ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-03-24 / 12. szám

XXIII. évfolyam. Esztergom, 1918. március 24. 12. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. legjeienik minden vasárnap. Slőfizstési árak : Egész évre 12 kor.. ?él évre 6 kor. Egyes ssarn ara 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, március 23. — A hercegprímás beszéde a Sz.-IstvánTársulat közgyűlésén. A Szent István Társulat f. hó 21-én Budapesten fennállásának 70. évfordulója alkalmából jubileumi díszközgyűlést tartott, melynek különös jelentőséget adott az ország hercegpimásának megnyitó beszéde. Előkelő és nagyszámú közönség jelenlétében mondotta el dr. Csernoch János bibornok hercegprímás nagyjelentőségű beszédét az állam belső erősségeiről s a felekezeti iskolák szerepéről s hivatásáról. Megemlékezvén a pápa tavalyi bókej egy zekéről, az orosz forradalomról s az orosz békéről, az államhatalomnak a nópjogok kiterjesztésével kapcsolatos felelősségéről s ennek az átalakulásnak a közrend, a közjó és béke szempontjából való fontosságáról, meggyőző érvekkel utalt az uralkodó, a kormány, a tisztviselők, a hadvezérek, sőt a választópolgárok lelkiismereti felelősségére is, kiknek kiterjesztendő szavazati jogukkal a közjót, az állam nagy érdekeit s nem saját önös érdekeiket kell szolgálniuk. * Az állam nyugodt fejlődése ós belső békéje érdekében a választók valláserkölcsös irányban való nevelését mondotta szükségesnek. . . Az iskolák államosítását veszedelmesnek tartja, mert az állami iskolák szellemét könnyen befolyásolhatják külső irányzatok, mig a felekezeti iskolák mindenkor a valláserkölcsös irányzatok bástyái, várai holtak. „Amint a felekezeti iskolák megszűntével megvalósul az egységes állami iskola tipusa, nemcsak a nemes verseny fog megszűnni, s igy az iskola- nivója alábbszállani, hanem az ellenségnek csak egy várat kell megvívnia, még pedig a gyöngébbet, — és minden elveszett." „A nemzeti nyelvnek érdeke meg ne tévesszen senkit, — mondotta tovább a hercegprímás. A nemzeti nyelv tudása fontos érdeke és jelentékeny összetartó eleme az államnak, 'de a nyelv nem minden s nem is az egyedüli fontos az állampolgári nevelésben. A lelket, a szivet kell megnyerni a magyar állam számára}

1 A. bibornok beszédéről elmondhatjuk, hogy a mai „nagy időknek" „nagy beszéde" volt s az izgalmakkal teljes háborús világnak kiváló ténye, kiemelkedő mozzanata. E beszéd a kereszténységnek hitvallása, erős állásfoglalása az antikrisztianizmus által felidézett szörnyű világomlásban. E nagy szavakra a kath. intelligencia megmozdult, büszke öntudattal emelte fel fejét, kész az egyháznak eddig lenézett táborába beállani, hiszen ilyen riadója csak az abszolút, szent igazságnak lehet. Az ellenséges sajtó lármája mutatja, hogy a hercegprímás az életerős, munkára kész kereszténységnek hangját szólaltatta meg. Ez azonban csak buzdítás lehet számunkra, hogy a nagyszerű vezéri vezényszavakat szivünkbe véssük -és tettekben gyümölcsöztessük. A közgyűlés, melynek elnöke Majláth Gusztáv erdélyi püspök volt, osztatlan lelkesedéssel fogadta a hercegprímás eszmékben dús ós kifejezéseiben ékes beszédét. Az alelnöki előterjesztéseket Giessivein Sándor prelátus, az igazgatói jelentést pedig Erdősi Károly vezérigazgató tartotta. A számadások előterjesztése után a választmány s bizottságok kiegészítésével ért véget a közgyűlés. Keresztény gyermekvédelem. E két szó életkora egyidős. A kereszténység mindjárt születésében nyerte isteni Alapitójától egyik legszebb missiőját: a gyermek szeretetét és védelmét. Egy Krisztusnak kellett jönni; Ö mutatta be a gyermeket a világnak. Azóta a gyermek a földi élet legértékesebb gyümölcse, a hitvesi kebel > legszebb ékessége. Minden gyermek születésével valóságos értéktöbblet kínálkozik e világnak: csak legyen, aki a Teremtő szándékát e földre küldött kincsben meg is valósítsa. A gyermeki lélekben ott szunnyad a sok kulturális erö és képesség. E képességek egészséges életbe-hivása, kifejlesztése, irányítása, védelme a földi élet legmagasztosabb kulturfeladata, a legértékesebb munka. Ez termi az emberiség gazdagságát, méltóságát, boldogságát e földön. Az egyház kezdettől e kulturmunka napszámosa volt. A gyermek az ö karján nőtt igazi emberré, az ö szellem-erkölcsi emlőin szivta magába az élet valódi céljának ismeretét, szeretetét és munkás szolgálatát. Sok-sok évszázadon keresztül csak egyedül az egyház ismerte övének a gyermeket. Még az állam is a legujabb időkig csak akkor méltatta figyelemre a kisembert, mikor ez már pénzben és vérben adózni tudott. Az utolsó évtizedekben majd minden társadalmi mozgalom figyelme megakadt a gyermeken és azóta lázas törekvéssel igyekszik magához édesgetni az előbb még mostoha gyermeket. Söt akadt nem egy irányzat, mely téves meg nem értésből teljesen ki akarja ragadni a gyermeket az évezredes édes anyai ölből. Az egyház nem tartja kizárólagos kincsének a gyermeket. A gyermek kincse a családnak, a társadalomnak, az államnak, az emberiségnek, -— de kincse, szemefénye marad mindig az egyháznak. Az egyház akarja, hogy a gyermeket értéke szerint becsülje és szeresse mindenki. Hisz a gyerÄZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Kávéházban. Ragyogó villamfény hull a fejemre, Vidám arcok vig mosolya néz rám ; Muzsika, kártyázás, pezsgőzés szerte . . . Csak én ülök itt szótlanul s némán. Messze jár bús, tépett szárnyú lelkem, Kietlen, zord s rémes harcmezőkön, Hol valamikor büszkeséggel telten Véres tort ült nekem is egy ősöm. Ott járok én, hol elszánt hős harcosok, Hurrája harsog szerte a légben7 Hol a jajkiáltás hördülve sir, zokog. S átkok süvöltnek vad bosszuképen. Ot't jár a lelkem, hol az uj magyarok Diadala vórfolyókba szökken; Hol a hegyek, völgyek, mezők s avarok Borzadva nyögnek rémületökben. Hol a dicsőség is csak bús, mély gyászban Mer himnuszt zengni a döbbent égnek: Ott jajongok én, mig a kávéházban Körülöttem sokan villamfény-árban Léha s vig zaj közt elnevetgélnek. Patyi Gyula. Bilibin Nikolaj. En sohasem láttam őt, nem tudom hová való, honnan jött, csak annyit tudok, hogy orosz ós hogy láttam a sir ját. Bilibin Nikolaj. Ismeretlen ember, a hideg észak, a zsarnok cárbirodalom szülötte,, fogoly orosz főhadnagy és itt halt meg: az EsztergomBelváros "temetőjében bukkantam sírjára. Nem- ismertem, de kell róla írnom, mert sírja lelkembe markolt, mert egyszerű fakeresztje, amelyen a név alatt „főhadnagy, élt 26 évet" szavak olvashatók, belekapott a szivem húrjaiba. En irok, de nem mint ellenségről, nem mint idegenről, hanem mint emberről. Az én látószögemből azonban nem a külső ember méretei tűnnek elő: a végtelen egy szikráját, a végtelen megújhodását, a lelket, a belső embert lehet látni belőle. Egy novemberi napon akadtam sírjára. Halottak napja már elmúlt, a sírokon haldoklották az évről-évre megújuló kegyelet virág-koszorui, jajongott a szól és zörgette, keltegette a sírok dombjainak oldalán sárguló harasztot. Nem sétálni mentem a temetőbe: látni mentem, látni a lelkemmel, a lelkem' két szemével. A márvány-emlékeken aranylottak a sorok, amelyekben talán sokszor nem is a lélek mélységeinek kicsillámlása volt megörökítve, hanem csak nagyhangú álfájdalmak, álbánatok parányi gyertyafénye pislákolt . . . Nem tudom, de a szivem a jeltelen sirok felé, a fuit-ok birodalma felé vonzott, mert ott érezte a titkot, a dalt, az örökkévalót. Igy találtam rá Bilibin Nikolaj sírjára. S a lelkem kerekre nyitotta két mély szemét . . . Bilibin Nikolaj. E két szóra szemeim elé tűnt egy ismeretlen, idegen világ. Igy képzelem őt: magas termetű, szőke hajú, sápadt arcú, kék szemű ember és főhadnagy . . . Ilyenek a hideg észak józanszentimentális alakjai . . . Lelkemen végigborzongott az óriási cárbirodalom, amelyről talán el lehet mondani, hogy sohase nyugszik le benne a nap, olyan óriási, de hideg, érzéketlen, kulturálatlan. Es ebbe az országba képzeltem bele Nikolajt is. A merengés, a kópzelődós közé oda ékelődött a tényező, amely nélkül most nem állanék itt e sir előtt: a világháború. Felvillant agyamban a szentpétervári boszorkány-konyha, a cári palota, ahol embermilliók vérében főzték a terveket, az álmokká vált haditerveket. Láttam a cári palota dáridóit, hallottam a zene üvöltését, de mindezt átsikongatta, átdörögte, a milliók, a véres milliók átka, mely zsarátnokokként hullott a palota parfőmös, parkettes, kéjelgő báltermére. Láttam a cárt, amint hermelines palástjában ott sürgött-forgott a bálozok között. Fején gyémántos korona csillogott, de a gyémántok reszkető didergése, sokszínű tüzszikrái mögött a lelkem az anyaszemek könnyeit látta hullani. A korona mögött véres glória rajzolódott s a glóriából ökölbe szorult kezek megfeszült izmai fenyegettek. Ott volt az én Nikolajom is. Az ő keze is ökölbe szorult, az ő izmai is ropogtak a megfeszültségben . . . Most hideg szél futott át a te-