ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-12-08 / 49. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szam ara 20 fillér. Esztergom, 1918. december 7. — Kötelességünk I A forrongás csak rob­bantásra jó. Kemény, megcsontosodott világok szétütésóre. De mit érne a vulkán, ha mindig lávát ontana? Nilus folyó, ha áradata állandósulna? A szélvihar, ha hónapokon át dühöngne ? — Tűz, mocsár, pusztulás jelezné útjukat. Várjuk a békés, munkás időket! A forra­dalmi munkásság példáját adta az önfegyelme­zettsógnek, midőn munkához terelte vissza a hatalmas embertömeget! De mintha még nem csendesedett volna el minden ... A dolgozó kezek nem mindenütt fogták meg a munka eszközét! Mintha húzód­nának tőle! Nem hihető, hogy a. nemzet „igazi napszámosai" volnának . . . Emberek! A forradalom vívmányait dol­gozó, békés nemzedék válthatja valóra! Min­denki helyére! A munkaasztalhoz! Egyik az ipartelepre, másik Íróasztalhoz, harmadik ekéhez, vagy kaszárnyába . . . Mondhassa mindegyikünk: Férfiasan teljesítem kötelességemet! — Választások. Hallani akarjuk — az egész nép szavát! Dübörgő kitörése, kiáltó -sza­vának orkánja elsöpörte a régi világot. De hal­lani akarjuk szavát, mellyel utat jelöl a további fejlődésnek. Ez lesz az első igazi — nópbeszód! Eddig osztályok, kasztok, pénzt szóró ós lelket vásárlók zsivaja tette a választásokat. A nép — távol maradt! Most mindnyájunkhoz szól a ma­gyar Géniusz. Válaszunkat várja, de hogy a fejlődésnek helyes irányt szabjunk, azt méltán — elvárja . . . Olvasom a ker. szociális programmot s benne látom nemzetem jövő boldogulásának biz­tos irányát! AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. ~ Csőre Bindi dörgösi kanász, mélyen aludt eteritett szűrén a domboldalon terpeszkedő ha­talmas hársfa alatt. Délben még árnyékban feküdt p, de azóta fordult a világ, az árnyék nagyot lyújtózkodva más oldalra csúszott: Bindit ol­Főszerkesztő: Dr. MARCZELL MIHÁLY. Felelős szerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Marius. (m.) Miért ülsz csüggedten Karthágó romjain? Összeroppant nagy hatalmad? A rommá, sivataggá tett Karthágó sorsában éle­tedet látod? Búsan tekintesz a messze észak felé ... Szivedben tengernyi keserűség, a fel­tört földbe hintett só lelkedet égeti. . . Megértlek! Lelkünket lelked bánata nyomja, szivünket szived keserűsége szo­ritja és arcunkra arcod búját szántja a hazafias fájdalom. Pedig neked Karthágó csak a szerencse forgandóságának képe, de nekünk hazánk, otthonunk a város, mely­nek romjainál sirva ülhetünk! Merengve, tétlenül, tehetetlenül nézzük nemzetünk kínjait. Oroszlánként küzdve állta a vad csaták tüzét, babérövezte büszke homlokunk s most a vonagló félhalottat fosztogatja, tépi, rugdossa az éhes szomszéd. Babérodat letépték homlokodról s az elnyomó gyalá­zatos bélyegét akarják homlokodra sütni. Szidnak, becsmérelnek, mélyen megaláznak s te tűrsz, te elviselsz, mert nem tehetsz mást! Te, aki életet adtál annyi nemzedék­nek, ki otthont nyújtottál jövevénynek, te, ki a szabadság szent tüzében megúj­hodva atyai karokat nyújtottál minden nemzedéknek, te, ki édes testvérekké akartad tenni minden gyermekedet! . Nem hisznek neked! Tán a mult ve­zetők, oligarchák bűnei miatt Még abban sem hisznek, hogy a nemzetek tanácsára bízod gyermekeid jövő boldogságát ; meg­előznek minden tanácskozást, szétosztnak, vasztotta a napsugár. G-yura bojtár, a csupasz­képü öreg legény megjártatta azóta a gondjaira bizott jószágokat az egész sertéslegelőn. Egy jó húsban levő koca megugrott a tár­saságból s látva pásztorát mély álomban szen­deregni,, kutatni kezdett vállra vetett tarisznyá­jában. Ámde a tarisznya le volt csatolva, a koca sem engedett: jókora taszítással tisztelte meg a tarisznyát. A domboldal meglehetős lejtős volt. Bindit kimozdították helyéből s arra ébredt fel, vagy talán azt hitte álmodik, hogy sebesen gurul lefelé, mint a taligakerók, összelapítva egynéhány istenátkozta igrice tüskebokrot. Megérkezett erre G-yura is a társaságával. No, a Gyura hallhatott eleget, ha akart. De Gyurának van esze, hiába mondják, hogy fél­kegyelmű. Akkor hall meg ő valamit, mikor akar. Bizony, Bindi szerint, kellemetlen gurulá­sának is Gryura az oka. Bunkós botját hozzá hajítja, hogy jobban halljon, de Gyurának van esze: nagyot ugrik s lába alatt repül el a bunkósbot. — No megállj, azért sem adom meg azt a fólliter bort!... — Maga úgyis csak igérni tud, — mondja Gyura nem is cérna, hanem póhkálószál vékony­ságú hangon. — No várj, majd igérek olyant is, amit megadok, de azt már nem köszönöd meg. — El is megyek ám magától, nem leszek olyan bolond, hogy magam őrizzem a disznókat. Bindinek ez nem volt kedvére való beszéd. Tehát kedveskedésre fordította a dolgot: — No azért ne izélj, hisz ugy szeretlek, mintha fiam volnál! Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 2. szám alá (Papnevelde) küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­kereskedésében. széttépnek a barbár kezek s szivedig szól az eltépett magyar tagok kínos jajgatása! Máriusként sírunk romjaidnál. A cannaei vereség után a római sze­nátus nagynak mutatta magát s új erőket gyűjtött! Hazám! Te sok vihart kiálltai! Végiggázoltak rajtad vad tatár hordák, de volt IV. Bélád, ki újjáteremtett, letörtek az ozmán seregek, de voltak Zrinyieid, hős vezéreid, le­tört az osztrák szoldateszka, de voltak Kos­suthjaid, Deákjaid és Széchenyieid... Olyan szellemeid, kik kikiáltották dörgő hangon: „Magyarország nem volt, de lesz". Nem igy! Máriusként sírnak romjaidnál. Azok, akik igen-igen szeretnek, de kik életerő­idben, nemes faji qualitásaidban nem biznak. Az ország magyarjai ezrével jönnek, menekülnek az elszakasztott részekről. Kis hazánk anyai palástot térit rájuk. Nem félek a testvérek csapatától. Bízó lélekkel nézek a jövőbe ... A sűrűen lakott országok példáját, Belgiumét, Hollandiáét állítom ma­gam elé. Itt a munka felíokozása boldog­ságot teremtett. Nálunk is azt fog terem­teni. Látom én, hogy a régi módon, úri módon, kényelmes hivatalnoki módon nem lehet új otthonunkban élni. Mindenkinek dolgoznia kell. Kétszeresen! Háromszorosan! De a sok szorgos kéz kicsinyesnek látszó munkája új életre hozza a pusztuló hazát. Ne sírjatok fájdalmas lelkű Máriusok! Munkára, a föld intenzív munkájára, a kisipar és kereskedelem fokozott munkájára hív a Haza! „Itt az idő, most vagy soha!" . . . — Hát akkor mért nem adja meg, amit igórt? — Máma megadom. Gyere estére az Icighez, ott találsz. Most ón elmegyek haza. Dogom van. Jól vigyázz az állatokra. Csőre Bindi haza tartott. Dolga Icighez vitte. Legtöbb dolga ott akadt s oda mindig ráér elmenni, de ha az Isten házát hozzák elő neki, akkor mentegetőzik, hogy igy, úgy, nem adnak neki arra is időt, hogy oda is elmehetne. Asztalhoz telepszik Icignél a kanász. Nem parancsol semmit, minek is parancsolna. Icig anélkül is tudja a rendet. Tudja, mi kell és mennyi a Csőre úrnak? Kisvártatva az ajtószárfánál egy vigyorgó fej mutatkozik: Gyura bojtáré. Bindi rárival: -r- Tyű, már itt vagy, ilyen korán haza eresztettél ? ! . . . Tyű !. . . — Adja meg, amit igórt, mert elszökök, — fenyegetőzik Gyura. — Nohát, gyere ide, igyál ez egyszer, mint a budai törökök. A vendég urak szótlanul nyelik a bort s amint igy nedvezik torkukat, becsosszanik hoz­zájuk nagy papucsában Csilinkó Náci, Icignek szombati vendége. Minden hét végén egy hatos jár ki neki hites Rózijótől. — Szerbusz, Náci testvér! — köszönt Bindi. Náci zsebében vakarászódik hatosa irányá­ban s majdnem sirva csúszik ki belőle a szó: — Jaj, jaj! édes teremtőm, elvesztettem a pénzemet! Iramodik aztán kifelé. — Ne te, ne! azért ne szaladj el. Hatsz az én boromból! — húzza vissza Bindi a megrémült Nácit. Izenet. Fátyolos őszi nap ködös gyászsugára Könnyázott lelkemnek a búcsúfutárja. Halkpergésű levél sárga selymén írva Izenetet visz egy frissen ásott sírba. A virágerdő közt megbújik reszketve, Hull róla a harmat lassan permetezve. Ezüstgyönggyé válik s hogy száll alá mélyen, Suttogva kopog a koporsófedélen. Álmok álmodója, szebb-e az új álom, Boldogabb vagy-e, mint voltál e világon ? Szivárványos lelked ezerszínű éke Szabadon repülhet a végtelenségbe. Ibolyás lehellet, ha érinti arcom, Halk lépést ha hallok sárguló haraszton, Tél fehér havában, nyár tüzes hevében, A te áldott kezed simítását érzem! Mányiné Prigl Olga. A papucshős. Irta: Csite Károly.

Next

/
Oldalképek
Tartalom