ESZTERGOM XXV. évfolyam 1920

1920-10-10 / 195. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP AZ ESZTERGOMI KERESZTÉNY NEMZETI EGYESÜLÉS PÁRTJÁNAK HIVATALOS LAPJA Megjelenik kedden, csütörtökön és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K, vidékre 14 K. Í>C CTQm ÚVÜ • hétköznap 80 fillér, Cö O LCt?JA dl CX • vasárnap 1 korona. Egy Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lőrinc-utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. Hic Rhodus, hic salta!*) Esztergom, 1920. okt. 9. Két héttel ezelőtt a vagonlakók érdekében névaláírásos cikket jelentettünk meg, amelynek sorai közé talán már megírásakor befuthatott a város népének felcsigázott szenvedélyéből fakadó igaztalan előitéletek ódiuma, de annyi bizonyos, hogy a cikk elvétette az „Esztergom

14 vele való célját és a közvélemény meghamisította az intenciót, amellyel megjelent. Ugyanis a cikk megjelenése folytán Esztergomban egy árva könny sem hullott a vagonlakókért, a nyomorgó vagonlakók érdekében egyetlen értékes cselekedet nem történt, a vagonlakók a cikk megjelenésével egyetlen árva szobácskához sem jutottak. De a közönség nagy része nem is gondolt erre, amikor a markáns sorokat olvasta és inkább rabja lett azoknak a szenvedélyes előitéleteknek, amelyek a sorok között izgató táplálékot nyertek. A szenvedő magyarság mindenek fölött álló szent ügye elhomályosult akkor, amikor Vajda Árminról volt szó, mert azoknak, akik itt Esztergomban állandóan forradalmositják a lelkeket minden közügy, minden egyesületi élet, minden érdekeiket sértő keresztény mozgalom, keresztény szövetkezet ellen, akik gyártják az ellenséges hangulatot a közélet kiváló szereplői ellen, azoknak Vajda Ármin mindennél fontosabb. A szenvedő *) Aesopns egyik meséjében fordul elő e mondás: „Itt van Rhodns, itt ugorjál!" azaz : pnszta szó helyett tettekkel bizonyíts! magyarság segitése addig ugyancsak mellékes Esztergomban és a vagonlakók ugyancsak kisírhatják minden könnyüket addig, amig Vajda Árminról van szó, aki arra való, hogy általa a keresztény szövetkezeti élet legtevékenyebb harcosa, Esztergom közügyeinek fáradhatatlan munkása, Mátéffy Viktor ellen lázitsák a közvéleményt. Arra, hogy mi keresztény magyarok végre egy táborban lehessünk saját ügyeink érdiekében, arra, hogy a keresztény egyesületi és szövetkezeti eszme tökéletesen uralhassa a város közéletét, arra, hogy Mátéffy Viktor, aki a keresztény irányzat alatt vezetője és nemzetgyűlési képviselője ennek a városnak, egységes segitő tábort nyerjen a város társadalmában nemcsak az elvek hangoztatására, nemcsak a politikai kereszténységet illetőleg, de a kereszténység gazdasági szupremáciáját célzó nagy gazdasági koncepcióinak pártoiására is: arra nem elég évek hosszú sorának alkotó munkája, nem elég. a felelősség súlyos terhe s az áldatlan harc a társadalmi bajok és gazdasági nyomorúság ellen, arra nem elég az a tény, hogy minden rágalom dacára a város apraja-nagyja fordul Mátéffy szivéhez és nyer pártfogást s hogy minden rágalom dacára a város gazdasági élete az ő munkásságához fűződik, — arra ugyan megjelenhetett volna egekig ható cikk az „Esztergom" hasábjain. De ha valaki véletlenül rontani-bontani akar, ha valaki „Feszítsd meg!"-re akarja a szenvedélyeket hangolni: arra elég Vajda Ármin lakáslegendája. Megdöbbentő a keresztény irányzat hirdetésének idején, hogy az érdek és az emberi önzés hányféle változata osztja obstruáló csoportokba a magyar társadalmat, amely épen ezért nem tud egységes lenni a keresztény elvek és munka tekintetében. Esztergom keresztény társadalmát is az az átok nyomja, hogy ki-ki a saját különféle érdekei szerint méri a közszereplők munkáját. Kevés a munkatárs és sok a kritikus. A keresztény Magyarországért folytatott önzetlen munka mindenkor elbírj a a kritikát, de a kritikának is legyen erkölcsi alapja és minden önző érdektől menten a keresztény igazságok szelleme és a közjóért való lelkesedés vezesse! A tanácsok, tervek, panaszok, határozati javaslatok ezerszámra teremnek a keresztény irányzat küzködésének idején, de munkás, segitő jobb vajmi kevés. Ha szavunk nem volna a pusztába kiáltó szava, akkor a keresztény magyarság százszor leirt, de még meg sem közelitett ^eszméje érdekében újra és újra a társadalom szivébe öntenénk az egységes keresztény munkáért való lelkesedésünk minden tüzét. Aki igazán jobban akarja, igazán jobban tudja, igazán többet tud cselekedni és igazán annak az eszmének a megvalósításáért akar dolgozni politikában, társadalomban, gazdasági életben, igazságosabban, szebb eredménnyel, mint az, aki ma dolgozik, — tessék: Hic Rhodus, hic salta! Akik annyit beszélnek, próbáljanak egyszer tenni is valamit! Alkossák meg az egységes politikai szervezetet, alkossanak és támogassanak szociális intézményeket, virágoztassanak fel egyesületeket, áldozzanak ezreket a keresztény sajtóra, vezessék virágzóbban, AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Levél. (Ettal, 1911.) Lásd, nekem már nincs, mit elveszítsek, Eltem aranyát elszórtam széjjel, Csak a tóga maradt, mit hordnak a bölcsek, Ha néznek az éjbe csillagos éjjel. Togasan járok sápadt arccal A nagy világ fehér templomába, Kialudt tüzekat gyújtok gonddal-harccal Ejsötét lelkek sikátorába. Ha felgyúllan egy-egy tűzláng, Szememben megcsillan egy régi fény, A vágyak egéről futócsillag tűz rám, De kialszik az is, mint a lidércfény. Mert, lásd, itt nincs, aki megértsen, Jó, hogy vashíd a lelkem, mely birja A terhek keresztjében ha nincs, ki segítsen S ha kezem levelem könnyekkel irja. Porubszky Géza. A vértanú nemzedék. — Barátom emlékének. — A tülekedő, kurzusos, hadimilliomos világban közöttünk járnak csöndben, dolgozva, szomorú szemmel. Beszédjük kevés szó, panaszkodni nem szeretnek, tülekedni, magasba jutni, meggazdagodni egyik sem óhajt. Ami e világból nekik jutott, ajándék csupán; jártak ők a halál tornácában, mellettük hullott el legjobb barátjuk, édes testvérük, rajtuk is keresztülfutott nem egy ólomgolyó és sóhajtoztak hadikórházak rideg ágyain hónapokig, esztendőkig. Már-már halálraváltan sínylődtek nem egyszer, de az Űr irgalmas keze megnyújtotta életük fonalát, még szemlélhették a tavaszi verőfényt, gyönyörködhettek a nyár ringó kalászaiban. Az őszi köd azonban sokukra már halotti fátylát teríti . .. Minden szeles, esős nap egy-egy uj vértanuját szólítja ki a sorból a nehéz háborús időknek. Ok szívesen is mennek. Nem ilyen haza lebegett előttük a küzdés, nélkülözés és fájdalmak nehéz napjaiban. A becsület mezejón becsülettel élni-halni tudtak ők, de a mai jelszavas, álarcos, alattomos világ, melynek kerekét már nem ők igazgatják, idegen előttük. uszinte beszédet, igaz ságkimondást, evangéliumi szeretetet, férfias bátorságot tanultak ők a halál közelében, itthon pedig megriadva, félénk őzekként szemlélik az önzés, szeretetlenség, irigység ós zsugoriság terjedő iszapjait, melyek mint a föld geológiai rétegei egymást, úgy fedik el az előző nemzedék kiváló hősi erényeit. Valamikor a jövendő historikusai ha belemerülnek e rétegek tanulmányozásába, felfedik-e azt az éles vonalat, mely e két korszak két külömböző nemzedékét elválasztja, vagy pedig, egybefoglalva a két réteget, valami közös néven nevezik el? Eleve tiltakoznunk kell, hogy összefoglalják e két különböző nemzedéket; nem tehetik meg még akkor sem, ha itt-ott a határvonalak elmosódtak is s ha némely individuumban mindkét generáció jellemző vonásai is feltalálhatók! Amott a tiszta, ideális lelkesedés „királyért, lobogóért", emitt a hűvös kijózanodás, frivol szembehelyezkedés a legszentebbeknek tartott eszményekkel s vele egyidejűleg legcinikusabb kihasználása a meggazdagodási alkalmaknak minden szent tan, rokoni kötelék, becsület, jellem sutbavetósével. A vértanú nemzedék azon nagy tömege, mely Szibéria hómezői közelében még ma is a mártiromság keserű kenyerét eszi s hazavágyó lélekkel boldogságról, örömről álmodozik, a legkeservesebb csalódásait fogja végigélni, ha a viszontlátás boldog percei leperegtek s körül-