázusok kopár földjire. A két barát csak bandukolt tovább, Leste, a tornyot vájjon látja-e? A templomot, tornyot, az iskolát, Kis barna lányt az orgona megett, Hajlott ősz asszonyt a kert végibe S az udvaron sok pajkos gyereket... Ment, ment a mesék hivő vándora, Szárnyat nevelt mankóján a remény. S egy bús, havas télutó reggelen Pihegve állt meg házuk küszöbén. Mankója zaját ölelte a hó, Szive nevetett szeme gödriben, Halk loppal tette kilincsre kezét, Hogy észre ne vehessék odabenn. S csak megtorpan, mint a sebzett állat, Mint kit vadásza jól eltalált. A pókhálólepte ócska záron Egyszerre megpillantá a halált. Kop ! kop ! — rög zörgött mankója nyomán, Mint koporsóra hulló bús zene, Szürke pók szürke szálába fulladt Bizó lelkének minden öröme. Harangszó csendült, az ismert harang. . . Karcsú asszony jött, karján kis gyerek. A széphangú kicsi barna lány volt, Elment mellette, nem ismerte meg. De visszafordult, nézte, mit keres Koldus a rég bezárt, ócska kapun. S szólt: a tanitó elesett szegény S az anyja meghalt még a tavaszon! Mányiné Prigl Olga. Esztike öröksége. Irta: Fülöp Ferene. II. — Vagy talán kend mit se törődik az egész dologgal? Majd akkor megvárom a fiát. De még se várom meg. Loholok haza. Egész rám esteledett. Tehát mondja meg kend a fiának, hogy holnap reggelig jelentse be, hajlandó-e Molnár Esztit feleségül venni. Azontúl már nem érvényes. Megértette ? Az öreg csak egyre bambán pislogott. Bozontos szemöldöke le-föl rángatózott. Néhányat kihegett-kökögött, mint a kehes ló s aztán motyogva válaszolt. — Hát hogy is van ? A fertálymester kapva kapott a szón. —: Molnár Esztit ismeri? — Ismerem, instállom, de csak hallomásból. Aszonták, hogy szegény, mint a templom egere. — Hát hallotta, az előbb mit olvastam? — Hogyne hallottam volna. A leánynak sok pénze van az árvatárban, amit a fiam csak úgy kaphat ki, ha a leányt elveszi. — Ugy van! — Majd megbeszélem a Jóskával. Aztán mikor kell neki jelentkezni? — Holnap reggel. Egész délig. — Aztán hol? — Majd én holnap eligazítom az útját, csak jöjjön be a Jóska az Esztiékhez. Ott várni fogok rá. Megértette?