ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-01-20 / 3. szám

XXIII. évíoiyam. Esztergom, 1918. január 20. 3. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szám ara 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő : SZV0B0DA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Népuralom Isten nélkül. Esztergom, január 19. Ez a csúnya felhő, amely már keleten gyászruhába vonta az eget, morogva, zúgva hivatlan vendégként akar rátörni a mi világrészünkre s mivel legközelebb vagyunk a cár volt birodalmához, először a mi hazánkra : Magyaorországra. A titkos diplomácia félelmetes fája tövéből kiszakadtnak látszik s vannak már a világháború, negyedik évében országok, amelyekben a világ sorsát eddig intéző diplomácia —• állítólag — meghalt. Legalább úgy emlegetik, mint ahogy az éjféli kísérteteket szokás. Nem siratjuk. De nem is örülünk sorsán, hiszen emberi dolog, hogy ha valami kidűlt, elmúlt, — ritkán jött jobb utána. A kifent diplomaták helyébe inkább gorombán, mint nyíltan beszélő „népbiztosok" léptek, akik a saját bozontos és fanatikus képük mintájára építik, vagy inkább ácsolják a népuralom hevenyészett hajlékát. Mit szóljunk erről ? ! Mondjuk a nóta szavával: „Mit szólanék, ha úgy hozza az idő.. . ." Tehát bekövetkezhetik az az idő, a mikor az állam sorsa felöl nem a főurakat fogják megkérdezni, — de a favágókat, a gyári munkásokat, a földmiveseket se — hanem a hírhedt népvezéreket, akik Budapest utcáin ezer számra veretik be az ablakokat s épen azért nevük már is ijesztően ismeretes. Lehet, hogy talán a józan magyar nép félrelöki őket s a lövészárkokban született demokrácia szerint alkotmányosan intézi a maga sorsát. Tehát nem a mostani, üvöltöző demokrácia szerint, mert azért, hogy szabadabb lesz a nép, nincs oka arra, hogy elhagyja Istenét és istentelen legyen. Mi nth Isten nem uralkodhatnék ott, ahol a nép uralkodik. A népuralomnak Istent tagadó receptje csak olyan fanatikus embernek találmánya lehet, akinek az urakkal már életében sok baja volt — bizonyára nem erényei miatt — s ezért aztán az Úristenre is megharagudott. Drága volna a demokrácia ára, ha a szegény ember kénytelen volna érte eldobni egyetlen kincsét — le kellene mondania Istenről. Ha eddig megcsalták, panaszkodott az Istennek! Ha majd a demokrácia megcsalja — ami nagyon valószínű — kinek fogja panaszát elmondani? Senkinek. Haladnia kell azon az úton, amelyet megkezdett: neki kell mennie fejjel a falnak is, mert a demokráciának sokkal kegyetlenebb korbácsa van, mint a letűnt orosz cári uralomnak. Tiszta dolog, hogy a szociális reformátornak nem szahad hitujitónak lennie, hanem ha csakugyan segíteni akar a népen, szerezzen neki kenyeret bőségesen, de ne szerezzen neki lélekrontás révén — poklot. Sok becsületességre, érzékeny lelkiismeretre volna szükség abban a fontos pillanatban, amikor egy ország népe tulajdon jövője felöl határoz s a hatalom reáruházásával bizonyos egyéneket vezéreivé választ. Sajnos, rendesen azokra esik a nép választása — mikor már felbőszítve, forrongó lélekkel választ —'akik hívatlanul a tömeg élére tolakodtak, vakmerő dühükkel, vértszomjazó gyűlöletükkel, csábos Ígéreteikkel magukra vonják a közfigyelmet, megbabonázzák az egyszerű lelkeket s bitorolják az emberek bizalmát — ők — akiket a gyanús ismeretlenségből az események vad viharja kavart fel. Demokrácia vagy autokrácia! Mindkét szó tulajdonképen nem a tömegnek édes jelszavak, hanem azoknak, akik uralkodni, vezetni, fent a magaslaton tündökölni akarnak. A nép csak eszköz, jámbor alany, teherhordó, amelyet az úgynevezett „urak" után a népvezérek akarnak megnyergelni, akik azonban nyeregbe jutva nagyobb urat játszanak minden eddigi úrnál s mivel még üres a zsebük, mivel éhesek ők és a családjuk is, felfalják a tömeg elöl mindazt a csalétket, amelyet elkábítására kilátásba helyeztek. Vannak bizonyos rétegek, majdnem azt mondhatnánk: „politikai irányú részvénytársaságok," amelyek dühösen, fanatikusan állítják, kiabálják, hogy a világháborúnak teljes világfelfordulással kell végződnie s hogy bent az államban erőszakos átalakulásoknak kell végbemenniök, amelyek rombadöntik az eddigi intézményeket, letiporják a helyzet magaslatán levő egyéneket s ujakat emelnek fel azok helyébe. ÁZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Vezeklők. Irta: Heike-Monogatari. Már három éve időzött Q-ivau Kyomori császár udvarában, ahol énekével és táncával oly nagy gyönyörűséget szerzett a császárnak, hogy az t

Tozi anyjának és Ginyo nővérének minden hónapban 100 véka rizst és 1000 uncia nemesércet küldött ajándékba. Már három éve sütkérezett a három nő a császári nap verőfényében s akkor történt a következő eset. Kara tartományból egy csodaszép, tizenhat éves táncosnő, Hotoke, jött a fővárosba. Teste olyan volt, mint a szerelem istenasszonyáé, Vénusó, játéka, éneke, tánca, minden férfit meghódított. De Hotoke hiú és uralomvágyó v#it. „Mert hát" — szokta mondani — „miért fáradtam akkor annyit, mialatt az ország minden táncát, dalát megtanultam, ha nem azt akarnám, hogy a leghatalmasabbat, — Kyomorit magát — elbűvöljem. Előbb akarok eléje kerülni, semhogy már a hirem után hivasson." Egy napon aztán valóban el is indult Nisiyatsu vára felé, a császár elé vezettette magát, meghajolt és mondotta, hogy ő a hires Hotoke táncosnő. A császár azonban haragosan szólt: „Táncosnők csak akkor jöjjenek hozzám, ha ide rendelem Őket, téged pedig nem hívtalak. Egyébként is lehetsz, aki akarsz, Givaut sohasem fogod felülmúlni. Tehát menj!" E kemény szavakkal hagyta el a termet. Azonban Givau Urához fordult: ., A táncosnők sokszor hívatlanul jönnek. Bocsásd meg neki ezt. Hiszen még olyan fiatal ós nem tudja még mi illik udvarodban. Nem láttad, milyen zavarba jött ? S hogy szemei könnyben álltak ? Légy jóságos, ó uram és engedd meg, hogy ismét eljöhessen, hogy előtted énekét, táncát, bemutassa!" Kyomori teljesítette Givau kívánságát és követet küldött Hotoke után. Hotoke sietve visszajött és szólt a császár: „Gi vaunak köszönd, hogy még egyszer előttem állhatsz. Tehát mutasd be most már előttem művészetedet!" Hotoke meghajolt és egy dalt zengett a császár magasztalására. Mindnyájan, akik ezt hallották, -elcsodálkoztak. Azután félretette a hárfát és táncolt . . . és táncolt . . . Tánc közben felállt helyéről Kyomori és vágytól égő szemei csodálattal simogatták végig éjfekete dús haját, selymes szempilláit, mélytüzű szemeit, keskeny bájos arcát és lepketermetét. A tánc után Hotoke menni készült. De a császár esedezett, hogy csak maradjon és határozott: „Ha Givau miatt tétovázol, úgy rögtön elküldöm őt." Hotoke válaszolt: „Nem fogod őt elfelejteni ós egy napon bánni fogod, amit tettél." De Kyomori csak a fejét rázta ós megírta Gi vaunak a búcsúlevelet. Ugyan Givau mindig számított arra, hogy egyszer el kell menni innen, mégsem gondolta, hogy az a perc oly közel van ... Ó, milyen fájdalmas a válás, ha az ember három évig ugyanazon fa árnyékában pihen és a vizet ugyanazon forrásból meriti! Akkor irta ezt a verset: „ Miért virul a völgyben a virág, miért pompázik egész nyáron át? Ha végre mégis jön a hervadás, fagyos kezével letöri az ősz elhal az élet, jön a pusztulás." Midőn övéihez visszatért, keserű könnyeket sirt. Anyja és nővére kérdezték az okát. De Givau hallgatott. * * * Eltelt néhány hót; akkor jött egy követ Kyomoritól, aki hivta Givaut a várba: Hotoke beteg és szomorú; hivták, hogy menjen vigasztalni, felvidítani. De Givau még csak válaszra sem méltatta. A második és harmadik követ is hiába kérte. Ekkor Tozi, az anyja szólt: „A császár parancsával dacolsz, mindnyájunkat a halálba vihetsz. Tőled függ, vájjon életem tovább is megóvhatom, vagy hirtelen ér véget!" Ez döntött: az anya óhajának engedelmeskedni kellett. Igy aztán elment Ginyoval együtt, — aki semmiképpen sem akarta egyedül engedni, — a kastély felé ós fel-feltörő könnyeit sötét ruhája bő ujjai mögé iparkodott elrejteni. Hotoke nagy részvétet érzett, midőn megpillantotta és szebb szavakkal szólt urához. Először táncolt Givau, azután énekelt. Az ének ez volt: