ESZTERGOM XXV. évfolyam 1920

1920-02-22 / 43. szám

ESZTERGOM POLITIKAI NAPILAP AZ ESZTERGOMI KERESZTÉ VY NEMZETI EGYESÜLÉS PÁRTJÁNAK HIVATALOS LAPJA Megjelenik minden nap délután. Előfizetési ára: Egy hónapra 8 korona. Egyes szám ára őO fillér. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lőrinc-utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. És mégis rendületlenül I Esztergom. 1920. febr. 21. (G.) Lloyd George kijelentette, hogy a béke reviziójáról szó sem lehet. Egy másik verzió szerint a békét bizonyára revizionálni fogják. A mi életünkről határoznak és mégis mennyire tisztában vagyunk vele, hogy a magyarság jövője nem ebben a békeszerződésben lesz benne! Mi az eddigiek után tudjuk, hogy a revizió is a sírba kivan bennünket és ha mi Erdély, Pozsony, Kassa, Bánát és magyar tenger nélkül nem élhetünk, mit ér nekünk, hogy az ántánt bűnös játéka tovább folyik és a mi sírunkat szűkítik vagy tágítják?! Sír marad az mindenképen, amelybe mi beletemetkezni, belemenni soha nem fogunk! Igen, a sírba kivannak bennünket Európa úgynevezett kultúrnemzetei és mi épen most támadunk fel újra! A balkáni bocskoros nemzetek rabigájába akartak kényszeríteni és mi bevonulunk a parlamentbe, hogy nemzeti feltámadásunk csarnokában emelt fővel, büszke öntudattal munkába kezdjünk azalatt, mig a világ nemzetei körülöttünk olcsó koncon veszekednek. És mégis rendületlenül állunk tehát, nyugodtan, becsületesen és elszántan. S ma is tisztában van a magyar, a hazájával, úgy mint Zrínyi Miklós, a szigetvári hős négyszáz esztendővel ezelőtt, amikor kirohant agyonfojtogatott várából ós száz aranyára nem is gondolt az éhes, pogány törökkel szemben: az életét áldozta, de hazája ma is él. De csodálatosképen olyan is lehet ma ez a nemzet, mint az a másik Zrínyi, a nagy dédunoka, aki egymaga oda merte kiáltani Európának: „Ne bántsd a magyart!" Igen, feltámadtak az ősmagyarok és mi most is rendületlenül állunk! Az a titokzatos és csodálatos lélek, amelyben a magyarság jövője van elrejtve, nyugodt és fenséges, akár az esztergomi

1 bazilika, amelyről már francia irók is úgy beszélnek, hogy maga az élő ós szüntelen tiltakozás az ellen, hogy Magyarország szivén keresztül durva vonalat húzzanak, amely a magyart a hazájától vágja el! Továbbá a magyar jövő lelke tüzes is, akárcsak Attila tüzes kardja, aminthogy évezredes nyugalommal és tűzzel él magyar, áll Buda még! Ebben van a magyar integritás ereje, amely felett az antantnak nincs hatalma. Mit is érthet az ántánt a magyarság kultúrájához, politikájához, hivatásához és hogyan is volna érzéke ahhoz, amit a jövő éppen ezeréves küzdelmes múltja folytán a magyarság számára rejteget? A mi békedelegációnk magyarázgathatja a világ "kalmárpolitikusainak gazdasági, földrajzi egységünket, talán erről még beszélnek, de a mi sajátos magyarságunkról, amely igy is, úgy is, mindenféle békeszerződésen keresztül is kivívja a maga becsületét és nagyságát, arról ott úgy sem eshetik szó. Az a magyar nemzetgyűlés, amely most friss erővel munkába* kezdett, nem az ántánt dunaközépi gyarmatállamának a parlamentje, hanem az ezeréves Magyarország tüzeslelkű, biztoskezű harcosainak csapata. Esztergom városa nem úgy van ott képviselve, mint a megcsonkított Magyarország bús határvárosa, hanem úgy, mint az ezeréves haza közepe, mint a magyar kereszténység és államélet kiinduló pontja, mint a keresztény Magyarország vára, mint egy hatalmas „Stützpunkt", amely gyújt és felejteni nem hagy befelé és amely tüzel és fenyeget Párkány felé, amig csak egyetlen cseh pribék szentségteleníti ott a magyar földet. A sok nemzeti szerencsétlenség után tehát mégis rendületlenül áll a magyar. Midőn szent István ősi várának fokán vörös zászló lengett, már-már úgy látszott, hogy a magyar nemzet és társadalom soha többé fel nem támadhat. És mégis most, amidőn az egész világ halálra itél bennünket, a XIX. század eleji nemzeti feléledésnél egy sokkal hatalmasabb felbuzdulás következik be. Úgy látszott, hogy vége a magyar kereszténységnek és ott látjuk a magyar parlamentben Prohászkát, a magyar kereszténység reneszánszának prófétáját; úgy látszott, hogy megfulladunk már a társadalmi mérgekben ós a politika korruptságában s ott látjuk a parlamentben Huszárt, az új magyar társadalom és politika apostolát; úgy látszott, hogy magyar katona, vitézség és erő nincs többé és ott látjuk Horthyt, a nemzeti hadsereg fővezérét. Az új Magyarország nem Parisban AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Nagyböjti zsoltár. Uram ! Szivemen már a violaszinű palást! Érzem a létet, a véget, a meghalást. Uram ! Kiaszott avarokká lettek a mezők. Bús panaszoktól hangos a puszta, Eltévedt néped zokogva kérdi: Merre a Krisztusnak útja ? Uram ! Hasítsd szét a ködök útvesztő éjjelét, Gyújtsd ki nekünk a nagy Napkeletet, Tedd, hogy látókká legyenek azok, Kik szomjazzák az Eletet. Uram ! Kegyelmes esőddel harmatozd az avart, Öntözd, öntözd a bűnös sziveket! Hadd zengjenek a puszták fiai mind Dicsérő himnuszt Teneked. Mert — Szivemen már a violaszinű palást: Érzem a létet, a véget, a meghalást . . . Porubszky Géza. Nyomdában. — Bartha Miklós „Hangulatok" c. könyvéből. — Merengve nézem a kis betűszedőt. Ez a gyermek a gondolatok ügynöke. Foltos blúzában egy kristálylencse, mely világgá szórja az eszmék sugarait. Ápró fiókokból apró rudacskákat illeszt egymás mellé. Gyors ütemben, sok fáradsággal végzi munkáját. A betűket szavakká, a szókat mondatokká rakja; de nem ismeri sem a szavak értelmét, sem a mondatok tartalmát. Gépiesen működik, nem keresve, hogy üres polyvát csópel-e az iró, vagy súlyos buzaszemet. Ez a kis ember olyan viszonyban áll az Íróval, mint a vezeték a villámmal, vagy mint a sugár a napvilággal. Nála nélkül megszűnnék az irók távolhatása. Lába izgatottan veri az ütemet, karja idegesen nyul a szedőláda felé, ujjai lázasan keresik a betűt, mintha őt érné először az az erőfolyam, melyet az iró lelke kilökött magából s I mintha benne menne véghez az a csodálatos erőműtani megoszlás, mely egy gondolattal millió embert termékenyít meg. Ha ez a kis ember félbe hagyná munkáját: a civilizáció kereke állana meg. 0 hozza napvilágra az íróasztal homályából az emberi nem haladását a tudás által, megváltását az igazság által. Az ő munkája által éled a szeretet tüze és pusztít a harag lángja. Romba dőlhet minden város, szóteshetik minden intézmény, fölrobbanhat minden iskola ; de ha megmaradnak azok a sorok, melyeket a betűszedő rakott össze, akkor semmi sem veszett el, mert egyetlen nemzedék föl tudja állítani mindazt, mit a századok nehézkes fejlődése hozott létre. A mit a betűszedő csinál, az nem egyéb, mint az emberi nem gondolatainak és érzelmeinek elraktározása. A mig munkája van neki, addig egy kiáltás sem hangzik el viszhang nélkül s egy igazság sem enyészik el megfogamzás nélkül. Foltos blúzában megbecsüljék a betűszedőt, mert mig szemeit erőltetve, idegölő sietségében a gondolatokat közkinccsé teszi: azalatt az ólomrudacskák porából minden leheletével egyegy parányi méreg rakódik tüdejére. Minden pályának megvan a maga emelkedése, csak az övének nincsen; mert minden pályán mosolyog a végcél az elérhető önállóság reményében — csak a betűszedő van arrá utalva, hogy élete végpercéig idegen járomban idegen kenyeret egyék. .