ESZTERGOM XXVII. évfolyam 1922

1922-04-16 / 44. szám

eltelve — de sohasem kislelkű lemondással — óráról-órára ébresztgetné az összetartozandóság erejét, tudását s belecsepegtetné a gyűlöletet: a dacos, meg nem alkuvó gyűlöletet mindenki ós minden iránt, aki és ami magyart bánt, magyar ügybe ártja magát. Nemzeti feltámadásunk több önérzetet, több energiát kivan ! Ha végigszánt az emlékezet nemzetünk ezeréves földjén, sok uj törést, de sok ugart talál: a megmunkált, feltörött föld másoké lett, az ugar nekünk maradt. Ne siránkozzunk az ugaron, hogy miért volt ennyi fáradtság, ennyi kin, ennyi munka! Krisztus se kérdezte nagypénteken, miért volt ennyi szenvedés! Bizott a feltámadásban! Nem a Kaifásokban és Pilátusokban, bizott önerejében! A magyar nagypénteken sem bizhatunk ellenségeink segitségóben, hanem két kezünk munkájában és önalkotásunkban. Ha segiteni akartak volna rajtunk, nem feszitettek volna a szenvedés keresztjére ! Az önakaratban ós az öntudatos, gyors teremtő munkában van csak nemzeti feltámadásunk ! Veszély Géza. Esztergom magyar községeinek kultúrája a hatóság és a társadalom támogatását várja. Faiskolák, méhészet és virágzó ifjúsági egyesületek kellenek. jelentése a közigazgatási bizottságban. A kir. tanfelügyelő Esztergom vármegye közigazgatási bizottságának f. hó 11.-i gyűlésén Bodnár György kir. tanfelügyelő többek között a következőket jelentette: „Csak nagyjából soroltam fel azon iskolán kivüli tevékenységet, melyeket vármegyénk néptanítói kara az elmúlt hónapban kifejtett és zajtalanul, a hangos reklámoktól tartózkodva minden társadalmi, kulturális és közgazdasági tevékenységben állandóan kifejt. Pl. azt sem említem meg, hogy a szövetkezeti eszmének a tanítóság a legodaadóbb munkása s a szövetkezet vezetősége tehet tanúbizonyságot arról, hogy a tanítóság a szövetkezeti munkálkodásból a becsületes tisztességgel kiveszi a részét. Éppen azért érthető lélektani szempontból is az a keserűség, melyet a közelmúltban tartott egyik egyesület gyűlésén előkelő, tekintélyes felszólalás a vármegyei néptanítói kar iskolán kivüli munkáját kritizálta ós amely a tanítóság lelkét érzékenyen érintette. A közpályán működők tevékenységének bírálatára kétségkívül jogosult a közvélemény, jogosult különösen egy kulturális célokat szolgáló egyesület. Nem is az fáj a tanítóságnak, hogy munkájukat bírálta a felszólaló, hiszen csak köszönettel adózhatik a tanítóság, hogy munkájukat a társadalom figyelemmel kiséri és értékeli. Fáj a felszólalásnak abbeli jellege, hogy a kétségtelenül létező hiányok miatt egyedül a tanítóságot teszi felelőssé s az egyes kulturális ágakban netán létező bajokat, hézagokat egyedül ós csakis a tanítóság indolentiáján alapítja. Én, a vármegye tanítóinak közvetlen hivatali főnöke, de maga a józan belátású tanítóság is igazat ad abban a felszólalónak, hogy vannak bajok, vannak orvosolni való állapotok. Pl. szeretnék én is a falvak kertjében, iskolák telkén, a faiskolában virágzó gyümölcskultúrát látni. Keresve kerestem egy ideális faiskolát, milyenhez ón Szatmárban szokva voltam, de ilyent nem találtam még. A faiskola hiánya okozója a siralmas képű községi kerteknek s hogy itt Esztergom varmegyében nem tanulja meg a nép és gyermekei a kiültetett fák kíméletet és becsülését, megfelelő értékelését. Kerestem a méhest az iskolák telkén s a félkezem ujjai is bőségesen elegendők azok megszámlálására. Kerestem az ifjúsági egyesületeket, — de csak papíron vannak meg. Mindezen és még más hiányok látszólag a néptanítói kar számlájának terhére Írandók. Legyünk méltányosak ós igazságosak. Én mikor ítéletet mondok munkatársaim munkája felett, elsősorban a netán létező akadályokat kutatom. Faiskolát csak úgy lehet létesíteni, ha bekerített telepet és eleinte, midőn még nincs jövedelme a faiskolának, a nehezebb munkáramegfelelő fedezetet nyújt a fenntartó, vagy a politikai község. Ugylátszik s ezt adatokkal lehet bizonyítani, hogy ezt a támogatást nem adták meg az illető tényezők. Mert nemcsak nem adnak támogatást, de még a létező telepet is elvonják más célok érdekében. A méhest a békeidőben a tanitó saját anyagi erejéből is megteremthette, ma nagy áldozat kellene erre a célra, melyre a szegény tanitócsalád képtelen. Az ifjúsági egyesületet nem elég csak megalkotni, a társadalom, a közigazgatás támogatása nélkül csak kínos vergődés a tanítóság munkája ós megérthető, hogy a rezignáció vesz erőt lelkén. Kimondom nyiltan, hogy itt a béke áldott éveiben volt volna szükség, égető szükség egy kis impulzust adni a tanítóságnak közgazdasági és társadalmi munkájához s akkor ma kevesebb kifogásolni valónk volna. A felszólalásért most is hálás vagyok, mert mementóként áll a lelkünk előtt, hogy milyen sokféle kötelezettség áll a hivatásos néptanító előtt. Én csak azt óhajtottam volna, hogy a felszólalást nem vádként, hanem szeretetteljes figyelmeztetéssel adták volna elénk. Mert az is lélektani törvény, hogy szeretettel könnyebb a sziveket megnyerni és belátásra bírni, mint a kíméletlen harccal, mely ha győzelemmel végződnék is, de ennek a harcnak sok ideig pusztulás jár a nyomán. Szerencsére Esztergommegye józan itóletű tanítósága kellő higgadtságot tanúsított e kérdésben ós ismerve a felszólaló művelt, igazságos érzületét, ha megtudja, hogy a tanítóságnak fájdalmat okoztak az ő szavai s különösen ha megtudja, hogy a kétségtelenül létező hiányokért nem egyedül a tanítóság felelős, megtalálja az alkalmas módját annak, hogy a lelkében megbántott tanítóságot alkalmatos formában megnyugtassa. Én a magam részéről mindent megteszek, hogy gáncs ne érje a néptanítói munkát, de ennek csakis úgy lesz az óhajtott eredménye, ha a tek. közig, bizottság, általában a közigazgatás és a társadalom segítségét is megnyerem." Szibériából hazafelé. — Uti jegyzetek. — Irta: Dr. Magos Lajos. I. (Indulás Wladiwosztokból. — A „Scharnhorst." — Shang-hai. — A „riksa." — A „Y. M. C. A." Kínában.) 1920. október 5 . . . Örökké felejthetetlen nap maradsz kétezer szibériai hadifogoly emlékében ! A felkelő nap első sugarai valami szokatlan, megható szépséget kölcsönöztek a különben is festői wladiwosztoki „ Aranyszarv"-öbömek, amikor e nap hajnalán, az orosz róvhajót követve, büszke óceán járónk elhagyta Wladiwosztoknak, a „Kelet Kapujának" még alig ébredő kikötőjót. A szabadulás, a hazatérés Örömétől könnybelábbadt szemünk még egy utolsó búcsúpillantást vetett a sziklás wladiwosztoki partok felé, miközben ajkunkra önkéntelenül is az oroszokszokásos bucsú-üdvözlete tolult: „Do szvid/myia\" „Viszontlátásra!"; pedig a szivünket, lelkünket e percben betöltő vágyak ós remények között, azt hiszem mindannyiunknál legutolsó helyen állott az az óhaj, hogy Wladiwosztokot s Szibériát valaha is viszontláthassuk. * * * Hajónk a Napoleon-verő hires porosz generálisról nevezett „Scharnhorst" — francia lobogó alatt szelte az óceánt. A hatalmas karcsú, teljesen modern gőzöst, mely békében a rlamburg— Wladiwosztok közötti személyforgalmat bonyolította le, a világháborúban segédcirkálóvá alakították át a németek. Mint ilyen elsüllyedt, de a franciák kiemelték a tengerből, jól-rosszul helyreállították s most részben személy, részben De én bizony a lelkem szavát követve elmentem tanítónak egy kis somogyi faluba. Tele ambícióval, lelkesedéssel fogtam a munkához és dicséretet kaptam már az első évben is felülről. Szeretett a jó mesterem, szerettek a jegyzőék, patikusok. Tudtam a lánykákkal játszani, az öregekkel politizálni, tarokkozni, sőt még a mamáknak bókolni is. Szeretett a falu is. Uton-utfólen beszélték, hogy nemsokára nyugalomba megy a mester s akkor engem választanak meg „egy akarattal!" Szép állás volt, tizennyolc hold, három szoba, fa, párbér ... • Egy délután az uraság kocsija áll meg az ajtóm előtt. Az intéző jött, hogy vállaljam el privátra a kis fiát. Beteges a gyerek, nehezen állja a mindennapi bekocsikázást. Ha vállalom, úgy lovat vagy kocsit mindennap küld öt órára s este a tejessel hazajöhetek. Megegyeztünk. Arra is kért, hogy lánykáját zongorázni tanítsam. Ezután mindennap kocsiztam, vagy lovagoltam a pusztára. Vacsorát ott ettem. Sőt vasárnaponkint szentmise után kivittek magukkal, annyira megszerettek. Ha vendégeik érkeztek, szalasztották a homokfutót értem, én voltam a tánckiséret, játékrendező, a csónakázásokon vezénylő tengernagy. Mindenki „bevett" a társaságba, csak egy monoklis ficsúr, egy raccsoló gazdász nézett el fölöttem. 0 volt a legszorgalmasabb vendég, kéthetenkint eljött Keszthelyről. Klárika, a kislány, azt mondta, hogy távoli rokon. Sanyi, a kis tanítvány, egészen mást mondott, de hát beszélnek az ilyen kis csacska gyerekek! Egyszer „haragszom rád"-ot játszottunk. Az intózőnéni szigorú ítéletére Klárikának, a bűnösnek kútba kellett ugrania egy karkötőjéért. — Hány méterre estél? •— Egy hosszú, de nagyon hosszú méterre ! — kacagott kedves csillingeléssel a válasz. — Jaj bizony ki is! — sütötte le szemét a földön csücsülő Klárika, de azután huncutul rámnózett: a tanitóbácsi! Persze a tanitóbácsi elpirult egy kicsit, de aztán feJhuzta a kútból Klárikát . . . Nyakam köré fonta két fehér kezét és aranyfürtös homlokára rácsókoltam azt a hosszú-hosszú •— métert. Haragos áspiskígyóként meredt rám a monokli. Glazdája felállt: — De Klárika! a tanítóval csókolózni! Megszúrt az a gúnyos „tanitó" szó. Odafordultam s ha Klárika le nem ültet, valami történik. A néni is észrevette, hogy valami forr bennem, de a tekintete kért, hogy ne vegyem ezt a kis esetet úgy a szivemre. Vendég voltam, mit tehettem. Aznap nem sokáig maradtam. Gyalog indultam haza. Nagy fájdalom marcangolta a lelkemet . . . Ekkor mondták először előttem, nekem, hideg, gúnyos, lenéző hangon, hogy — „tanitó". Másnap nem mentem tanítani. Harmadnap levelet hozott a kocsis. Klárika irta: „Béla 1 Megharagszom, ha ilyen csacsi vagy. Hiszen te tudod, hogy az a monoklis egy majom, egy nulla! Levegő. Te pedig az én aranyos kis tanitóbácsim vagy. Ma,várlak. Klárikád." Felültem a kocsira, kimentem. Igaz, azt nem is emiitettem, hogy Klárikával már ekkor rég szerettük egymást. Egyszer, talán egy hónapja jártam hozzájuk, a zongoraóra után eljátszottam, daloltam egy nótámat. Persze ő nem tudta, hogy én irtam. Hallgatta csendes figyelemmel, egyszer csak megcsillant két könnycsepp a szemén; Künn alkonyodott. A szoba drága homályba bújva. Kezem megállt a fehér billentyűspron. Klárika felsóhajtott: — 0, ha engem egyszer valaki annyira szeretne, hogy ilyen dalokat tudna irni hozzám!... Megremegett a lelkem. Megfogtam fehér kis kezét és mindent elmondtam neki . . . aztán szegényke csak odahajtotta drága fejecskéjét a vállamra s könnyek közt susogta: ... ón is . . . nagyon, nagyon! Elhallgatott a kántor s mig nagy füstfelleget fújt maga elé, lopva letöröltem egy könnyet a szememről. De úgy láttam a füstön át, mintha, igen, mintha ő is . . . — Nagyon szerettük egymást. Ő tizenhét éves, én huszonegy. Nekem ő, neki én voltam az első tavasz, de az utolsó is . . . (Hirtelen a zongora felé néztem, úgy rémlett, a monokli vigyorog felénk. De nem. A réz gyertyatartó fénylett.) Megegyeztünk, hogy titkunkat megőrizzük addig, mig meg nem választanak kántornak. Azt mondta Klárika, ő maga fogja puhítani ;az iskolaszéket, mert neki is érdeke, hogy