ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-11-17 / 46. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hegjeienik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szám ara 20 fillér. A jelen lapszám szerkesztéseért felelős SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A hazatérők. Esztergom, november 16. Elindultak visszafelé, akik négy év s néhány hónap előtt elmentek. Elindultak visszafelé, akiket négy év óta megingathatatlan reménységgel, epedő vágyódással várunk haza. Elindultak visszafelé a hős katonák, kik végigszenvedték a földi gyötrelmek hosszú, kinos testi kálváriáját, lelki golgotháját. Virágos vonaton mentek el s lerongyolódva jönnek haza. A dicsőség mámorával lelkükben, a hazafiúi lelkesedés hevével szivükben, a tettrekészség tüzével szemükben indultak el és sápadtan, meggyötörten, fáradtan jönnek haza. Álljatok ki a pályaudvarok perronjára, az indóházak kapujába, nézzetek szemébe ezeknek a visszatérő hősöknek s gondoljatok vissza arra a forró juliusvégi napokra, mikor mint egy fájó, türelmetlen, fékezhetetlen düh egyhangú üvöltése harsogott az ajkakról a vésztjósló refrén: vesszen Szerbia! . . . Hát nem ilyennek gondoltuk mi az ö visszatérésüket s nem ilyennek gondolták ök sem, a visszatérő hadbavonult derék emberek, de ránk nehezült a végzet keze s ki volna merész pörbe szállni az Istennel?... Meghajtjuk hát fejünket, begöngyöljük a megfakult zászlót, hüvelyébe rejtjük a vérrozsdás acélt s elővesszük a Veronikakendőt, hogy letörüljük a szenvedők arcáról a véres veritéket. Mi is szenvedtünk, itthonmaradottak, de megőriztük a lelki erőnket, melyre csak ezután lesz igazán szükségünk. Nem azt akarjuk mondani, hogy a hazatérő katonák elvesztették a háború szörnyű szenvedései közt lelkük rugékonyságát, kedélyük épségét, hanem azt, hogy ök egyelőre telj esitették kötelességüket s addig is, mig ök beleilleszkedhetnek az itthon hangulatába, addig a társadalom összes feladatai, átmeneti kötelességei a mi vállainkra nehezednek. A hazatérők lelkében a négy év óta tartó háborús förgeteg, ez a csúnya, véres vihar a békés polgári életben ismeretlen érzések és fogalmak tajtékját hozta felszínre, mely a vihar csillapultával, a hullámok elsimultával az emberi erőszakos indulatok vékonyabb-vastagabb iszapjával vonta be kedélyviláguk partjait, lelki tükrük felszínét, mint az esőnek, szélnek, napsütésnek kitett erös bronzszobrot a zöld patina, a nemes rozsda. Amelyik puhább anyagból, kevésbbé nemes fémből volt kovácsolva, azon sebeket rágott a háború oxidáló ereje s azt likacsossá marta a lelki rozsda, amelyik ellenállóbb volt, arra bizonyos nemes patinát rakott a négy év vihara. Ezekhez a lelkekhez tehát csak megértő kezekkel szabad nyúlni, nehogy összetörjük durva érintéssel azt is, ami még menthető volna s viszont értékelni tudjuk a nemes patinát is, mely csak ellenállóbbá tette a drágább ötvözetből alkotott lelkeket. A harctéren az odaindult gyerekekből komoly férfiak, a komoly férfiakból — legtöbbjéből — reszkető öregek lettek. A háború mindenkit megviselt, mindenkit megöregitett, sokat négy esztendő helyett négy évtizeddel. A hazatérőkkel ugy kell bánnunk, mint a nehéz lelki betegekkel: szeretettel, kimélettel, gondossággal. Az ö lelki egyensúlyuk még ingadozik, mint a durván megbillentett mérleg karja. Türelmesen kell hát megvárnunk, mig ez a lelki ingadozás kiegyenlítődik s mig az egyensúly helyreáll az Ö lelkükben. A hazatérőknek a normális társadalmi keretekbe való beleilleszkedése nehezen fog menni. Elfelejtették ök a munkát, elfelejtették a kötelességeiket, elfelejtették a józan multat. Olyanok ök; mint ha a középkor emberét felráznók évszázados álmából s elvinnök öt a modern újkor rohanó forgagatagába. Csupa anakronizmus körülöttük minden, csupa újdonság előttük a mi mostani életünk, a mi mostani gondolatvilágunk. Nehéz lesz az ö újjászületésük, de nehéz lesz a mi gondoskodó feladatunk teljesítése is. Minden egyes hazatérő s reánk szoruló felebarátunk lelkében egy-egy ismeretlen betegség dúl, melyek helyes diagnózisát avatott kézzel kell megtalálnunk. A nép vezetőire: a papokra és a tanítókra nehéz feladatok várnak, melyeknek megoldására segítségül kell hivniok a társadalom minden számottevő tényezőjét, hogy megmenthessék a jövő társadalmi rend számára biztosítandó kincseinket, hazatérő honfitársainkat. S ebben a honmentö mun-. kában nem szabad elfogultaknak lennünk. Egyforma szeretettel kell keblünkre ölelnünk mindenkit, s még az apagyilkosnak is kezet kell nyújtanunk, mert kevesen vagyunk és sokat kell végeznünk. A hazatérőkben csak testvért szabad AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Mert hiszek Benned ... Mikor még virágos csónakom Álmodva ringott csendes vizeken, S a szivemben hófehér gitáron Dalolt maga a boldog szerelem: Hittem Tebenned Uram Istenem. Nem virágos immár csónakom, S most örvénylő vizek felett suhan; Zord szirtek közt a balsors les felém, De küzdök vele s nem hagyom magam: Mert hiszek Benned Istenem Uram! Kossányi Alajosné. Levél az őszről. — Töredék. Emlékszik még édes, arra a szeptemberi estre, mikor olyan volt a hold, mint egy halott leány arca, s a csillagok, mint sok ezer gyertya a ravatalala körül. Mondja, emlékszik még rá? Mily szép volt az a búcsúzó ősz, — mily szép az a lelket ölelő csendes elmúlás. Mily hosszú volt a hold teste a rezgő tavon s mily fodros volt a viz, mintha szellemek nászdalt táncoltak volna rajta selymes fátyolokban. Emlékszik, mily csendes volt akkor minden, csendes mint a kripta, mély s oly érzésű, mint a hervadó virág fonnyadt szaga. Akkor már nem turbókolt a galamb, nem csicsergett a szerelmes madár, nyugodt volt, — el tudta adni a szivét. Mily süket, mily bóditó volt a csend a mezők felett, hol nem mozdult a nyugvó élet, erdők között, hol egymáshoz simulva pihegtek az öregek fiókáikkal. Nézze, most is milyen csend van, — alszik a szél s csak itt-ott hull le egy száraz levél nyugodni a földre. Im találkoztak, akik keresték egymást, örök egyesülésre átölelték magukat. Mondja Ilonka, maga nem érti ezt ugye ? Az őszi elmúlás még nem muzsikál magának altató melódiát. Magánál még mindig tavasz van, nyiló illatos tavasz. — Látja, ón már úgy vágytam az őszt, ezt a megnyugvó őszt. Ugy vágytam, hogy sárga hajával befödje vállamat, mint a diszét hullató ősz a fáradt földet. Megnyugodnám s hosszat, édeset aludnám a fehér télen át. Tudom, maga még észre sem veszi az őszi szelet, hogy fúj a hegyek mögül, nem borzong a háta a hüvösségtől, s nem vágyik melegség után. Mily jó lenne halk zenéjű néma beszédben egymásra nézni, mily jó lenne a futó felhők száguldását nézni s az első bolondos hópelyhek tévelygésén andalogni, függönyös ablakok mügül. Oly szép az ősz s oly szomorú, oly bágyasztó. Fáznak, akik nen találták meg a drága láncot gyöngyeikhez, mikor még tavasz volt s perzselő nyár — gyöngyeik szétesnek, szótgurulnak, befödi őket a sárga levél, a szürke köd s a haldokló vágyak csendes érzése. Oyászdal lesz az őszi szél s temetési ének a hulló levél zörgése. De az őszi ködök ismét felszállnak, a zörgő haraszt ismét eltűnik, ha eljön a tavasz, de vájjon igy lesz-e nálunk is? Vájjon muló perceink tovatűnő vágya eljön-e csak még egyszer is ? Egy futó, bohókás pillanatra, mint az élet röpke örömei . . . Nem, soha többé. Es tudja édes, olyan a mi szivünk, mint a Penseé bleu, vagy a centifolia illata, lassan fogy, fogy s eltűnik, végül semmi sem lesz belőle. Ugy félek a hidegtől, s ugy sajnálom a tavaszt, a nyarat, melyet lassan elföd lelkemben az őszi köd szürke fátyola. Ilonka, édes . . . Sokszor nem tudom, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom. Álmom egy a gondolataimmal. Szövöm az ábránd szines fonalaiból a bűbájos jövőt s mig álmaimban ott járok, hideg magányban kell a virradást megélnem. Nézze, a szivemet adnám oda, drágakövet s gyöngyöt fűznék nyaka körül, bár olyan szépek