ESZTERGOM XXVI. évfolyam 1921
1921-01-09 / 4. szám
ZTERGO POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP AZ ESZTERGOMI KERESZTÉNY NEMZETI EGYESÜLÉS PÁRTJÁNAK HIVATALOS LAPJA Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K, vidékre 14 K. AQ C7Óm SIPS! • h étközna P 80 fillér, Cö OLa.Ili dl d . vasárnap 1 korona. Egy Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lörinc-utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. Emlékezzünk! Két éve . . . Izzó, reményből kétségbeesésbe merült napok ... Ki tudja, honnan élesztett, futott pártharcok . . . Fegyver, muníció, élelem, vezetés nélkül megkisérelt ellenállás . . . Agyúlövések pukkanása a nyirkos sötétben. Es itt volt a. Duna túlsó felén a cseh rablók megszálló hada. — Mi nem értünk rá, hogy elébük álljunk: nekünk előbbre való volt egymással hadakozni, mi vártuk az ántánt igazságát. Hát megjött az is. Úgy hivják, hogy trianoni „béke": az ántánt igazsága az elvérzett, kirablott, becsületes magyar nemzettel szemben. Szétdarabolás, gúzsbakötés, gazdasági ós politikai rabszolgaság. Elvették, ami- nem maradt a kezünkben s hozzárabolnak abból a kevésből, amit még meghagytak. Baranya, Baja után NyugatMagyarország. A Felvidék hiába vár és remél; az erdélyi magyart hiába botozzák halálra. Mi várunk. Várjuk az igazságot. S amig az megjön, előbbre való a gazdasági konszolidáció, a valuta és a többi^nagyszerű csuda. S ezalatt tönkre megy egészen a CsonkaMagyarország s kihal a magyar szó, a magyar erő az idegen rablók fojtogató karmai alatt. Mi csak várunk. Várjuk a megváltást, de mint a sült galambot; várjuk az igazságot, de úgy, hogy ne kelljen érette fáradni, kezdeni, áldozni. Elünk napról-napra vezetés nélkül, irány nélkül, keserű lemondással. Valami csak lesz s ami történik, az „egyelőre nem érint bennünket." Hogy az eseményeket irányítani is lehet, hogy alakulásokat javunkra fordítani is lehet: miért kellene arra gondolni ? Mi turáni nyugalommal csak várunk. De meddig ós mire ? Addig, amig egészen megfojtanak és az utolsó koldus magyar is idegen rabkenyérre kerül? Mert erről van szó. Vagy leszünk, de csak magunktól vagy nem leszünk, de értsük meg, hogy más kegyelméből megélni soha sem fogunk ! Nem is érdemeljük meg az Isten napját, ha csak a szervilizmus nyikorgásával könyörgünk fűnekfának, aki tán meghallgat, de megvet ós méltatlannak minősít az életre, a szabadságra. De persze ehhez az kell, hogy az élen is kemény gerincű, biztos szemű magyarok legyenek. Akik a hatalmat úgy nézik, hogy azzal nem a nemzeti irányzatot kell letörni, viszont tiszaistváni elszántsággal, de szigorúan végre kell hajtani minden parancsot, amit az ántánt igazsága dob felénk; akik látják a kiutat, vagy ha nem, hát keresik és nem törődve a népszerűség hozsannáival vagy bűzös berkek kuruttyolásával, mennek és vezetnek ós törik az utat a boldogulás felé; akik nem elógesznek meg azzal, hogy jóllaktak ós meleg a szobájuk és autójuk pöfögve röpíti őket kedvteléseikre, hanem látják a nincstelenek nyomorúságát s a betevő falatot nem vonják el takarékosság cimón a törzsökös magyar síró ós didergő gyermeke elől, akik tudnak ós mernék ós akarnak nemcsak lejáratni másokat, magyar reményeket, magyar glóriákat önző tülekedésből, hanem tudnak ós akarnak közös célokért, a nemzet életéért áldozni a magukéból, áldozni magákat, ha kell, csakhogy a nemzet éljen. Emlékezzünk! . Két éve ... De keserves** volt a magyar élet! És miért ? Önzés volt akkor a nemzet ellen, meghunyászkodás az idegen előtt, reménykedés az idegen ellenségben. Másra nem értünk rá. Ma? Tegyük szivünkre a kezünket és nézzünk és valljunk őszintén: mi változott ? Tán reményeink az idegenben, az idegen igazságban ? Emlékezzünk . . . ! — ß.— fl brüsszeli nemzetközi pénzügyi konferencia. Irta: Bleszl Ferene. (Folyt, és vége.) „Azoknak az elsőrendű szociális ós pénzügyi reformoknak, amelyektől az összes továbbiak függnek, szükségképpen arra kell irányulniuk, hogy: a) az évi rendes kiadásokat, ideértve az államadósság kamatszolgálatát is, visszaterelje azok közé a határok közé, amelyek közt a rendes bevételekből fedezhetők; b) szorosan mindaddig a határig leszállítsák a fegyverkezések költségeit, amely még összeegyeztethető a nemzet biztonságának fenntartásával ; c) le kell mondani minden rendkívüli és nem produktív kiadásról, d) a lehető legszűkebb körre kell szorítani még a produktiv rendkívüli kiadásokat is." „A konferencia meggyőződése szerint a fenti határozatokban lefektetett elvek szigorú betartása nélkülözhetetlen az állami pénzügyeknek egészséges alapokra helyezése körül. Oly állam, mely nem követ el mindent abból a célból, hogy a lehető leggyorsabban ezen elvek megvalósítását elérje, rövid időn belül meg nem oldható pénzügyi válságba jut." „Az inflátiónak, vagyis a szabályszerű aranyfedezet nélküli bankjegyek kibocsátásának hatása volt az áraknak a forgalomban levő pénzeszközökhöz mért átlagos emelkedésére, úgy, hogy ugyanazon pénzrendszernek több egysége szükséges ahoz, hogy áz árúcikkeknek vagy szolgálatoknak szokásos mértékét megszerezhessük." „Mindenütt, ahol a pénz forgalmának ezt a fokozását új infláció, vagyis ujabb bankjegyek nyomása, vagy új hitelek hitelesítése útján érték ÁZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A turáni átok. (Melodráma.) Beánk mindig lezúdult az átok, Nehéz jövőnek ismeretlen titka. Dicső apánknak, hős Magornak ménje Hajdan Meótisz bő vizét itta. De űzött — haj — Kelet nomád vére — Viharba, tűzbe, milliónyi vészbe — S reánk mindig lezúdult az átok ! Turán-lovak dübörgő vaspatáját Reszketve állták az uráli hegyek. A Káspi-tenger s az Arai tó tükrén Szikráztak éjjel a magyar fellegek. Miénk volt a zöld fű s a szarvasünő, — Pendülő íj, amit lesbe' lelő. — S reánk mégis lezúdult az átok! Hiába hív a Volga folyó partja, Hiába a Dón csillanó, víg árja, A szűzi földek buja ölelésén Maradásunk az igric hiába várja. Vert minket a szabadság régi lelke, Hónát azért a magyar soh'se lelte S reánk mindig lezúdult az átok ! Attila álma, Csaba hadak-útja Azt mondta: nekünk kevés a nagy világ, Széjjel kell szórni, vérbe kell hát fójtni Mindazt, ki vélünk dőrén szembe kiszáll! — A fólistensóg ittas mámorával Megrészegedtünk Pusztaszer borával — Beánk mégis lezúdult az átok ! A négy folyam közén mikor végtére Megszűnt a vándorlások sújtó átka S békés időknek csendes, halk estóin 1 Az új hon a jövő boldogságát látta: Bianva megdörrent az ég felettünk, Bókon kezétől véresre verettünk S reánk megint lezúdult az átok. Turáni vér turáni vért ontott, Tiprott mirajtunk a mongol-tatár, Testvér-népnek kemény csatabárdja Mutatta nékünk, hogy hol s meddig a határ. A fúriaknak útja ment el itten, Hogy csúfot űzzön ősi sziveinkkel, Beánk azért zúdult le az átok! Kapott sebünk már gyógyulásnak indult, Medrükbe tértek a gyilkos, vad-vizek, Ám új rokon jön a vén Ázsiából: Ozmán-török, baskír, lovas kirgizek. — S a turánok háromszázadóves harca Dunának a vizét vérpirosra marta — S reánk megint lezúdult az átok! Bizánc falától fel a büszke Bécsig Bengett a föld a harcok vész-zajától, Mohács mezőin károgott a varjú, Tündökölt a félhold Budának fokáról. S mig, mint a gyász-zsolozsma, szállt az átkunk, Testvért a vérző bolgárban találtunk. Haj! Bánk mindig lezúdult az átok! A bús magyarnak ez sem volt elég 3»n. Nem fájt nekünk a sorsnak koldusbotja, De fájt a belső, örök meghasonlás, Mely a nemzet lelkét részekre bontja. ' S jöttek a népek, az orvul prédalesők, Vállunkon felnőtt, idegen csecsemők. Ok hordták koronánk, — elvéve trónusunk, uk űzték rabigába — régen szabad jogunk. Beánk azért zúdult le az átok! S midőn felébred újra a turán-vór S riadva kél: Bocskay—Bethlen—Rákóczi hada, Áruló honfikóz tépi a testünk, Hogy lehulljon, a magyar szabadság csillaga! Jaj! Török-testvér, akkor megismertünk, De csak rongyban s vérben ölelhettünk S hulltak a könnyek a Marmara partján, Bujdosó kurucok reménytelen útján .... S reánk — hajde ! — lezúdult az átok!
