ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-03-03 / 9. szám

XXIII. évfoiyam. Esztergom. 1918. március 3. 9. szám u ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Eeész évre 12 kor,, fél évre 6 kor. Egyes szám ara 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő : SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­kereskedésében. Czernin Bukarestben. Esztergom, március 2. Éppen másfél esztendeje, hogy egy augusztusvégi langyos éjszakának fekete leplébe burkolódzva a románok vad dühhel s vérbenforgó szemekkel lépték át a Tömösi és Bodzái szorosok fenyökoszoruzta szer­pentinjeit s a „Cine mintye" jelszavával taj­tékos ajkukon, halált üvöltöttek az esti imádságukat rebegő erdélyi magyar asszo­uyok s gyermekek fejére. Soha, mióta a világ fennáll, s mióta a történelem múzsája a tollat kezében fogja, lyen galádul, ilyen alattomosan, ilyen gazul lem élt vissza ember embertársa jóhiszemü­igével, mint akkor a románok tették. Czernin akkor Bukarestben volt s a nonarchia külügyi képviselője volt a román varnál. 0 bizonyára alaposan ismerte az )ttani viszonyokat s kétségtelenül jóhisze­nüen járt el, midőn a román népnek Bu­karestben s egész Romániában tapasztalható enséges és rosszindulatú magatartása s enyegetö viselkedése dacára palotájának Tkélyéröl megnyugtatni iparkodott az ott :gybegyült magyar és osztrák alattvalókat .ggodalmaik alaptalansága felöl azzal, hogy aznapon tartott koronatanács után a omán király kijelentette előtte, hogy esze gában sincs a monarchiának hadat üzennie. S másnap az oláhok betörtek Erdélybe a megriadt menekülök hosszú karavánjai iirhatatlan testi és lelki szenvedések között onultak a kegyetlen oláh hordák elöl az ország belsejébe. Ajkukon átok és méltó vád azok iránt, kik ennek a véresen szo­morú tragédiának az okozói voltak. Sok-sok súlyos vád érte akkor Tiszát és Czernint, mint kik látszólag fel hagyták magukat ültetni Bratianu s a többi ravasz háborús uszitó nagyképüsködése által. De Tisza, ki Gzerninnel együtt kétségtelenül nagystílű külpolitikus, védekezéseibén ismé­telten arra hivatkozott, hogy ugy öt, mint Czernint a történelem igazolni fogja az ország s világ közvéleménye előtt. Erre hivatkozott akkor is, midőn a király Czernint a monarchia külügyminiszterévé nevezte ki s makacs következetességgel hajtogatta, hogy a román betörés politikai következményei kárpótolni fogják Magyarország lakosságát a kiállott szenvedésekért. Most, hogy Czernin másfél év után, mint a monarchia külügyminisztere tért vissza Bukarestbe a Romániával megindi­tandó béketárgyalások előkészítésére, lehe­tetlen vissza nem emlékeznünk azokra a dodonai hangú kijelentésekre, melyeket a kormányelnök akkor a képviselőházban ismételten hangoztatott. Czernin gróf és Küblmann Bukarestbe bizonyára sokkal nehezebb érvekkel és fel­tételekkel mentek tárgyalni, mint Breszt­litovszkba. Az orosznak, mint méltó ellen­félnek, nagyon sokat meg tudunk bocsátani, de az oláh iránti gyűlöletünk sokkal erösebb s nagyobb fokú, semhogy öt méltó tárgyaló­félnek tekinthetnők. Haramiákkal nem szo­kás a diplomácia sima nyelvén beszélni. S hogy mégis leülünk velük egy asztalhoz, azzal csak a külső formalitásoknak akarunk eleget tenni, melyeket évezredes hagyomá­nyok állítottak föl s szentesitettek. A két külügyminiszter elutazása előtt már jelezték a félhivatalos és egészen hiva­talos kommunikációk, hogy a Romániával meginditandó béketárgyalások elé nem sza­bad túlságos optimisztikusan tekinteni, mert ezekkel szemben, eltérve általános béke­nyilatkozataink lényegétől, nem lehet az annexiómentes békekötésről beszélni, mert hisz ilyen perfidiával dolgozó s gondolkodó szomszéd jövő szándékai ellen minden eshetőségre biztositanunk kell magunkat. Biztositanunk kell erdélyi határmagaslatain­kat olyképen, hogy ezek a magaslatok ne­künk a jövőben biztos támpontot nyújthas­sanak határaink biztositása szempontjából, terepet kell biztositanunk arra, hogy mi legyünk határaink esetleges szükségszerű védelmében a helyzet urai, de legfőképp biztositanunk kell a Duna szabadságát annak bal partján is, mert hisz Hamburgtól —• mondjuk, — Bagdadon át a polinéziai német gyarmatok felé, melyek a jövőben is hosszú időn át a gyarmatáruk importjának kiinduló pontjai lesznek, — a Duna két partján biztosítandó — minél szélesebb, annál jobb, — országút lesz a központi hatalmak gazdasági fejlődésének létfeltétele. Hogy a románok ettől prüszkölni fog­nak, annyi bizonyos, amint valószínű az is, hogy minden uton-módon iparkodni fognak a tárgyalások folyamán magukat a világtör­AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az őskereszténység és a demokrácia. Irta: Dr. Tóth Kálmán. Ihering prot. jogtudós szerint: „A keresz­inys égnek az a vívmánya, hogy a rabszolga im res (tárgy), hanem jogi személy — ez a vmány egymagában is nagyobb haladást je­nt a kultúrában, mint az összes ipari találmá­yok együttvéve." Ilyesmit csak egy Isten mer­ített a római birodalomban kijelenteni. Mert igyobb ellentót, mint a klasszikus népek és a ár. felfogás ellentéte, nem is képzelhető. A pogány jogtudósok között axioma-számba ent az elv, hogy a rabszolgának jogai nincse­ik: servus caput non habet. A philosophusok »zött vita tárgya volt, hogy egyáltalában van-e ke a rabszolgának. A rabszolga szerintük csak at, igavonó barom, élő gép, bútordarab. Mind­eket kifejezték az egyetlen szóban: mancipium árucikk. Ennek megfelelőleg ló árán vásárol­k, ugyanazon vámot fizettek érte, halakat híz­tak húsán, vivisectiós kísérletekre használták ítét. Maga a nagy erkölcsprédikátor, Seneca is azt nézetet képviselte, hogy a rabszolgával szem­n minden szabad, bárha nagyon helyteleníti, gy valaki a rabszolgáit pisztrángjai etetésére sználja. De Clem. 1, 18. A törvények ugy ke­.ték őket, mint akaratnólküli tárgyakat. A ve­lük kötött szerződés senkit sem kötelez; a rab­szolganő szemérmével akarata ellenére is vissza­élhetett vagy azt árúba bocsáthatta gazdája. A rabszolgák házassága csak íictio és házasságtö­rést nem lehetett rabszolgán elkövetni. Örökös coelibatusra kárhoztathatta gazdája ; vagy elvá­laszthatta párjától ós gyermekeitől. Cato, a minta­polgár egyszerűen megtiltotta rabszolgáinak a házasodást s ehelyett a feslettségre buzdította őket. (Plut. Cato mai. 21.) Ha némely birtokosok érdekből, félelemből vagy emberségből jobban bántak is rabszolgáikkal, azért nem kevésbbé szenvedélyeik és szeszélyeik játéklabdájául hasz­nálták fel őket. (L. Prat, La Theologie de s. Paul I. 387.) A rabszolga értéke egészségén ós munka­bírásán fordult meg. A lekicsinyléssel, megve­téssel és alávaló bánásmóddal, melyet ura részé­ről tapasztalt, arányos volt a hűtlenség, gyűlö­let, csúszó-mászó alávalóság, melyet ura iránt táplált. Szabadok ós rabszolgák versenyt dolgoz­tak egymás megrontásán. Az öreg rabszolga, paedagogus rontotta fiatal gazdáját, a felcsepe­redett ifjú pedig bánásmódjával kiirtotta rab­szolgájából az emberi méltóság nyomát is. Bús­komorság, életuntság, halálos gyűlölet a tár­sadalom ellen kerítette hatalmába a szegény páriát. Nagy veszély volt ez a gazdagok ós sza­badok társadalmára. Mert ha Cicerónak hihe­tünk, csak magában Rómában 1,200,000 lakos közül 12,000 kivételével „qui rem habeant", a többig mind res alterius, mancipium volt. Az Ur Jézus szava: Mit használ az ember­nek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja. (Máté 16, 26.) Krisztusnak e kijelentése a rabszolga emberi méltóságának pro­klamációját is magában foglalta. Egy, egyetlenegy emberi lény, akár sza­bad, akár rabszolga, akás fórfiú, akár asszony vagy gyermek lelke is — többet ér a világ összes kincseinél. Ennyire becsülte az emberi lelket az, a ki azt teremtette ós megváltotta. A gyalázat fája, a kereszt, az emberi méltóság ta­nának isteni szószéke, melyről az egész világra hangzott az isteni oktatás: Végtelen nagy az Isten, a ki ennyire szeret; de ő utána párat­lanul nagy az ember is, a kit ennyire szeret, ennyire becsül az Isten. (L. Szuszai: Apolo­getika 280.) Az Ur Jézus legzseniálisabb tanítványának, szent Pálnak lángszelleme rögtön észrevette a megváltásnak a rabszolgákra vonatkozó követ­kezményét és diadalmasan kiáltotta a világba: „Nincs többé zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad; nincs férfiú, sem asszony. Mert ti mind­nyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban." (G-al. 3, 28.) Dacára azonban, hogy urak ós rabszolgák között létrejött Isten előtt a megváltás követ­kezményeképen az egyenlőség, mégis — saját elvével látszólag ellentétben — azt irja a fel­szabadulásért mozgolódó korinthusi ker. rabszol­gáknak : „kiki a mely hivatásban (conditione) hivatott (t. i. a kereszténységre) abban marad­jon. Ha mint szolga hivattál, ne gondolj vele; de ha szabaddá lehetsz, inkább igy élj. Mert a ki az Úrhoz, mint szolga hivatott, az Urnák szabadosa; hasonlóképen, ki mint szabados hiva­tott, az Krisztus szolgája. Nagy áron vétettetek

Next

/
Oldalképek
Tartalom