ESZTERGOM XXVII. évfolyam 1922

1922-07-30 / 92. szám

ESZTERGOM POLITIK A I ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára helyben és vidékre: Egy hónapra 30 K. Egyes szám ára: hétköznap 2 K, vasárnap 4 K. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gabriel István. Kéziratok és előfizetések Szent Lőrinc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. fl „numerus clausus". Esztergomban, 1922. július 30.-án. Wolff Károly, Grömbös G-yula, majd Eckhardt Tibor nemzetgyűlési képviselők beszédei nyilvánvalóvá tették, hogy az a keresztény irányzat, amelyről a legutóbbi időkben sokan már azt hitték, hogy a fórumok számára végleg meghalt, vagy legalább is mélyen aluszik, a politikába tartósan, sőt mondhatnók, véglegesen beköltözött. Ezek a beszédek ismét nyiltan és határozottan vallották, hogy Magyarországon más politika, mint amit a keresztény magyarság kivan, nem lehetséges. Férfias nyíltsággal vallotta Gömbös, hogy politikájának egyedüli vezércsillaga a fajvédelem, még pedig sokkal erőseb-' ben, mint eddig volt. A numerus clausus-i nemcsak eltörölni nem engedi, hanem ellenkezőleg, kiépíteni akarja. Ezt a szándékát mindjárt tettel is kívánta szolgálni. Határozati javaslatot nyújtott be, hogy a keresztény főiskolai hallgatók segítésére 20 milliót fordítson a kormány. Az a felhördülés, amely eme beszédekre a liberális és destruktiv újságokban elhangzott, legjobban mutatja, mil}

T

en bizakodás lappangott már bennük és sugalmazóikban aziránt, hogy a numerus clausus kellemetlen törvénye lassankint majd feledésbe merül és Magyarország jövő intelligenciája rövidesen ismét oly hatalmas arányban kerül ki a zsidó faj sorából, miként az a múltban történt. A numerus clausus törvényét a keresztény magyar intelligencia megerősödése érdekében minden erőnkkel fenn kell tartanunk, sőt oda kell hatnunk, hogy az a statisztikai arányszám, amely ebben a törvényben a senkitől nem kifogásolható igazságosság mértéke szerint, a keresztény magyarság régi óhajának meg felelői eg szerepel a tudományos pályákra tóduló fiatalság megválasztásában, a külföldi oklevelek nosztrif'utalásánál is szigorú pontossággal figyelembe vétessék. Enélkül a törvény intézkedése csak félintézkedés, amely arra jó, hogy az arra érdemesek rovására még a numerus clauzusos rostán is csak a protekciós tehetségtelenek és nagyszájúak jussanak keresztül. E törvénnyel és az azt kiegészítő diploma-nosztrifikálási rendelkezés pártatlan végrehajtásával remélni lehet idővel nemcsak a magyar intelligencia kedvező elhelyeződését s annak keresztény szellemű működését, hanem magának az antiszemitizmusnak elsekélyesedését is, amely abban az arányban vészit erejéből és mérgéből, amily arányban sikerül elérni a magyar fajvédelmi intézkedéseknek az aránytalanul magas zsidó percentszámok kellő mértékre való leszorítását a közélet megnyilvánulásának minden terén. Esztergom és a külföld. A világszerte ismert „Leipziger Illustrierte Zeitung" Budapest 50 éves jubileuma alkalmából külön magyar számot fog kiadni, amely nemcsak Budapesttel, hanem az egész Magyarországgal, a magyar viszonyokkal és magyar törekvésekkel is foglalkozik. A hírneves és elterjedt német újságnak ez a száma alkalmas lenne arra, hogy az egész világon rokonszenves, hű képet adjon Magyarországról és felkeltse az érdeklődést az itteni viszonyok, nevezetességek és tőkeelhelyezési alkalmak iránt. A nagy világlap kb. 14—15 évvel ezelőtt már adott ki egy magyar propaganda számot, amelyben Esztergom is szerepelt egy fényképfelvétellel. Most sem ártana, ha városunk felé fordulna kissé a közérdeklődés. Az a lelkes törekvés, amely a báború első éveiben a turista egyesület kebelében létrehozta az idegenforgalmi bizottságot, ma is a sarkára állhatna, hogy e várost, amely nagy kulturkincsei dacára ma a legárvább, legelhagyatottabb, mert csak kulturkincsei vannak s nem egyúttal gazdasági lehetőségei azok élelmes kihasználására, kissé kilendítené mostoha helyzetéből. Ugy tudjuk, hogy a belügyminiszter egyes jobbmódú magyar városokhoz küldött felszólítást, hogy használják ki a kitűnő propaganda alkalmat és lépjenek érintkezésbe a L. I. Z. budapesti képviseletével. Talán akadnak Esztergomban is, akik érdeklődnek az ügy iránt és ha kibírhatatlan áldozatokba nem kerül, megragadják a kedvező alkalmat Esztergom rokonszenves érdeklődést felkelteni képes rövid ismertetésére. Szeptember l-ig elkészül az ellátatlanok új névjegyzéke, Az ellátatlanok névjeg}7-zókének elkészítéséről a hivatalos lap legutóbbi számában kormányrendelet jelent meg. Eszerint az 1922/23. gazdasági évben hatósági ellátásban részesülnek: a honvédség, a folyamőrség és a vámőrség legénysége, az államrendőrség és a csendőrség, a katonai nyugdijasok ós havidijasok, mind a tényleges szolgálatot teljesítő, mind a nyugdíjas közszolgálati alkalmazottak, a vasúti vállalatok és a hatósági közüzemek alkalmazottjai, a honvédségi legénység, államrendőrségbeliek és a katonai havidijasok családtagjai. A hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák ós családtagjaik, a közsegélyre szoAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Alagút a Duna alatt. Hetvenéves nagynéném még mindig igen kedélyes volt és csak hosszú esti beszédei árulták el, hogy nagy múltja van már. Nekem a fóltizenkettői szagosmiséről visszajövet (ide világosdrapp selyemruhában jár) szokott mesélni fiatalsága idejéből. Ilyenkor meg is nevettetett. Sokszor elmondta a Lőrinc-utcai mézesekkel való esetét. — „Hogy a méz?" — kérdezte volt nagynéném ós már készen tartotta a beleitől megfosztott zsemlyét. — „Jó ?" — folytatta nagynéném s villámgyorsan belemerítve az oválosra gyúrt zsemlyét — hazafutott. Otthon azt mondotta szigorú apjának, hogy mézet kóstolni volt. — „Szerettem a fiúk társaságát" —• mondogatta mosolyogva nagynéném. — „Sokszor összebeszéltünk ós kalandos kirándulásokat tettünk. Amikor a vároldali barlangba mentünk, fáklyákkal szereltük fel magunkat. Ide nagyon gierettünk járni. Hallottunk róla, hogy itt kincsek vannak elrejtve és valóban olyan rejtelmes és romantikus volt a fáklya fényénél a barlang zeg-zugos tája, hogy hittünk a csodálatos regékben. En mindig többet láttam, mint a többiek és remegve jártam az üvegkoporsóban fekvő szépséges török nő körül. Jártunk-keltünk, amig csak meg nem hallottuk valahonnan a viz csobogását. Ugy mondták, hogy ott van annak az alagútnak a bejárata, amely a Duna alatt Párkány felé vezet. Tudtam, hogy hol van, de nem mertem oda menni. Csergeő Péter volt az egyedüli, aki egyszer közelébe jutott és hozott onnan egy gyönyörű karbunkulust. Péter nekem adta, mert engem szeretett legjobban." — „Még most is megvan az a drágakő?! Mutassa meg néném!" kérdeztem egyszer tőle. Arca felderült erre ós igy folytatta: — „Bizony meg kellett volna őriznem. . . Azonban csacsi gyerek voltam. Nagy örömmel mutogattam az utcán hazafelé a drágakövet, mire valaki sok-sok cukrot igért érte és én odaadtam a drága kincset egy nagy darab krumplicukorért." Már elég nagy fiú voltam, amikor nagynéném még mindig igy mesélt nékem. Sokszor már csak úgy tetettem magamat ós beszédét színészi mimikával kísértem, mintha hinném, mert féltem, hogy nagynéném megharagszik, ha megtudja, hogy már nem mindent hiszek el. Pár hossú esztendő telt el, amikor nagynénémmel ismét találkoztam. A Bakács kápolna táján jött egy régi napernyővel kezében és a Szent István kápolna felé tartott. — „Kisztihand, Rici tanti !* kiáltottam és keoetcsékoltam. Nagyon megöregedett, amióta nem láttam, sárgult arcából lázasan csillogtak elő szemei és láthatólag örült a találkozásnak. A vár fokán levő padra leültünk. A templomi zsolozsma odahallatszott ós a nagy csöndben a párkányi és kövesdi harangok csengését is lehetett hallani. Nagynéném áttekintett. Messzire jól látott. Neki odaát sok mindene van. Ott temette el férjét, a becsületes vágújhelyi szatócsot ós egyetlen fiát. Lelkének fele odaát lakik. — „Hiszel-e még a hosszú alagútban, amely a Duna alatt a másik oldalra vezet?" — kérdezte nagynéném ós ón csodálkozva tekintettem rá. — „Kell is hinned" — folytatta csendesen és felnyitotta öreg imakönyvet, amelyben egy sárga lapot hordozott a dunai alagút történetéről. Vontatottan elolvasta az egészet, azután ilyenfélét mondott: — „Az alagút megvan még ma is és útban vannak rajta igen sokan, akikről azt hittük, hogy meghaltak . .. Mert mindnyájuknak dolguk lesz még odaát. Hová is ment volna a sok kuruolabanc magyar, akikről öregapám mondotta, hogy a vár oldalán ós a barlang ölén ölték halomra egymást ? A halálban talán megbékéltek ós odaát ki fognak kelni egyszer a Duna alatti hosszú útról ! És az öreg parasztok, az oldalak ós a Zamárd-h«gy kivénült munkásai, akikaek fiai Érsekujvárott és Zsolnán katonáskodtak -—• becsületes szatócsok az utcasarkokról, akik a túloldalra adták férjhez leányaikat, a Szenttamás-