ESZTERGOM XXVII. évfolyam 1922

1922-06-25 / 77. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára helyben és vidékre: Egy hónapra 20 K. Egyes szám ára: hétköznap 1 K 50 f, vasárnap 3 K. Főszerkesztő: Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Szent Lőrinc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. Lehet-e Esztergomnak virágzó ipara? Esztergomban, 1922. június 24.-én. Mai számunk — úgy látszik — csaknem egész terjedelmében Esztergomnak, a jövő magyar kultúrvárosnak kivan szolgája lenni. Következő cikkünkben avatott toll az Esztergomban felállítandó tanítónőképző létesítésének szükségességéről győzi meg a közönséget, híreink közt polgári fiúiskola felállításáról van szó, jelen sorainkban pedig az iparostanonciskolai kiállítással kapcsolatosan a város iparának fejlesztéséről szólunk. Báró Eötvös József, a független Magyarország első felelős kultuszminisztere _ az első budapesti iparkiállitás megtekintése után igy kiáltott fel: „ ... de menjen valaki e falak közé most, járjon végig'a termeken, hol iparkiállitásunk áll s ha szive nem örül, ha haladásunkat" nem érzi, én nem segíthetek rajta s csak azt hihetem, hogy azok közé tartozik, kiknél a közdolgokban való pessimismus keresetmódhoz tartozik — s tudjuk, vannak ilyenek is e hazában." Igaz, hogy azon a nagy kiállításon mestermunkák voltak kiállítva és ezen a mi kis iparoskiállitásunkon, amely ma nyílik meg, csak tanuló- és segédmunkák láthatók, de a magyar ipar fejlesztését szolgálja ez a kis esztergomi kiállitás a nagy katasztrófa után a nemzeti ujraépitkezések idején éppen úgy, mint amaz első pesti iparkiállitás az 1848-as nemzeti felébredések korábban és báró Eötvös József szavainak ma inkább hisz a nemzet, mint saját korában. Ma, amikor hazánk kincseinek nagy részét, Esztergom-varmegyének felét, Esztergom város megélhetésének eddigi forrásait elveszítettük, vigasztal bennünket báró Eötvös: „Ettől (az ipartól) függ az államnak gazdagsága, melynek kimerithetlen forrásai nem a gazdag ércekben, sem földje termékenységében, hanem népe intelligens munkájában kereshetők." Ami az állam gazdagságára áll, az igaz a városéra is és reményünk növekedik, amikor, ha nem is egy kifejlett iparkultúra dokumentumait, de az „intelligens munka" ideáljaiért való küzdelem tanúságait látjuk a városunkban rendezett iparostanonckiállításon. ^ Ime a szurtos, csirizes, maszatos suszterinasok, lakatos-, asztalos-, szabóés kőművesinasok, akik eleddig a legelhagyatottabbak voltak, akiket mindenünnen elkergettek, ahol kultúráról volt szó, akik már-már beleszoktak abba, hogy a gazdájuk pofonjain kivül egyéb nem jár számukra e hazától, — ime bemutatkoznak, mint a szegény magyar haza újraépítésének, mint e város tengődő ipara fejlesztésének és felvirágoztatásának kezdő inasai és tanulói. Annak a sok-sok szürke kis névnek, ameíy a kiállítási tárgyakon olvasható, beszéde van Esztergom városával: Adjatok nekünk iskolát, időt és taneszközt a tanulásra, áldozzatok egy kissé értünk is, becsüljetek valamire minket is és mi az „intelligens munkának", a város gazdagságának, ipara fejlesztésének és jövőjének becsületes tanulói leszünk. Nem szabad hinnünk többé, hogy Esztergom elsősorban földműves város. Eötvös 1848. előtt igy irt: „Ma már mindenki átlátja, hogy a földművelés is csak az iparral együtt emelkedhetik magasabb fokra." Tehát a földművelő] és épen azért többé-kevésbbé konzervatív Esztergomnak is lehet virágzó ipara, sőt a város jobb jövője épen az őstermelés tőkéibe kapcsolódó ipar ki virágzásában rejlik. —g. Az esztergomi tanitónőképző=intézet. Irta : Bodnár György, Esztergom-vármegye kir. tanfelügyelője. Kedves liirt közöltek közelebb az esztergomi lapok. Az esztergomi vizivárosi zárda érdemes főnöknője értesiti Esztergom és vidéke közönségét, hogy szeptember 1-ón a zárdában megnyitják a tanítónőképző I. évfolyamát, melyet fokozatosan évről-évre fejlesztenek ki teljes évfolyamú tanitónőképzővé ugy azonban, hogy a magán uton tanuló jelöltek, ha a vizsgálati engedélyt a főegyházmegyei hatóságtól ós a Nagym. Közoktatásügyi Kormánytól megszerzik, itt a képzőben is letehetik vizsgáikat. Nem könnyű dolog volt ezt a mindenesetre csak alapvető eredményt elérni. Tiszteletre méltó indokokból a biboros-hercegprimás Oeminentiája idegenkedett a tanítónőképző szervezésének eszméjétől, aztán a rendi elöljáróság figyelemreméltó aggodalmaskodáss:! 1 fogadta a szervezési javaslatot, de az előterjesztés indokai meggyőzték ugy az egyházfejedelmet, mint a kongregáció elöljáróságát, hogy a változott viszonyokra tekintettel itt Esztergomban szükséges, a rend érdekében pedig egyenes létérdek, nélkülözhetetlen a tanítónőképző. Ugy vélem, nem követek el tiszteletlen indiszkréciót, ha közlöm fr azokat az indokokat, melyekkel sikerült ugy Oeminenciájának, valamint a rendi elöljáróságnak magas figyelmét a kérdés elsőrendű fontosságára felhívni és a képző szervezéséhez az engedélyüket megnyerni. Esztergom város közvéleményének is illik tudomásul adni, melyek azon indokok, melyek e kulturális intézmény megszervezését szükségessé, kellő értékelésre és becsülésre ós igy a támogatásra is érdemessé teszik. A tanítónőképző szükségessége. Itt Esztergomban a tanitónőképzőre elsősorban szüksége van az irgalmas nővéreknek, akik tudvalevőleg szatmári anyaházuktól bocsáttatnak ki a rend fiókházaiba ós eddig ott^ szerezték képesítésüket. Hazánk szerencsétlen katasztrófája miatt a szatmári képzőben a megszállás óta szerzett tanítónői képesítéseket itt nosztrifikáltatni kell, ami egyrészt nem könnyű dolog, másrészt a rendre elviselhetetlen anyagi terheket jelent, melyet a rend meg nem bír, eltekintve attól, hogy addig az állami támogatást sem nyerhetik meg, mig e nosztrifikálás meg nem történik. Már pedig a létező alapítványok kamataiból a mai id Ők rettenetes drágasága miatt még a szerzetesi egyszerűség ós kevés igény mellett sem tudnának egy-egy szerzetestanitónői állást fenntartani. Kritikus helyzetbe juthat tehát a rend akkor, mikor tanerői megfogyatkoznak. Pedig ez nemcsak az irgalmas nővéreknek, hanem a kath. népoktatásügynek is, sőt egész hazai népoktatásunknak nagy érdeke, hogy e derék tanitórend tanügyi munkálkodását ne nélkülözze. Az eddigi esztergomi tanitónőképzés hátrányai. Az a tanítónői képzés, ami most a férfitanítóképzőben történik, bármennyire elismerem azt az áldozatos munkát, amit a tanár urak e célra kifejtenek, csak szükséges rossz, mely égető szükségből tűrhető, de amelynek megváltoztatása a íerfikópzőnek is, de a tanitónőképzósnek is elsőrendű érdeke. A tanítóképzők nagy óraszáma úgyis igénybe veszi a • tanárok munkaerejét ós idejét és az intézet helyiségeit. Szinte lehetetlen elérni, hogy a férfiképző délután absolute távol álljon az intézettől, a művészi, kézügyességi, főleg a zenegyekoriatokért ott .kell lenniök a fiúnövendékek jórészének. Az esetleges délutáni órák nem alkalmasak a képző elvont tárgyainak sem előadására, sem hallgatására. Az meg morális szempontokból tarthatatlan, hogy téli időben a késő esti órákban távozzanak seidülő lánykák az intézetből, vagy fiúnövendékekkel egy épületben legyenek, esetleg azok kíséretében távozzanak. Nincs az a gondos felügyelet — pedig ilyet nem is képes a férfitanárság egyedül biztosítani —• hogy megakadályozza a serdülő különnemű ifjúság között a sűrűbb érintkezést, mely pedagógiai károkkal jár. Ezt a viszás állapotot tehát meg kell szüntetni még az esetben is, ha a Főmagasságú Biboros tekintélye a vizsgaengedólyeket a jövőben is kieszközli. A tanítónői hivatás. A hivatását komolyan átérző és jól nevelt tanítónő nagyértékű tényezője az iskola tanítóságának. Magasabb intelligenciája, átlagosan nagyobb szorgalma sok esetben az . ő javára billenti a' mórleget. Igazán elenyésző csekély az a létszám, amelynek viselkedése vagy munkája kifogás alá esik s akiket az iskola légköréből eltávolítani kellene. Még az anyai gondok mellett is tud és akar a tanítónő olyan munkát produkálni, mely párhuzamba állitható a hivatását könnyen vevő férfitanitó munkájának eredményével. A mai idők súlya alatt mind kevesebb és kevesebben mennek a tanítói pályára s szinte aggódnunk kell, hogy egyszer, nem is olyan messze időben előáll a tanitóhiány, mely végzetes lesz nópoktatásügyünkre. Tehát el kell fogadnunk a törekvő szegény nőknek tanítói munkálkodását és megadni számukra a lehetőséget, hogy e tisztes kenyérkeresethez megszerezhessék képesítésüket. Mert bár szerény ós sovány kenyeret ád is á tanítói pálya (XI—VIII. tisztviselői fizetési osztály) de mégis leginkább felel meg női természetüknek^ tekintettel napi munkaidejükre, szünidőikre, melyekkel egy pálya sem versenyezhetik, remélhető, hogy a tanitónőkópzők még mindig fognak kapni növendékeket.