ESZTERGOM XXVII. évfolyam 1922

1922-09-17 / 106. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP fóegjeienik szerdán és vasárnap. Előfizetési ara helyben és vidékre: Egy hónapra 30 K. Egyes szám ára: hétköznap 3 K, vasárnap 5 K. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Szent Lörinc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. A kizsákmányolók kezén. Esztergomban, 1922. szeptember 16.-án. Sokat ujságcikkezünk, jajgatunk és panaszkodunk a veszedelmes méretekben növekvő drágaság miatt, mely pénzünk vásárló erejének, valutájának csökkenésével kapcsolatos. Es nem ok nélkül. Anyák sopánkodása, családapák őrjítő gondja, munkások siráma, köztisztviselők keserve, a lefokozott igények szomorúsága, az egész ország közgazdasági vergődése mind belefór e fogalom kereteibe : drágaság. Reménytelenül küzködünk a mindenünket elnyeléssel fenyegető drágaság szörnyetegével s gyomrába belehajigálunk pénzt, házat, birtokot, ruhát s mindent, ami érték ós várjuk az idők jobbrafordulását — de hiába. Mig a szüiőok működik, az okozat el nem múlik! Köztudomású, hogy minden bajunk és nyomorunk előidézői az igazságtalan, minden isteni ós emberi jogot lábbal tipró, erőszakos békediktátumok. A világháború által fölemésztett rengeteg érték és vagyon, a kommunizmus őrült gazdálkodásából eredő Ínséges helyzet, az oláhok rabló megszállása nemzetünket a gazdasági lejtőre juttatták. Azonban az őstermeléssel foglal-, kozó államok, mint amilyen hazánk is, a történelem tanúsága szerint, könnyen kiheverik az ilyen pusztításokat, az anyaghiányt a termelés intenzivebbé tételével pár esztendő alatt pótolják. Nem is látnók oly sötét színekben a jövőt, ha országunk kétharmad részét nem szakították volna el s ha nemzetgazdasági segédforrásainktól, a só-, koszén-, aiany-, ezüst és vasércbányáinktól és roppant kiterjedésű erdőinktől meg nem raboltak volna! Mindezeken felül vállainkra rakták a trianoni kontribúciók Összeroppantó terhét, a folyton fenyegető jóvátételt. Mind öszszevóve ezek azon tényezők, melyek pénzünk vásárló erejét 350—400-szorosan leszorították s elviselhetetlenné tették az életet mindazok számára, akik nem voltunk oly szivtelenül élelmesek, hogy felhasználtuk volna a konjunktúra által adott helyzetet s embertársaink szenvedéseiből ós könnyeiből aranyat sajtoltunk volna ki. A pénzünk elértéktelenedése folytán beállott ínséges pénzügyi helyzetet, a valuta-differenciákból keletkezett kedvező konjunktúrát kihasználják az u. n. „győztes" államok is. Soha nfem volt oly nagy idegenforgalom hazánkban, mint most a trianoni béke által teremtett, gazdasági és pénzügyi válságok közt vergődő CsonkaMagyarországban. Erről könnyen meggyőződhetünk, csak egy hajóutazást kell tennünk a bécsi hajón. Olyan internacionális társaságot talál ott legtöbbször az utas, melyben nemcsak a francia, angol, olasz, svájci, orosz, bulgár, szerb, ha-' nem még a japán ós kinai is képviselve van. Es ezek mind valutában, üzletben utaznak. Amit csak ki lehet vinni az országból, azt mind öszszevásárolják. Minden árt képesek megfizetni, mert a mi pénzünkben akármilyen drága is, a világparitásban még mindig nagyon olcsón vásárolhatnak. Különös mohósággal vetik rá magukat idegen országok üzérei az aranyra, ezüstre, briiliánsra, részint mert ezeknek csereértéke állandó, részint mivel elrejtésük és kicsempészésük nem sok gondot okoz nekik. Határainknak nem elég szigorú elzárása és őrizése miatt is nagyon sok nemzeti vagyon és érték kerül ki az országból csempészet utján. Például csak az ipolymenti határvidéket hozom fel. A perzselő nyári hőség csaknem teljesen kiszárította a folyót, mely körülményt a csempészek elszánt csapata nem hagyott kihasználatlanul és csak az ipolyparti füzesek és rekettyósek tudnának regélni arról, hány ló, tehén ós miegyéb vándorolt át a esetekhez könnyű szerrel. Egyes megszállott községekből még italért is átjártak hozzánk, mert nálunk ugyanannyi pénzért 3—4-szer annyit vásárolhattak. A külföldi tőke rávetette magát, kereskedelmi és gazdasági szervezeteinkre is. Es ha nem vigyázunk, lassan-lassan azon vesszük észre magunkat, hogy a nemzeti vagyon legnagyobb része idegenek kezébe megy át. Hiszen úgyis az volt burkolt célja a békediktátumoknak, hogy gazdaságilag, anyagilag teljesen kipusztítsák a leigázott országokat s azután ántánt-tőkével kiemeljék a romlásból, de ezzel egyúttal vazallusi sorsba süllyesszék. A fentebb előadottakból megérthetjük: miért irtózik az ántánt attól a gondolattól, hogy Közép-Európa beteg közgazdasági helyzetén alapos pénzügyi szanációval könnyítsen. Az ok az, hogy még nem vagyunk eléggé kizsákmányolva. Csak azután annyira ne fajuljon a helyzet, hogy mindennel elkésnek. Mert a végsőkig feszített ós a nyomortól és kizsákmányolástól elcsigázott idegek olyan örvénybe ragadhatják a „győzőket", mely végzetes lehet rájuk is ! Azért: Videant dictatores!. . . Soltész István. HÍREK. * A miniszterelnökségi sajtóosztály új főnöke. Eckhardt Tibor nemzetgyűlési képviselő lemondott a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetéséről. Utódja Hável Béla osztálytanácsos lett, akit fontos új állásában, mint a vidéki sajtó szerény munkásai, bizalommal üdvözlünk. * Kinevezés. A pénzügyminiszter Rolkó Rezső menekült temesvári tanítót, aki legutóbb a helybeli kir. tanfelügyelőségen mint beosztott tanitó teljesített szolgálatot, állampónztári tanácsossá nevezte ki s szolgálattételre a gödöllői m. kir. állampénztárhoz rendelte. Rolkó távozását sajnálattal vesszük tudomásul, mert rövid ittléte alatt is értékes társadalmi munkát végzett, midőn újjászervezte a kath. földmives ifjúsági egyesület énekkarát, amely azóta már több nyilvános alkalommal beigazolta, hogy szakavatott vezetés mellett sokat igérő fejlődésre képes. * A Tanult Férfiak Kongregációja havi szent áldozását f. hó 17.-ón d. e. 8 órakor tartja a Szent Eerenc-rendiek templomában. Szives megjelenést kór a vezetőség. JJ SZTERGOM" TÄ Patkányirtás. Irta: Gábriel István. Magyar ember most nem érzi magát jól a bécsi hajón. En is csak úgy kerültem rá a minap véletlenül, hogy valamikópen Piszkén rekedtem, hol dolgomat már délelőtt elintéztem s az esztergomi vonatra estig kellett volna várnom; nem volt hová betérnem, hát délután felszálltam a bécsi hajóra. A bécsi hajó ugyanis a kis és nagyántánt boldogság-szigete. Ezen utazik ma a világ mindenféle győztes nációja Budapestre vásárolni és olcsón mulatni. Mindenki hangos, jókedvű és trécselő itt, csak a magyar húzódozik hol ebbe, hol abba a sarokba és szomorú. Hát ez fáj. Borult szeptemberi délután volt és a magas vízállásban gyorsan futott a hajó. Összetalálkoztam egy régi ismerőssel, aki onnan tartott velem barátságot, hogy apámmal volt együtt a boszniai okkupációban. Sokszor ellátogatott hozzánk, ilyenkor apám megkínálta lekváros buktával (ha volt) vagy pedig hozatott számára tizenöt krajcárért pörköltet a Magyar Királyból. Persze ez még a régi jó világban volt. Azóta apám meghalt, az én obsitosom pedig igen megöregedett. Nagyokat tudott mesélni, de meséiben mindig volt valami tanulságos igazság, hát szerettem őt. Most is megszorongattam reszketŐs kezét ós valami csendesebb helyre vezettem őt a hajón. Különös társaságon kellett keresztül törnünk magunkat. A bejárattól jobbra egymás hegy én-hátán veszekedett a podgyászra várakozók tábora. Ott volt a ruhatár, ahol a magasra rakott bőröndök közül kellett kinek-kinek az övét kivárnia. De ők hozzá vannak az ilyesmihez szokva. Közben nagyokat mondanak ós nevetgélnek. Hall itt az ember mindenféle nyelven enyelegni, kiabálni, kurizálni ós méltatlankodni. Legtöbbet franciául, németül ós csehül, legkevesebbet magyarul. •— „Also, si sind von Süd-Afrika ? !" — kérdezte egy borotváltképű cseh sárga harisnyáját vakargatva, egy papagájöltözetű hölgytől. — „Oh ja!" felelte kedélyesen a hölgy ós gyorsan elmondta, hogy hányféle nyelven is beszél ő és hogy mindenütt otthon van a föld kerekségén. — „Auch franeósiseh ?!" — kérdezte az ismerős cseh dilektussal a férfi. — „Und rumónisch!" — „Aber ungarisch nicht!" — kacagott nagyokat a cseh, akinek különben minden második szava a nő beszédjére ez volt: — „Wunderbar! Kolossal!" Ilyen nagyképűek voltak ők a hadtápterületen is a háborúban. Egy kövér kereskedő — rövid nadrág ós sárga harisnya volt rajta — a 40 koronás süteményeket falta végnélkül magába. Két másik külföldi viseletű úr egy-egy tál felvágottal és egyegy pohár sörrel tolakodott az első osztályra (a pincért nem győzték kivárni), egy bőrkabátos angol két trabukkóval kedveskedett a ruhatárosnak ós pár száz koronát kínálgatott olvasatlanul — mi meg csak igyekeztünk a fedélzet csendes padjára. Amikor egymásmellé ültünk, öreg ismerősöm visszatekintett a vidám, eszemiszom utazóközönségre, körülnézett, szeme körüljárt a Duna túlsó oldalán is ós csak ennyit mondott a gyűlölettől remegő hangon: — „Patkányok!" S ón ezt nagyon is megértettem, de mindjárt le is hajtottam a fejemet s intettem, hogy aligha lesz ez egyhamar másként. Öreg obsitosom meg engem értett meg egész pontosan. Ilyen a beszéd most a magyarok között. . . Az Öreg megszorította a karomat. A karvai partokon egy-két cseh finánc mutatkozott, távolabb egy járőr. — „Lássa, fiatal barátom, ez itt Csehország!" — mutatott arra az öreg s hangja tele volt gúnnyal és keserűséggel. Csend lett, erre nem lehetett okosat felelni. A hajó zúgva ment lefelé a habokon, zakatolt a gép, a kerekek kíméletlenül csapdosták a hullámokat. . . Az öreg obsitos összeráncolta homlokát ós csendesen, de határozottan, mint egy kiérdemesült diplomata, igy beszélt: — „Nem kell ide kérem hadsereg, nem kell ide sok tanácskozás, hadüzenet. Megesik az emberrel olyasmi, hogy szuronyát élesíti, kardját feni a hatalmasnak hitt ellenséggel szemben s amikor közel áll hozzá, a szuronya hegye a mellét éri, elszógyenli magát az ember a kihegyezett szuronnyal és éles karddal — mert látja, mily gyáva ós piszkos ellenséggel került szem-