ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-01-13 / 2. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. üffegjeienik mmáen vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szatn ara 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A csepegő eresz. Esztergom, január 12. Ereszolvasztó szent Vince táján, úgy a tél derekán a ráérős idejű falusi nép az új esztendő esélyei, gazdasági eredményei felöl szeret bizonyos külső, persze nem a legmegbízhatóbb jelek alapján jóslásokba bocsátkozni. Az emberi lélek sajátos berendezkedésén alapul a bizonytalan jövő ismerésének vágya s az a kíváncsiság, mely az eljövendő dolgoknak és eseményeknek bepillantásunk elöl a kétésség fátyolába burkolt pozitívumait feltárni s megismerhetővé tenni szeretné. Emberi sorsunk bizonytalan és kétes volta az a gyeplő, mely bennünket az önfegyelmezés erényének útjain irányit s mely bennünket a jó útról való letéréstől, emberi gyarlóságaink által sugallt kihágásoktól viszszatart. Ha ezt a gyeplöt a végzet egyszer lazára engedve, bennünket jövőnk várható esélyei felöl a biztos tudás útjára engedne, a társadalmi rendben a legteljesebb anarchiát hozná létre a fatalizmus hiedelme. A mostani nehéz és kétes napokban, midőn nemzeti s társadalmi létünk biztosításáért folyó küzdelmek végső eredményei felöl tájékozatlanabbak vagyunk, mint valaha, bizony még az ereszcsurgásból is a jövő titkait fürkészik a kávéházi locsogok éppen olyan komolyan, mint a szociálfilozófusok. Most tartunk a világégés bonyodalmaiban az ereszolvasztő szent Vince terminusánál, a megunt télből eredő tavaszvárás epesztő vágyánál. Mindenki ráunt, megundorodott, megcsömörlött a vér szagától s a nyomorúság bűzétől. A háború sanyarúságaival jóllakott már mindenki, beteltek a kedélyek, részben kiürültek, részben beteltek a zsebek, kifogyott a türelem, elolvadt bizalmunk, melyet a reménység jegén konzerválgattunk s igy minden ember sietve áll be a jobb jövőt jósolók tömegébe s minden apró jelből, minden lényegtelen mozzanatból feszült idegekkel s ideges mohósággal iparkodik kihámozni, megtudni a jövő esélyeit. Amennyire súlyos tünete volt a mult évi apathia, annyira veszedelmes jelensége ez az idegesség a tömegléleknek. A tömegpszichológia tana még nem rendszerekbe foglalt tudomány, de feljegyzései azt igazolják, hogy a tömegek idegeit éppen úgy befolyásolják s hozzák vibrációkba például a langyos, sirokkós, délnyugati böjti szelek, mint az egyes, neuraszthéniás emberét. A neuraszthéniás társadalomra, az idegeiben kimerült embertömegekre a tavaszi, rügybontó, langyos napok mindig bajokat hoztak. A márciusi levegő kábitó párateltsége mindig lehetetlen vállalkozásokra ragadta az exaltált embereket, különösen akkor, ha egyéb, kedélyük nyugalmát durván, vagy erőszakosan befolyásoló körülmények is izgatva zavarták. A tömeglélek kitöréseinek mozzanatai mindenkor összefüggésben voltak a hóolvasztó böjti széllel s a hosszú téli munkátlanságban erjedő sejtek energiafölhalmozódásával. A hólétöl csepegő eresszel tehát számolni kell, mert nagyon kellemetlen dolog, ha váratlanul csöppen nyakunkba a jeges hólé. Ereszolvasztó szent Vince táján fogant botorságoknak igen rövid a kifejlödési ideje, pláne ha azok korai világrajövetelét külső okok is befolyásolják. Én szeretem pesszimizmusomat rossz prófétáskodásnak gondolni, de sokkal többet foglalkoztam a tömegpszichológia törvényeivel, mint az ebédutáni szundikálás narkotikus nyugalmával s éppen ezért teszem most rá kezemet a tömeglélek pulzusára, aggódó gonddal figyelvén annak lüktető, palpitáló telegrafálását. A lelkiismeretes, jó orvosnak kötelessége megakadályozni minden komplikáció kifejlődését alkalmas hatóanyagok, ellenszerek nyújtásával. A társadalom betegségeinek is megvan a maga orvossága s ez a hosszú háborúban legyengült társadalom is beteg, nagyon beteg. Beteggé tette lelkét a gondok és szomorúságok lehetetlen tömege, testét a nyomorúság, a nélkülözés s a vérveszteség, meg a szükséges ápolás, gondviselés hiánya. Ez a beteg a folyton izgatott idegek deliriumában sinylödiks epedő vágyódással tárja ki reszkető karjait az orvosságot nyújtó kéz felé. Álljanak hát össze a néplélek pszichiáterei, orvosai s patikusai és főzzenek sürgősen gyógyírt a beteg társadalom vérző sebeire. Komoly, alapos népjóléti szervezetek, gyermekvédelmi, népélelmezési, lakásügyi, egészségügyi berendezkedések, okosabb, reálisabb gazdasági politika, a vagyonkülönbségek kiegyenlitését célzó intézkedések, az áruhiány és a drágaság radikális megszüntetését eredményező kiméletlen rendelkezések kellenek, mert ezek a mostani, kezdetleges tóhú-vábóhu irott malasztok még a türelem ostyájában bevéve is epe-keserüek. Az eszterhéj csepeg s a tömeglélek apathiája kezd kiengedni. Aki pedig mérges kelevényeire kuruzslóktól s javasasszonyoktól szerez orvosságot, még nagyobbra pancsolja a kötőszöveteket átrágó tályogot. A nép bajainak orvoslását nem a magukat szocialistáknak tartó kuruzslókra, haAZ „ESZ

TERGOM" TÁRCÁJA^ Te is . • . Hiába hívlak, mert te gyönge vagy, Az én utam követni nem tudod: Nekem a bánat ösvénye jutott . . . Hiába kérlek, mert te büszke vagy S mig érted én a bút is vállalom, Számomra nincs szivedben szánalom. Én elfeledtem régi álmaim' Es megtagadtam minden vágyamat, Csak téged boldogabbnak lássalak. S áldás helyett most vádat rósz reám: Hogy bánat gyötri árva lelkedet S szived nyugalmát sehol sem leled. Hogy romba dőltek álomváraid, Hol együtt szőttünk színes álmokat, És eltemették boldogságodat. S most halványarcú bús Madonnaként Te is egyedül járod útadat, Te is a búnak, árnynak rabja vagy ... M. Haldokló harangok, új keresztek. — Legenda. — Irta: Mányiné Prigl Olga. Hatalmas azúrján a mennyboltozatnak, melynek szóleit cirádás, apró ezüst felhők bodrozták, — két angyal ereszkedett alá. Pelyhes fehér szárnyuk halk suhogással, verődött össze, liliomos két kezük egymásba kapcsolva fénylett s e sugárzó trónon vitték megdicsőült, ragyogó arccal az Úr lelkét. Es szólott az Űr: Egy idő óta nem hallom valamennyi harangomat szólani s a melyik szól is, mintha megannyi siró hang jajongna benne. Nézzünk utána, mi oka lehet . . . Az angyalok szálltak, szálltak a nagyvárosok magasba nyúló tornyai fölé, melyek keresztülverve a hajnali ködöt, karcsún, élesen váltak ki a barna házak kőtömegóből, mintegy elsőnek köszöntve az égi vendégeket. A viharverte réztető fényleni kezdett, a baglyok, a denevérek, a pókok, a szú s a többi apró kis bogárkák átszellemültek az isteni lehellet közelségétől, — azonban ijedten rebbentek szót a dörrenésre, mely búgó süvöltéssel hasította keresztül a levegőt. Az Űr lába alatt az egyik torony ablakban hatalmas gránát robbant föl, úgy, hogy az angyalok szárnya végét meg is perzselte a szikra tüze. Az egész templom megrázkódott. A harangtartó gerenda zúgva, ropogva omlott össze s mig lezuhant a mélységbe, a harang ezüstszin vére ömlött s imádságos zengése halk sóhajtás között haldokolt. Az Úr az egyik angyal szárnyára kötötte a harangot s mentek, röpültek tovább, úttalan utakon ... A vér ós könnytenger, mely a láncaiból országokra szabadult dómon, a Hatalom útját jelölte, — fehér köntöseik széléig ért. A sóhajtások ezrei orkánná nőve harsogtak körülöttük, mig a nap fénye elvakult a millió és millió szurony vakitó fényében. Az Úr nyomán fakadó szeráf-ónek sem hallatszott a halálhörgéstől, szivek hasadását kisérő sikoltásoktól. — Tovább, tovább! — mondta az Űr és egyre több harang került az angyalok szárnyára. Zúzott, halálos beteg harangok. Lerontott templomok zengő ércóriásai, felégett falvak apró csengetyűi. Gyűltek, gyűltek s a mint mindegyre többen voltak, azonképen ültek ki az Űr szent homlokára a verejtékcsöppek. Az Űr ismét vérrel verejtékezett, mint hajdan a Getsemáni kertben. Fellegbe borult fénylő alakja s a mint e felleg imbolygott, szállt körülötte, azonképen