ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918
1918-12-08 / 49. szám
ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szam ara 20 fillér. Esztergom, 1918. december 7. — Kötelességünk I A forrongás csak robbantásra jó. Kemény, megcsontosodott világok szétütésóre. De mit érne a vulkán, ha mindig lávát ontana? Nilus folyó, ha áradata állandósulna? A szélvihar, ha hónapokon át dühöngne ? — Tűz, mocsár, pusztulás jelezné útjukat. Várjuk a békés, munkás időket! A forradalmi munkásság példáját adta az önfegyelmezettsógnek, midőn munkához terelte vissza a hatalmas embertömeget! De mintha még nem csendesedett volna el minden ... A dolgozó kezek nem mindenütt fogták meg a munka eszközét! Mintha húzódnának tőle! Nem hihető, hogy a. nemzet „igazi napszámosai" volnának . . . Emberek! A forradalom vívmányait dolgozó, békés nemzedék válthatja valóra! Mindenki helyére! A munkaasztalhoz! Egyik az ipartelepre, másik Íróasztalhoz, harmadik ekéhez, vagy kaszárnyába . . . Mondhassa mindegyikünk: Férfiasan teljesítem kötelességemet! — Választások. Hallani akarjuk — az egész nép szavát! Dübörgő kitörése, kiáltó -szavának orkánja elsöpörte a régi világot. De hallani akarjuk szavát, mellyel utat jelöl a további fejlődésnek. Ez lesz az első igazi — nópbeszód! Eddig osztályok, kasztok, pénzt szóró ós lelket vásárlók zsivaja tette a választásokat. A nép — távol maradt! Most mindnyájunkhoz szól a magyar Géniusz. Válaszunkat várja, de hogy a fejlődésnek helyes irányt szabjunk, azt méltán — elvárja . . . Olvasom a ker. szociális programmot s benne látom nemzetem jövő boldogulásának biztos irányát! AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. ~ Csőre Bindi dörgösi kanász, mélyen aludt eteritett szűrén a domboldalon terpeszkedő hatalmas hársfa alatt. Délben még árnyékban feküdt p, de azóta fordult a világ, az árnyék nagyot lyújtózkodva más oldalra csúszott: Bindit olFőszerkesztő: Dr. MARCZELL MIHÁLY. Felelős szerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Marius. (m.) Miért ülsz csüggedten Karthágó romjain? Összeroppant nagy hatalmad? A rommá, sivataggá tett Karthágó sorsában életedet látod? Búsan tekintesz a messze észak felé ... Szivedben tengernyi keserűség, a feltört földbe hintett só lelkedet égeti. . . Megértlek! Lelkünket lelked bánata nyomja, szivünket szived keserűsége szoritja és arcunkra arcod búját szántja a hazafias fájdalom. Pedig neked Karthágó csak a szerencse forgandóságának képe, de nekünk hazánk, otthonunk a város, melynek romjainál sirva ülhetünk! Merengve, tétlenül, tehetetlenül nézzük nemzetünk kínjait. Oroszlánként küzdve állta a vad csaták tüzét, babérövezte büszke homlokunk s most a vonagló félhalottat fosztogatja, tépi, rugdossa az éhes szomszéd. Babérodat letépték homlokodról s az elnyomó gyalázatos bélyegét akarják homlokodra sütni. Szidnak, becsmérelnek, mélyen megaláznak s te tűrsz, te elviselsz, mert nem tehetsz mást! Te, aki életet adtál annyi nemzedéknek, ki otthont nyújtottál jövevénynek, te, ki a szabadság szent tüzében megújhodva atyai karokat nyújtottál minden nemzedéknek, te, ki édes testvérekké akartad tenni minden gyermekedet! . Nem hisznek neked! Tán a mult vezetők, oligarchák bűnei miatt Még abban sem hisznek, hogy a nemzetek tanácsára bízod gyermekeid jövő boldogságát ; megelőznek minden tanácskozást, szétosztnak, vasztotta a napsugár. G-yura bojtár, a csupaszképü öreg legény megjártatta azóta a gondjaira bizott jószágokat az egész sertéslegelőn. Egy jó húsban levő koca megugrott a társaságból s látva pásztorát mély álomban szenderegni,, kutatni kezdett vállra vetett tarisznyájában. Ámde a tarisznya le volt csatolva, a koca sem engedett: jókora taszítással tisztelte meg a tarisznyát. A domboldal meglehetős lejtős volt. Bindit kimozdították helyéből s arra ébredt fel, vagy talán azt hitte álmodik, hogy sebesen gurul lefelé, mint a taligakerók, összelapítva egynéhány istenátkozta igrice tüskebokrot. Megérkezett erre G-yura is a társaságával. No, a Gyura hallhatott eleget, ha akart. De Gyurának van esze, hiába mondják, hogy félkegyelmű. Akkor hall meg ő valamit, mikor akar. Bizony, Bindi szerint, kellemetlen gurulásának is Gryura az oka. Bunkós botját hozzá hajítja, hogy jobban halljon, de Gyurának van esze: nagyot ugrik s lába alatt repül el a bunkósbot. — No megállj, azért sem adom meg azt a fólliter bort!... — Maga úgyis csak igérni tud, — mondja Gyura nem is cérna, hanem póhkálószál vékonyságú hangon. — No várj, majd igérek olyant is, amit megadok, de azt már nem köszönöd meg. — El is megyek ám magától, nem leszek olyan bolond, hogy magam őrizzem a disznókat. Bindinek ez nem volt kedvére való beszéd. Tehát kedveskedésre fordította a dolgot: — No azért ne izélj, hisz ugy szeretlek, mintha fiam volnál! Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 2. szám alá (Papnevelde) küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. széttépnek a barbár kezek s szivedig szól az eltépett magyar tagok kínos jajgatása! Máriusként sírunk romjaidnál. A cannaei vereség után a római szenátus nagynak mutatta magát s új erőket gyűjtött! Hazám! Te sok vihart kiálltai! Végiggázoltak rajtad vad tatár hordák, de volt IV. Bélád, ki újjáteremtett, letörtek az ozmán seregek, de voltak Zrinyieid, hős vezéreid, letört az osztrák szoldateszka, de voltak Kossuthjaid, Deákjaid és Széchenyieid... Olyan szellemeid, kik kikiáltották dörgő hangon: „Magyarország nem volt, de lesz". Nem igy! Máriusként sírnak romjaidnál. Azok, akik igen-igen szeretnek, de kik életerőidben, nemes faji qualitásaidban nem biznak. Az ország magyarjai ezrével jönnek, menekülnek az elszakasztott részekről. Kis hazánk anyai palástot térit rájuk. Nem félek a testvérek csapatától. Bízó lélekkel nézek a jövőbe ... A sűrűen lakott országok példáját, Belgiumét, Hollandiáét állítom magam elé. Itt a munka felíokozása boldogságot teremtett. Nálunk is azt fog teremteni. Látom én, hogy a régi módon, úri módon, kényelmes hivatalnoki módon nem lehet új otthonunkban élni. Mindenkinek dolgoznia kell. Kétszeresen! Háromszorosan! De a sok szorgos kéz kicsinyesnek látszó munkája új életre hozza a pusztuló hazát. Ne sírjatok fájdalmas lelkű Máriusok! Munkára, a föld intenzív munkájára, a kisipar és kereskedelem fokozott munkájára hív a Haza! „Itt az idő, most vagy soha!" . . . — Hát akkor mért nem adja meg, amit igórt? — Máma megadom. Gyere estére az Icighez, ott találsz. Most ón elmegyek haza. Dogom van. Jól vigyázz az állatokra. Csőre Bindi haza tartott. Dolga Icighez vitte. Legtöbb dolga ott akadt s oda mindig ráér elmenni, de ha az Isten házát hozzák elő neki, akkor mentegetőzik, hogy igy, úgy, nem adnak neki arra is időt, hogy oda is elmehetne. Asztalhoz telepszik Icignél a kanász. Nem parancsol semmit, minek is parancsolna. Icig anélkül is tudja a rendet. Tudja, mi kell és mennyi a Csőre úrnak? Kisvártatva az ajtószárfánál egy vigyorgó fej mutatkozik: Gyura bojtáré. Bindi rárival: -r- Tyű, már itt vagy, ilyen korán haza eresztettél ? ! . . . Tyű !. . . — Adja meg, amit igórt, mert elszökök, — fenyegetőzik Gyura. — Nohát, gyere ide, igyál ez egyszer, mint a budai törökök. A vendég urak szótlanul nyelik a bort s amint igy nedvezik torkukat, becsosszanik hozzájuk nagy papucsában Csilinkó Náci, Icignek szombati vendége. Minden hét végén egy hatos jár ki neki hites Rózijótől. — Szerbusz, Náci testvér! — köszönt Bindi. Náci zsebében vakarászódik hatosa irányában s majdnem sirva csúszik ki belőle a szó: — Jaj, jaj! édes teremtőm, elvesztettem a pénzemet! Iramodik aztán kifelé. — Ne te, ne! azért ne szaladj el. Hatsz az én boromból! — húzza vissza Bindi a megrémült Nácit. Izenet. Fátyolos őszi nap ködös gyászsugára Könnyázott lelkemnek a búcsúfutárja. Halkpergésű levél sárga selymén írva Izenetet visz egy frissen ásott sírba. A virágerdő közt megbújik reszketve, Hull róla a harmat lassan permetezve. Ezüstgyönggyé válik s hogy száll alá mélyen, Suttogva kopog a koporsófedélen. Álmok álmodója, szebb-e az új álom, Boldogabb vagy-e, mint voltál e világon ? Szivárványos lelked ezerszínű éke Szabadon repülhet a végtelenségbe. Ibolyás lehellet, ha érinti arcom, Halk lépést ha hallok sárguló haraszton, Tél fehér havában, nyár tüzes hevében, A te áldott kezed simítását érzem! Mányiné Prigl Olga. A papucshős. Irta: Csite Károly.