ESZTERGOM XXVI. évfolyam 1921

1921-01-23 / 10. szám

SZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP AZ ESZTERGOMI KERESZTÉNY NEMZETI EGYESÜLÉS PÁRTJÁNAK HIVATALOS LAPJA Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K, vidékre 14 K. TTrrirnc c7Óm qt>q • hétköznap 80 fillér, ^5J

Cb öZ-Clill did. vasárnap 1 korona. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lőrinc-utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. Lakók és háziurak. Esztergom, 1921. január 22. A készülő lakásrendelet, amely a felmondások és lakbéremelések tekintetében bizonyos szabadságot nyújt a háziuraknak, ismét feltüzeli a közvéleményt. A lakók hevesen tiltakoznak ellene, a háziurak még mindig nem igen örülnek neki, sikra szállanak a külömböző irányú lapok, gyűléseznek a külömböző érdekeltségek hol az egyik, hol a másik pártján, vógeredmény' ben pedig mindnyájan a még meg sem jelent rendeletet kárhoztatják. Az izgalom érthető, mert életbevágó kérdés került szőnyegre, de a kárhoztatás helytelen és hamis irányú, mert sem az egyik, sem a másik érdekeltségnek nincs igaza. A rendelkező magyar hatóság helyzete a súlyos kérdés kezelésénél igen nehéz, mert hisz' itt a jog ós igazság, a szocializmus és méltányosság elveit úgy alkalmazni, hogy az egyik ne sértse a másikat, hogy a lakó ne tartsa igazságtalannak azt, ami a háziúr szerint jogos és hogy a háziúr ne tartsa méltánytalannak azt, ami a lakó szerint szociális követelmény, — csaknem lehetetlen. Nem is a rendeletben van itt a hiba, hanem azokban a körülményekben, melyek ezt a folytonos hatósági operációkra szoruló lakáskórdóst. megteremtették, abban az áldatlan viszonyban, amely lakó és háziúr között Magyarországon kifejlődött és amelynek szülőanyja a háborús nyomorúság, apja pedig a társadalmi gyűlölsógre szitó forradalmi szellem és ténykedés. Esztergomban, ahol most szintén átkozott lakásviszonyok vannak, az újévi népszámlálás szerint nem lakik több lélek, mint háború előtt, amikor lakáskérdés nem is volt! Igaz, hogy több gyermek családot alapitva a szülői házból uj otthonba költözött, de az is igaz, hogy a háborúban el is haltak és a városban néhány új ház is épült. Most tehát nem kérdezhetjük, hogy miben vétett a törvény és mit csinált a rendelet, hanem inkább azt, hogy mi törtónt azóta magunk között ós mit csináltak az emberek ? !.. . Háziúr, akinek minden vagyona házacskája volt, maga egészségtelen kis lyukba költözött, hogy a nagyobb lakás házbóréből élhessen. Azóta 6 esztendő telt el, a lakbér értéke semmivé lett és sem a lakbért nem emelheti, sem rendes lakásban a saját házában nem lakhat! Nemde, ez tarthatatlan? A háziúr kamrának használja az egyik szobát, hogy ne kelljen kiadnia a lakásra szorulóknak! Nemde, ez is tarthatatlan ? ! A proletárdiktatúra alatt 4—5 szobás lakásba költözött olyan, aki azelőtt 1 szobában lakott s ma is csaknem ingyen lakik benne ós igy sokszor 1 szobába jutott 8, 4 szobáb'a pedig .2 személy. Ugy-e, ez sem jó?! Stb. stb.! Az emberek átcsoportosultak, bolsevikieskedtek, méltánytalanok és önzők lettek! Ezek az emberek hajbakaptak s háziúr és lakó között kutyamacska viszony fejlődött ki. Hát igazságot, önérzetet, belátást, békességet a kormánynak egy rendelete teremtsen, amelyet épen a szeretetlenségből és vad helyzetből fakadó kényszerűség parancsol ?! Nem! A szivbéli kereszténységnek visszatérése szükséges a háborútól és forradalmaktól önzővé durvult lelkekbe, hogy a háziúr ós a lakó közötti becsületes viszony — amelyet törvénnyel alig-alig lehet szabályozni — ismét kifejlődjók. Ez hiányzik még a rendelethez és ennek kell még elkövetkeznie, hogy bókén lakhassunk. Tarka sorok. — A cseh közigazgatás és a „tót ördög". — Egy mulatságos esetről értesültünk Léváról, ami fényesen megvilágitja a „tótországi" állapotokat. Egyik Léva melletti tót faluban értesítést kapott egy asszonyka, hogy férje Amerikában elhalálozott ós hátrahagyott vagyona, 35 ezer dollár a helyi postahivatalnál fölvehető. Az aszszonyka a rengeteg summát (mi pénzünkben 20 millió koronát) másnap t akarta fölvenni és ím' az éjjel mi történik? Almából zaj veri föl s a szobában szarvakkal, pokoli arccal, egy karbid-lámpával kezében maga előtt látja az eleven ördögöt. Es a Sátán imigyen szóla: „ Aszszony! Urad pénzéhez vér tapadt. A vagyont ő emberöléssel szerezte. Azt a pénzt te meg nem tarthatod. Azért vedd fel a pénzt és add át nekem, ón eljövök érte a kisórtetek óráján. Ha pedig nem engedelmeskedel, pénzeddel együtt elviszlek a pokolba !

u — Szegény asszony napokig nem mert a postára menni. Csak tépelődött. Végre a postáról sürgették a pónzátvótelt. Elmegy hát az anyóka a postára, ahol sirógörcsöt kap és a plébánost hivatja, akinek elmondja az ördöghistóriát. A plébános megnyugtatta a tót asszonykát és azt mondta, hogy csak hallgasson ós ha jön ismét az ördög, adja át neki szó nélkül a pénzt. Igy is történt. Az okos ördög éjjel ismét elment a pénzért. De egy kis meglepetés érte. A pénz átvétele után a konyhaajtó előtt a csendőrök az ördög urat letartóztatták. S mint utólag kitűnt: ördög úr őkelme egyik környékbeli birónak a fia, aki Csehszlovákiában mint közigazgatási tisztviselő működik. Az ördög most Léván van — még mindig az ördögkosztümben — letartóztatva a lévaiak farsangi mulattatására. Hajdan ilyen hirek a nyári uborkaszezonban mint sablonos „kacsák" szoktak megjelenni. A cseh közidazgatás és „fejlett" kultúra azonban ezeket a kacsákat, amint látszik, a valóságban leAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Ä magyar íánc. Irta: Dr. Sántha József. (Vége.) Az idáig elsorolt sajátságok, a legelsőbben kifejtett négyes ütemzós, meg a páros tagozódás törvénye, a test egészén megnyilvánuló ritmikus mozgás, a méltóság s az ebből következő lassúság kedvelése, nemkülönben a feltótlen tisztesség s az egyénithetőség oly vonások, melyek minden magyar táncra általában kiterjednek. Vizsgálnunk kellene már most, hogy amint az ősi nyolcas többszótagú ütemekre felaprózódhatik, viszont leegyszerűsödhetik oly ütemmé is, melyben csak egyetlen szótag van, mig az ütem többi részét pauza pótolja úgy, miként válnak a lassú csárdásból, mint alaptípusból Összetettebb, de viszont egyszerűbb táncok is. Az előbbivel — bámulatos gazdagsága miatt — nem foglalkozhatunk, az utóbbi témára nézve elég legyen arra rámutatnunk, hogy mivel a szabályos járás már maga is visel magán bizonyos ütemszerűsóget (talán éppen azért szolgáltunk rá a „táncos magyar" jelzőre, mert a magyar ember közönséges járása is feltűnően szabályos; a magyar katona csak a legritkábban hibázza el a lépést), lehet magyar táncot járni anélkül, hogy speciális tánclépéseket alkotnánk. S ez a magyar táncban annál inkább is lehetséges, hisz, mint előbb már bőven kifejtettük, a magyar tánc az egész test ritmikus mozgása; itt tehát, ahol nincsenek külön tánclópések, a közönségesnél azért valamivel nagyobb kötöttséget mutató lépéseket a törzs s a felső test nagyobb ütemszerű mozgása s az arckiíejezósek kifejezőbb volta avatja igazi tánccá. Ha már most az eddig emiitett közös tulajdonságokat feltüntető táncainkat osztályozni akarjuk, két főcsoportot különböztethetünk meg: a népi — nagyobbrészt friss — ós úri — túlnyomóan lassú-táncot. Anélkül, hogy a kettőt tüzetesen ismertetném, csak arra akarok rámutatni, hogy ha lényeges különbség nincs is a két csoport között, a népi táncot ama tulajdonsága, hogy szereti a nagy tömeget, a táncban elvitathatlanul bennrejlő érzéki elemeket erősebben használja ki (ezért forrásaink a népi táncot nem egyszer megróják), szereti a táncban az erősebb, drasztikusabb alakokat: az ugrálást, topogást, tapsolást, kurjantást, stb. élesen elválasztja az úri tánctól, melyet jellemez a nagyobb méltóság, a finomabb alakok keresése, nem különben, hogy nem elégszik meg a kis területtel, hanem még itt is megőrzi szabadságszeretetét (körmagyarhoz például szabadabb, nagyobb hely szükséges), máskor viszont magántáncot járat, stb. Mint jellemző tünetet, megemlítjük őseinkről, hogy mig egyrészt a tánc szűkebb, vagy tágabb körű összejöveteleik után szinte elmaradhatlan volt, addig másrészt ritka volt közöttük a táncolni nem tudó. Ma ifjúságunk mintha elvesztené tánckedvót; hogy saját körömről beszéljek, osztálytársaim közül tudomásom szerint J mindössze 6—8-an igyekeztek rendszeres tanulással elsajátitani a tánc művészetét. Ezzel szemben az egyik legelső feljegyzés, mely a magyarokról hosszasabban beszól, az Eckehard-féle krónika, elmondja, hogy miután őseink Sz.-Grallen körül tábort ütöttek, távoztuk előtt elővették a kolostor borait s előbb nótázni kezdtek, majd meg táncra perdültek. Maga az a körülmény, hogy az őseink pogány hitével kapcsolatosan fennmaradt kifejezések (pl. boszorkánytánc) szoros kapcsolatban vannak a vallásos, hitbeli felfogás szavaival, szintén azt bizonyitja, hogy eleink már akkor is táncos kedvűek voltának. Különben csak egy összehasonlító pillantás a keleti népek vallásos szertartásaira s analogice azonnal levonhatjuk a következményt: az ősmagyaroknál is aligha lehetett el ünnepiesebb vallási ténykedés tánc nélkül. De hogy ez a tánckedv a pogánysággal el nem tűnt, hanem megmaradt a középkoron s az újkoron át is, azt is bizonyitja, hogy a mai értelemben vett táncmesterek csak az ujabb korban tűnnek fel. Régebben nem voltak külön személyek tánctanitásra; akkortájt a tánctudás még annyira általános volt, hogy táncmesternek lenni nem kenyérkereset, avagy mellékfoglalkozás volt, hanem egyszerűen kitüntetés, sőt olykor hatósági tiszt is. Grvadányi pl. fólreérthetlenül leirja egy helyen a biró ilyetén szerepót: