ESZTERGOM XXVI. évfolyam 1921
1921-07-03 / 76. szám
XXVL évfolyam, 76, szám. Keresztény magyar sajtó. Vasárnap, 1921. július 3. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP O 17Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K, vidékre 14 K. PTrWÖC C7<$m ÓPP • hétköznap 80 fillér, EígJvO Dóidul <*i <* • vasárnap 1 korona. Főszerkesztő: Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lőrinc-utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv|könyvnyomdájában. Helyreállítják a hidat. A világháború kitörése ' óta nem volt oly szomorú napja Esztergomnak, mint 1919. július ,22,-e, midőn az Esztergom—Párkány közötti „Mária-Valória-hid" egy végzetes véletlen folytán felrobbant. Mint amikor egy beteg ember életerét elmetszik, úgy hatott a cseh határzárlat miatt' amúgy is Ínségbe jutott Esztergomra ez az ujabb csapás, melynek folytán e város ipara, kereskedelme a végső halódás jeleit mutatja, élelmezési viszonyaink pedig a lehető legzűrzavarosabb állapotot tüntetik elénk. Alkalmunk nyilt e napokban több jónevű esztergomi kereskedő és iparos véleményét hallani az itteni ipari ós kereskedelmi viszonyokról és mindnyája Párkány elszakadása és a hid tönkremenése miatt kesergett. Esztergomban az exisztenciáknak egész sora a hidra ós ennek folytán a túlsó járással való intenzív összeköttetésre volt alapítva. A cseh megszállás első hónapjaiban még valamennyire reménykedhettünk, hogy a megszállás mielőbb véget ér, vagy pedig sikerül oly egyezséget kötni a túlsó fél megszálló hatalmasságaival, hogy a városnak ós a vármegye elszakított részének érdekei némikép összeegyeztethetők legyenek. Ez a remény azonban teljesen kútba esett a hid felrobbanásával, melyet Esztergomban ma is politikai okokból készakarattal elkövetett hadi ténynek tulajdonítanak és nem véletlen művének, mint azt odaát cseh részről állítják. Növelte ezt a hitet az a jelenség is, hogy a csehek mindeddig mereven elzárkóztak a hid helyrehozatalától, bár hirdették több izben is, hogy azt rövidesen helyre fogják állítani. Immár pár hét híján két esztendeje, hogy a hídroncs a Duna vizében hever, a hid többi része pedig pusztul a gondozatlanság miatt, jóllehet érdekében a vármegye már felemelte gondosságra intő szavát illetékes fórumok előtt. Most végre azt halljuk, hogy a hidat „bizonyosan meg fogják csinálni." Beszélik, hogy már Párkányban vannak a helyreállítást végző pionírok ós műszaki tisztek. Ha tényleg hozzá kezdenek a helyreállítási munkához, ezt az eseményt Esztergom közönségének nagy megkönynyebbülése, uj reménykedése fogja követni. G-róf Apponyi Albert a napokban egyik fővárosi lapban ugy nyilatkozott, hogy CsonkaMagyarország eminens érdeke szomszédaival mielőbbi normális gazdasági viszonyt létesíteni, mert a nagy antantot ugy lefoglalják más világesemói^ek, nevezetesen pedig a német kérdés és a japán—amerikai konfliktus, hogy velünk igen keveset fogíalkozhatik s igy előtérbe lép a kis ántánt fontossága, amelynek állásfoglalása pedig velünk szemben ismeretes. A hid helyreállítása — ha tényleg megtörténik — cseh részről oly gyakorlati politikai lépés, amely velünk normális gazdasági viszony létesítését mozdítja elő. Más kérdés az, hogy magyar lelkünk nem lázong-e, amikor a kis antanttal, mint ránk nézve oly fontos hatalommal állunk szemben, amelyre rá kell szorulnunk, amellyel ha nem számolunk hideg komolysággal és érzelmeink egyideig való felfüggesztésével, csak mi vallhatjuk kárát. A magyar büszkeség és önérzet, amelyet a Károlyi-forradalom óta már annyiszor vérig korbácsoltak, még ma is fogvicsorgató dühhel tekint a túloldal uraira, azonban a hidat helyrehozni és rajta a forgalmat, vele pedig Esztergom iparát, kereskedelmét s igy a magyarságnak is megerősödését megteremteni ma nem az érzelmi, hanem csakis a gyakorlati politika tudja. Csonka Magyarország nem ország, Egész Magyarorzság mennyország ! HIREK. Emi ékeztető. Vasárnap fél 14 (d. u. fél 2) órától kezdve a Move Esztergomi Sport Egylet Arató-ünnepsége a sporttelepen. 19 (este 7) órakor az iparostanonciskola ünnepélye a belvárosi olvasókörben. Krónika — Amikor semmit sem ismételnek. Egybefolytak már az órák Egytől huszonnégyig, Dohognak is érte bőven Öreg bácsik, nénik. Hát még ha a messze jövő Haladását látnák, Akkor átkoznák csak szívből E világ folyását! Most még csak a délelőtt és A délután szűnt meg, De majd egyszer a hetek is Úgy vélem, megszűnnek. Hétfőt, keddet, szerdát senki Nem ismétli újra ; Egész évre minden napnak Más nevét tanulja. A hónapok neveit is Unjuk évtől-évig : Minden hónap uj nevet kap A világ végéig ! Mikor aztán az emberek Szemüktől nem látnak, Elkeresztelik ezt magas Előhaladásnak! H. I. 11 „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Magyar emlékezések. I. A tutaj. A Vág partján ültem. Fenn ragyogott az l izzó nap, az ég felhőtlen volt, csak peremén vonult lomhán néhány gomolygó felhő. Végigdőltem az illatos füvön, távol a fűben tücsök cirpelt, fejem körül apró bogárkák vivták a létért való küzdelem kemény harcát. A parti fűzek illatos lehellete összevegyült a mezei virágok illatával. Az ég mosolygott. . . Délután négy óra volt 1910-ben. Aki sokat ült már a kedves Vágparton, az könnyen észreveszi még fektében is azt a sajátságos, csendes csobogást, hullámzást, mely a tutaj elvonulását jelzi. Tutajosok jöttek. Elkezdtem gondolkozni: a tutajt elemeztem. Ez a jószág idegen szemében csak fenyőfából készült olcsó szállítási eszköz, melyet önmagáért róttak igy egybe, hogy a fák levonulhassanak a vizén. A magyarnak azonban többet, sokkal többet mond a tutaj, a magyar az édes hazai földnek, az erdőnek egy levágott szép fürtjót látja abban, mely a magyar vízzel ölelkezik, hogy a magyar föld szive felé fusson, hogy a magyarnak hajlékot adjon, szerszámmal szolgáljon. A tutajos lassan, nyugodtan irányította a lapátot. Fürtös, szelid feje izzadt, zsiros kalapja már alig tudta beszívni a kiizzadt zsirt. A tutajos tót homlokára tette kezét ós erősen a távolba nézett: tekintetét a magyar föld szive felé irányozta, oda, ahová a felvidék vizei törnek . . . Hátradőltem és elmélkedtem . .. Milyen jó addig, mig ez a kedves körfolyamat megvan, mig a magyar a Kárpátok fájából épiti házát, készíti szerszámát; amig a tótot az acélos magyar búza táplálja és köti a magyarhoz; mig a tót magyar dohányt s a magyar tátrai levegőt szív ! . .. Bizarr gondolatom támadt: mi lenne akkor, ha valami lappangó tűz egyszerre kigyulladna, ha ez a tűz megolvasztaná a tót kalapok zsírját és a felforrott zsirt a magyar testre Öntené? A ragyogó napon e pillanatban sötét felhő vonult át, egy-két percre elborult a verőfény, de aggódó magyar lelkem is ... A sejtelmes jövő gondolata megborzongatott. II. A bocskorszíj. Turistaúton voltam Erdélyben: a brassói hegyeket jártam; elfáradtam, leültem. Délelőtt féltizenegy volt 1912-ben. Nyugodt pihenésemből lépések csoszogása zavart fel; termetes, fehér gúnyás oláh állt előttem ós köszönt — oláhul. Nemzetközi nyelven válaszoltam: megkínáltam. Az italnál ragyogott a szeme. Hálásan köszönt el, de pillantásában volt valami különös, ami a magyar úr ellen irányult. A bocskorát néztem, melyet lábszárára tekert szíjjal erősített fel. Könyökömmel megtámasztottam államat ós néztem az ürességbe... Az oláh bocskor... Kéjesen taposta a bársonyos, puha magyar pázsitot, susogó erdők virágos oldalait... Ez az a bocskor, amely mindig előbbre merészkedik, melyet láthatatlan ,kezek irányítanak, talán túlról: Bukarestből. Es azok a szíjak !... Megdöbbentett egy gondolat: mi lesz akkor, ha e szíjak lekerülnek a bocskorról, a lábszárról, ha ostort fonnak belőlük, ha magyar háton fogják megsuhogtatni azokat, ha magyar hátakból hasítanak majd új bocskorszíjat ? !... Az oláh már messze volt. Mintha az erdő élő világa is visszafojtotta volna egy pillanatra lólekzósót: a nagy csendben az édes magyar rög fájdalmas sóhajtását hallottam . .. III. A ouziica. Este tiz óra felé járt az idő, amikpr kinyitottam az ablakot. A pancsovai levegő betódult szobámba ós magával hozta a kert virágillatát. Az ablakkoz ültem, a csillagokat néztem és próbáltam olvasni azokban. Közös csillagos ég borult a magyar-szerb határra, a csillagok nyugodtan ragyogtak az égen, a házak ablakain át békésen szűrődött ki a lámpák fénye; néhol már aludtak ... A szomszédos szerb házban guzlicáztak. Ez az altató, szelíden szóló húros hangszer tudott mesélni nekem, kedvesen, bájosan. . . Mesélt a daliás Szibinyáni Jank-ról, a későbbi Hunyady Jánosról, mesélt Lázárevicsről, azokról a szép napokról, mikor a magyar királyt „jól fogadta István vajda a , azokról a kedves időkről, mikor egy táborban harcolt a magyar és szerb a közös ellenség ellen . . . De hah! a szelid guzlica-hang egyszerre harci kürtöléssé válik, puskák ropogását, ágyuk dörgését hallom, a lágy énekszót erős fórfiorditás váltja fel, melybe gyenge nők ós gyermekek jajveszékelése vegyül; hatalmas férfimarkok kicsavarják a guzlicát a gyönge női kezekből ós buzogánynak használják . . . Magyarokra rontanak, ütik a védtelen magyart, folyik a piros embervér, az ón homlokomra is rásújt egy guzlicát szorongató csontos komitácsi-kóz . . . Bóbiskoló fejem az ablak párkányához ütődött, felébredtem . . . A távolban a szerb égen némán villámlott... a levegő terhes volt . . . reszkettem. 1914. június 15-öt irtak akkor. Hunyadi József.
