ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-12-01 / 48. szám

ESZTERGOfí 1918. december 1. Egyház és iskola. Autonómiai Főegyházmegyei Tanács. A főegyházmegyei autonómiai tanács dec. 10-én tartja Esztergomban alakuló gyűlését. Főegyházmegyei hirek. Adminisztrátorok lettek: Buchna Vilmos Teplafőn, Stibló Lajos Nagymácsédon. Segédlelkésszó neveztettek ki: Markvart Gábor Kőhidgyarmatra, Tyúkos Gyula Balassagyarmatra, Klenánz Ottó Drógelypalánkra, Lapicz János Ipolynyókre, Nagy Ferenc Bp.-Óbudára, Mészáros Lajos Barstaszárra. —• Dr. Trinkt Kálmán tábori lelkész, volt bpesti hitoktató esztergom-főszékesegyházi karkáplánná neveztetett ki. Csatlakozás a papi tanácshoz. A Papi Tanácshoz a helybeli Papnevelő Intézet tanári kara a következő sorok kíséretében csatlakozott: „Alulírottak az esztergomi papság egy szűkebb körű megbeszélése folytán csatlakoznak a Budapesten alakult Papi Tanácshoz vagy egylethez. Hisszük, hogy a komoly célokat komolyan fogja tudni érvényre juttatni. Esztergom, 1918. nov. 19." Következnek az aláirások. Tanitók ! Tanítónők ! Óvónők I Most, mikor minden társadalmi osztály egységesen tömörül ós szervezkedik érdekeinek megvédésére s biztosítására, a tanitótársadalom, a köztisztviselők csoportjának ez, a letűnt kormányok által célzatosan mellőzött kasztja sem nézheti tétlenül az események rohanását, hanem tömörülnie, szervezkednie kell jogainak, érdekeinek védelmére. Esztergom vár-megye minden jellegű s felekezetű tanítóit, tanítónőit, óvónőit december 7-én, szombaton délelőtt 11 órakor a vármegyeház nagytermében tartandó értekezletre s a vármegyei Tanitók Tanácsának megalakítására hívták össze az esztergomvárosi tanitók. Legyetek ott mindnyájan ! Tanitói választások. Michna Margit krakoványi, Miholics Ilona naszvadi, Gregor János bólaházi és Veszelák Dezső vámosmikolai tanitók illetve tanítónők választását az egyházi főhatóság megerősítette. Modern papi igények. fnl.J A forradalom hangszereinek koncertjébe belekondult a harang szava. Az éteri magasban lebegő, egyébként néma lólek-őr megszólalt, nem azért, hogy a világot a vészre figyelmeztesse, hanem, hogy saját hallgató baját elpanaszolja. Mit keres a szentelt érc a profán hangszerek között? A talár komoly feketéje a rikító vörös színek között ? Mit példáz a papság mozgalma ? A forradalom jelentősége Carlyle szerint a hazugságok megdőlése, mikor az ember mez nélkül — sans culotte — áll elé s érvényesül, mint ható erő. Mert Isten világa nem lehet mesterséges készítmények tára, mint egy „szabóműhely." A forradalom visszatérés a teremtés mélységébe; merész hátrafordulás, hogy az ember, miután árnyékokat kergetett, elérje a masszív valóságot, felfedezze az embert, aki nem modell, nem kimintázott figura, hanem a természet ősadata. A forradalomnak embertámasztó levegője meglegyinti a papságot, s csoda-e, hogy a reverendán belül is ébredezni kezd az ember, megszólal az az élő harang, melynek neve emberi sziv ? Mélyről jön ós messze hangzik ez a zengés s egész hatalmas kinyilatkoztatás rejlik szavában. Benne van a pap anyagi és szellemi exisztenciájának, valamint az egyházi hierarchiához való viszonyának törvénye és követelménye. A pap élő lény; érzi magában a minden élővel közös expanzív erőt, melynélfogva a környező világban szférát, tehát anyagi eszközöket akar aktivitása számára. A szobrásznak matéria kell, hogy eszméjét megvalósítsa. A magas egyháznak rendelkezésére áll a massza; egész hegyek húzódnak területén, ahonnan márványtömböket j bányászhat az ambíció nagyszabású elgondolások kifejezésére. Am az alsó papság egy tekintélyes részének a gigászi tömegből inkább a hulladékok jutnak, mikből az életnek kisszerű szoborműve készül s a káplán néhány lépésnyi szobájában, a hitoktató katedráján, az elzárt falucska plébániájának udvarán gubbasztó homokkőszobor -mit gondolhat, mikor a katedráiisok márvány koloszszusai felé veti tekintetét? Hallja a magyarázó érveket; de azzal is tisztában van, hogy az evangéliumi szegénység nem lehet az élet elnyomorítása, az aszkézis nem lehet az élet melegének, lendületének, és evolúciójának kioltása. Ha a pap ember, ugy joga van bizonyos földi javakhoz és emberi örömekhez. A harang azt zúgja: kenyeret, exisztenciát, tűzhelyet! De azt is zengi: lelket, szellemet! A Teremtő a papot, mint a többi embereket, intelligens szemmel ruházta fel. A szem látni akar. S mi az a panoráma, amely a látó érzéket minduntalan ostromolja ? A modern szellem vívódása, amint hánytorog s a problémákat földrengés gyanánt felveti, mint halmokat. Lehet-e egykedvűen meg is ölnek ! mert lelki atyám vagy. Lehetséges, hogy imádba foglalsz, de ez sem használ nekem ... én megyek a magam utján." „Mit mondtál, Ignác? Értelek! Nem említem tehát az Isten büntetését, de gondolj most a földi igazságszolgáltatásra!" „Na igen, hát egyszer elcsípnek . .. talán igen, igen, ugy látszik, oda vezet az én utam. Szibériába. De lehet, hogy ott jobb az élet, jobbak az emberek! Hirtelen szenvedélyesen szakgatott mondatokban kezdett beszólni. „Ki vitt engem ennyire? Nem ő maga az áruló ?" „Mit beszólsz?" Éz oda sem hallgatott. „Hiszen gazda voltam én is. Itt nőttem fel a szemed előtt atyuskám. Elismered-e, hogy én is szorgalmas ós rendes földműves voltam?" „No, no, hogyne, elismerem, Ignác!" „Lám, te is elismered . . . De tudod-e hogyan vette el Kotskin egy adósság miatt a tanács útján lovamat? Tudod-e, hogyan siránkoztam a községházán és hogy mi történt azután ?" „Hogyan, Ignác! Erről nem tudok." „És még azt mondod, hogy ismered a mi életünket. Megbotoztattak, — igen! Megbotoztattak, mert nem akartam odaadni lovamat, mert durvább szót használtam!" „Erről nem tudtam, Ignác. . „Nem tudtad! De akkor azt sem tudod, hogy három nap az erdőben bujdostam, mert nem mertem az "emberek szeme elé kerülni. Akkor azt sem tudod, hogyan adtam magam a pálinkára, hogyan őrjöngtem, hogyan jutottam romlásra. Vetőmag nélkül maradtam, az utolsó tehenem, is el kellett adni. Hol voltál akkor, atyám, hogy nem védelmeztél, hogy nem segítettél ? De most. . . Már késő !" Mindig szakgatottabban beszélt. Látszott rajta, hogy az élet minden kererűsége, ami lassan felgyülemlett, fáj a lelke mélyén s a torkát szorongatja. Hirtelen kövér könnycseppek törtek elő szemeiből, végigfolytak az arcán, hiába akarta visszafojtani, hiába tartotta kevélyen a fejét, hiába nézett komoran, látszott, hogy megindult, érzi bűnei terhét, majd, hogy összeroskad. . . . Este a verandán ült a pap és a majorságot etette, gyönyörködött a felcseperedett fiatal csirkehadban. Egyszercsak berontott a kántor a nyitott kapun egy rövid farkú fürge lovacskán ós örömében kurjongatva, karjaival hadonászva újságolta: „Megtaláltam, Pongrác atya, megtaláltam." „No, hála Istennek." „Magától visszajött! Valószinű, hogy elkóborolt a réteken. Hatalmas Isten ! De ki is kereste volna ott! Ahogy a hátsó udvarra megyek, egyszercsak ott áll előttem. Most rögtön megadom szent Miklósnak a gyertyát, amit ígértem . . . egy nagy, aranyos gyertyát. Ah, te egyetlen kincsem... drága lovam!" Leugrott a lóról. „Ez aztán a ló!" kiáltott, „pompás állat!" Örömében átölelte a nyakát és egy hatalmas csókot nyomott a homlokára. szántani és vetni, mintha az ember szántó ós vetőgóp volna s észre se venné a talaj ingását és elváltozását, amint a föld méhében a titánok küzdenek? Vagy azt véljük, hogy ami a modern időkben történik, mind hamisság? Talán felkeli tennünk, hogy az emberi szellem végeredményben az igazság felé halad. Hogyan halad : szükségkép érdekli mindazokat, kikben ugyanazon emberi intelligencia szikrája ég. S vájjon a pap ezt a szikrát erőszakosan fojtsa el ? Hirdesse az isteni dolgokat oly nyelven, mely már idegen nyelv ? Az egyházi fórumnak joga és kötelessége a híveket és a papságot a tévedéstől óvni, de ugyancsak finom tapintat szükséges, nehogy a nagy emberi jogok, mint a lelkiismeret és gondolatszabadság, az irás- és

1 szólásszabadság funfundamentális mivoltukban sérelmet szenvedjenek, vagy megsemmisüljenek. A harang okvetlenül harangozni, megmozdulni ós megzendülni akar. Végül az a harang, mely az alsópapságot jelképezi, amint megszólal, fölfelé is óhajt szólani, az öreg harangok felé. A mai demokrácia szerint a tömegek részt kérnek a társadalom vezetésében. S vájjon lehet-e a papság passzív szemlélője'mindennek, amit a felsőbb régióban határoznak? A püspökök kinevezését az állam ragadta magához. Pedig nem természetes-e, hogy a szervezet önmaga növessze a főt s a fő állandóan vitális összefüggésben legyen az organizmussal ? Kell, hogy az egyházfő benne legyen az egyház vérkeringésében. Lelkiismerete körül álljon őrt az egész papság és egész hivő sereg lelkiismerete. Úgy, hogy mikor intézkedik és cselekszik, saját lelkének szózatában ott hangozzék a köz szava s mikor fogja a kormányrudat, ezer munkás kéz tartsa kezét s irányítsa mozgását. Az öreg harang kongása igy fog harmóniába olvadni a sok kis harang zenéje vei. Ha az egyházban az emberi részt hangsúlyozzuk, nem forgatjuk ki az isteni jelleget, sőt az isteni erők számára a talajt megmunkáljuk. Ha folyton csak a megkövült tételeket ismételjük: mesterkéltek és irreálisak leszünk. A forradalom az élet reálisabb formáját célozza. Távol áll tőlünk, hogy a forradalom eszméjét mindenestül dicsőítsük; sőt nagyon is tudatában vagyunk, hogy ilyenkor sok salak, vagy ösztönösség vetődik fel. De a forradalmakat jellemző minusz, t. i. az önuralom és belátás hiánya, a papság esetében, mint szeretjük hinni, minimális; azért a papság mozgalmát már a miatt se lehet nevezni forradalomnak, mindent felforgató törekvésnek. Nem felforgatni akar a papság, hanem átalakítani, az emberi szempontokat diadalra juttatni. Alomvilágban éltünk, melyet csak mesterséges betétekkel lehetett fenntartani. Itt az ideje, hogy a kulisszák ledőljenek, az álom-ón helyét a reális ón foglalja el: megjelenjék a szintéren a pap, aki ember, emberi életet él, hogy annál inkább éljen és közöljön isteni életet. Hadd szóljon tehát az a harang, vezesse szavával a világátalakulás grandiózus zenekarát! UárosuDk és vármegyénk. Összeroppan a közigazgatás. A városi s vármegyei közigazgatási tisztviselőknek már a béke nyugalmas napjaiban is óriási terhek s ódiózus feladatok nehezedtek a vállaira, de amit a háború s a mostani viszonyok rónak reájuk, azt a közigazgatás érdemes munkásai semmikópen sem bírhatják tovább. Az az állandó, végtelen sokoldalú zaklatás, melynek alulról s felülről ők a viselői, teljesen megőröli ezeket a szegény rabszolgákat, kiket az uj regime, — mintha ők is okai volnának, — teljesen kiszolgáltat sorsuknak a letűnt kormány bűneiért. Hát lássuk be: ők mindig csak vak eszközei voltak az államhatalomnak, ha akartak azok lenni, ha nem. Ok szolgálták a régi rendszert, de szolgálják az ujat is. És ha már a régi rendszer is segíteni akart rajtuk a közigazgatás államosításával, mennyivel inkább elvárhatják ők ezt az