ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918
1918-09-15 / 37. szám
Európától Ázsiáig. Irta: Dr. Berényi Róbert. Dübörög, zakatol a széles vágányú orosz vonat a nagy Szarmata síkságon, azután bőg egy nagyot, mint egy halálosan sebzett vadbölóny, majd egy rettenetes ránditással megáll. Ez a megállási mód orosz specialitás. Sokat töprengtem rajta, hogy mi az oka, vájjon a vonatvezetők tudatlansága, avagy rosszindulat az utasokkal szemben, végre abban állapodtam meg magamban, hogy egyszerűen figyelmeztetés: utas, állomásra értünk, ébredj fel! Megérkeztünk Kievbe s minden lelki depressio dacára is örültünk, hogy alkalmunk lesz Kievet, illetőleg egyáltalában várost látni, mert hónapokat töltöttünk Gralicia legpiszkosabb részein s mindenütt a sok rozzant, ócska faház, szalmával, vagy zsúppal fedve. Szinte azt kezdte már az ember hinni, hogy talán nincs is város a világon. Végigvezettek a városon, fel a várba s mi szívesen szolgáltuk volna hadvezetőségünket a várra vonatkozó adatokkal, mert akkor még álomnak is túlmerész volt arra gondolni, hogy egyszer magyar bakák menetelnek Kiev büszke utcáin. A Volgához közel,, egy kis tatár faluban telepitettek le minket. Érdekes népség a tatár. A magyarokkal szimpatizál, de nem a rokonság miatt, hanem mert haragszik az oroszokra. Újságot olvasnunk a legszigorúbban tilos volt akkor és minden világeseményt a tatárok súgtak be nekünk. A kis faluban két templomuk is volt ós mi hallhattuk a muezzim imáját, melyet Allahhoz intézett. Szerettük volna templomukat belülről is látni ós többször kértük erre őreinket, de azok nem engedték meg s igy vasárnaponkint — egyéb kimenő hijján — orosz istentiszteleteket hallgattunk. Négy hónapot töltöttünk itt sok ennivaló és kevés szabadság közepette, azután váratlanul összepakkoltak minket és elküldtek. Persze mi óhajtottuk volna tudni, hogy hova, de csak anynyit mondtak, hogy egyelőre Szüzránba. Két napig utaztunk a Volgán, hanem az valami isteni élvezet volt. Az a kényelem, melyet a Volgajáró hajók nyújtanak, méltán megfelel a „keleti" jelzőnek. Ha valami jóra ós szépre akarok visszagondolni, mely velem a hároméves hadifogság alatt törtónt, versenyen kivül áll ez a két nap a Volgán. Hatalmas egy folyam ! Hiába igyekeztünk merő hazafiságból lekicsinyelni, hogy nem szélesebb, mint a Duna, de Szüzránnál, hol 18 hatalmas ivű híd visz át rajta, az önámitásunk is hirtelen megszűnt. Bizony, háromszor is elférne ott benne a mi jó öreg Dunánk. S az ember csak ott, teljes idegenben tudja eléggé becsülni ós szeretni. Szüzránban Összpontosítottak még egy pár fogolytábort s igy mintegy 600 főre felszaporodva neki indítottak minket Szibériának . . . Szibéria! . . . Ugyebár nyájas olvasó, ki pompás De amint a tűzbe tették, lobogva meggyulladt, mint akármilyen más kabát. Ekkor összecsapta kezecskéit és a szekrénykét egy hozzáfűzött gúnyos kis levéllel elküldte kérőjének. Otomo összegyűjtötte embereit ós megmondta nekik, hogy aki közülük a sárkány fejéből elhozza a drágakövet, annak minden kívánságát teljesiti. Mikor pedig egyik sem jelentkezett, elküldte mind bőségesen, gazdagon felszerelve, ellátva, szana-szót a világ mind a négy tája felé azzal a paranccsal, hogy a sárkányt felkeressék és tőle a drágakövet elragadják. Ezek azonban belátták, hogy ez úgyis lehetetlen, a pénzt felosztották egymás közt és más vidékre mentek lakni. Eközben Otomo gyönyörűséges szép palotát építtetett Kaguyahimenek gazdagon fényezve és festett selyemmel teljesen bevonva. Asszonyait elküldte és úgy ólt ezután magában, szerelmese utáni vágytól epesztve. Midőn már egy teljes éve hasztalan várt emberei visszatértére, maga is hajóra szállt, hogy a kincset megszerezze. A tengeren azonban Tankusinál félelmes vihar kerekedett, amely a hajót minduntalan süllyedéssel fenyegette, mig végre egy sziklánál darabokra zúzta. Csak nagy üggyel-bajjal volt képes puszta életét megmenteni. Ekkor látta be, hogy Kaguyahime lehetetlen feladatot rótt rá. bőrkarszékben ülsz ós jó szivart SZÍVSZ, 4—5 év előtt már a puszta szóra is összeborzadtál s a hideg végig szaladgált a hátadon. Szibéria ! Mert nem ismerted s mint irtózatos kolosszustól, féltél tőle. Mi pedig az orosz lakosságtól és szibériai katonáktól oly sok jót hallottunk róla, hogy igazán megörültünk a szibériai útnak, már csak azért is, hogy utazhatunk. Ma már mindenki tudja, hogy nem olyan borzasztó hely az a Szibéria, hogy nemcsak ólombányák, hó- és jégzivatarok vannak, telve száműzöttekkel, nincs örökös tél; nyáron épp olyan kék az ég azúrja, mint mifelénk s a nap, az a jó öreg nap melegít ott is, sőt — erősebben mint mifelénk. Szibéria kapuja az Ural. Október elején utaztunk s már az egész hegység — mint egy vékony lepellel — vékony hótakaróval volt borítva. Festői kép volt ez igy is ! Az Ural vasútja ritkítja párját. Hegytetőn, erdőkön keresztül, patakok ós vízesések mellett haladt vonatunk s mi alig tudtunk szemléletével betelni. El is feledtük, hogy hadifoglyok vagyunk. Cseljabinszkban értünk Ázsiába. Innét már sokkal egyhangúbb a táj; végtelen síkság, törpe fenyőbokrokkal. Omsk táján találkoztunk egy tevekaravánnal a hósivatagban. Azután még pár napi monoton utazás és végül megérkeztünk Krasnojarskba, hol még azok is több időt töltöttek, mint amennyire akkor számítottunk, — akik onnét már rég eljöttek. Az esztergomi dohánytermelő gazdákhoz. Örömmel láttam a szentgyörgymezői határban, ahol több izben megfordultam, néhány kicsiny parcella dohányföídet és érdeklődvén a dolog iránt, arról értesültem, hogy a nagyvárosi határban is többen ültettek ezidén kerti dohányt. A mit eddig láttam első kísérletnek, sikernek modható, ha nem is ád meg holdanként 10 métermázsát, mint ezidén az uradalmi dohányok, de 6 mótermázsát megadhat, az pedig mégis csak 1200 koronánál magasabb brutto hozamot jelent. Azok a dohányok, a miket ón láttam, kivétel nélkül későiek ós kótsógkivül csupán az az esős augusztusnak köszönhetik azt, hogy ilyen szépen ki birtak fejlődni. De azért már mindannnyinak le kellene törve lenni, vagy legalább is közel a törés befejezéséhez. Mert nagy kár a termelőre és ezáltal a közfogyasztásra is, hogy ezeknek a dohányoknak a törését a termelők bizonyára tájékozatlanságból ilyen sokára elhagyták. A kerti levelek akkor érettek a törésre, a midőn azok alulról kezdenek halaványulni, helyesebben világosodni és a sima felület helyett babos dudorodásokat kapnak. Ez az érés jele ós ez legelőször az alsó, u. n. homokleveleken mutatkozik, a mik többnyire sérültek és a mik az aljdohányt Neheztelés sei és gyűlölséggel telten elajándékozta mindenét, amije még maradt és magányba vonult vissza. Kuromachi herceg az erdő vadonjába ment, ott műhelyt szerelt fel és legügyesebb munkásaival aranyágat drágakőgyümölccsel készíttetett. Midőn az ág koszovóit, utiruhába az öreg elé lépett, ós szólt: „Életemet ezért az ágért kockára tettem, ezer veszélyt és kalandot átszenvedtem, amig hozzájutottam. Add át lányodnak és kérd őt, hogy engem meghallgasson!" Kaguyahime most nagyon megijedt; mert szentül hitte, hogy mégis csak elvesztette szabadságát és a herceghez kell mennie. Mialatt azonban kint és bent beszéltek, hat szolga lépett a házba, meghajoltak Kuromachi előtt és a legöregebb közülök beszólni kezdett: „Nézd uram, teljes száz napig készítettük ezt az aranyágat, de a kincstárnok még ma sem adta ki jutalmunkat." A herceg megszégyenülten tűnt el onnan, Kaguyahime pedig diadalmasan küldte utána az aranyágat és a szolgákat gazdagon megjutalmazta. Ezalatt a mikádó is tudomást szerzett Kaguyahime bűbájos szépségéről. Megparancsolta, hogy hozzák udvarába, Sanukit pedig biztosította, hogy ebben az esetben nagy gazdagság ós méltóság vár reá. A leányt azonban semmikóp sem lehetett rávenni, hogy még csak meg is jelenjék az érte küldött udvarhölgyek előtt. szolgáltatják. Ezeket a kertészek rendes körülmények között már július közepén letörik, a mivel levegőhöz, több táplálkozáshoz juttatják a legértékesebb, u. n. szindohányt, vagy anyaleveleket, a miknek a törése alulról felfelé fokozatosan folytatódik. A mint az anyaleveleket letörték, a dohány-tő minden ereje és tápláléka a lassabban érő legfelső leveleknek jut, tehát ezek is módot nyernek arra, hogy jobban kifejlődjenek. Tövön teljesen megéretni a dohányt nem szabad, mert szövete elgyengül, megragyásodik, megcsorbul, tartalomban megfogyatkozik, sőt el is szárad, és alárendelt minőségű haszontalan portékává válik. Tehát a törést már hetekkel ezelőtt meg kellett volna kezdeni, akkor jobban fejlődtek volna a felső levelek és ezzel a termés is keveset mondok, legalább l k részével növelhető lett volna. De nemcsak az a kár, a mi a törés megkósése következtében a termés mennyi- ésminóműsógóben származott, hanem még nagyobb az, a mi a dohány szárításánál éri majd a termelőt. A kerti leveleket egy bizonyos ideig napon kell szárítani, hogy a cigaretta dohánynak kívánatos sárga szint megkapják. Azokat tehát nem szárítjuk árnyékban, mint a tiszai leveleket ós azoknak szárítás közben megázniok nem szabad. Ugyan kérdem, hogyan számithatunk már most ilyen előrehaladott őszi időben, kivált a mostani folyton borús, esős, ködös szeptemberben annyi verőfényre, a mennyit a száradáshoz a kerti dohány megkíván ? Azután nem kell más most, csak egy derült éjjel, egy bolond éjszaki széllel, egyszerre itt a dór, és akkor a dohány már megszűnt dohánynak neveztetni, a drága 200—300 koronás osztályozás helyett lesz belőle 20 koronás kihányás. a mit már elpipálni sem lehet, csupán bagó és burnótanyagnak alkalmas. Törjék tehát a dohányt az esztergomi termelők minél előbb, mert ezt nem szabad a szüretek idejére elhagyogatni. Es ne vegyék az én figyelmeztető soraimat beavatkozásnak olyan dologba, a mi tulajdonképen a hatóságot illetné. Arra ne várjanak, hogy az ilyesmit az illetők és személyek észre vegyék. Azok most fuldokolnak a paragrafusok, a kazalszámra felhalmozott rendeletek tömkelegében, a mik nagyobb veszedelmet jelentenek ránk a Piave piszkos áradatánál. A mint nem vette nálunk senki észre azt, hogy a búzákat idei gyönyörű kalászhányásuk után hazaárulás számba menő bűnös haszonlesésből lekaszálták száz koronás szénának: ugy azt sem fogja senki meglátni, hogy a szentgyörgymezői szép dohányok lefagytak. De hát a magára utalt és tömérdek zaklatásnak kitett magyar gazda ne várjon senkitől segítséget és jó szót, hanem mentse meg azt a közjónak, a mit a kegyelmes Isten áldása megadott. Ezt kívánja a magyar becsület és hazafiúi tisztesség ! Ea j M Mván primási jószágigazgató. A tagadó válasz, melyet Sanuki ilykóp adhatott, az uralkodó vágyát még jobban felcsigázta. Igy tehát cselt eszelt ki. Egy alkalommal, midőn a hegységben vadászott, melynek lábánál az öreg házacskája feküdt, váratlanul betoppant a szobába, és megpillantotta őt sugárkoszorúval övezve. Midőn a császár selyem ruhaujjánál fogva már erősen tartotta, eltakarta arcát és szólt: „Ne kényszeríts! Ha e világról való volnék, teljesíteném akaratod. Igy azonban nem tehetem." De ez csak fogta erősen és gyaloghintójához akarta vinni, midőn hirtelen eltűnt szemei elől. Most tudta meg, hogy hiába minden, mert ő földöntúli lény, nem ember. Kérte, vegye ismét magára emberi alakját, s igérte, többé nem bántja meg, hanem hazamegy s képét szivébe zárja. Néhány nap múlva verset küldött neki, melyet Kaguyahime virágos ágra tűzött levéllel viszonzott. Ez a levélváltás, mely a mikádó szenvedésében egyetlen vigasz volt, eltartott 3 évig. Midőn a tavasz ismét visszatért és a cseresznyefák ismét virágoztak, Kaguyahime naprólnapra szomorúbb lett. Gyakran sóhajtozott és könnyek peregtek végig üde rózsaarcán. Hiába kérték nevelőszülei, hogy ne nézzen a holdra, — mert az korán megőszit; hasztalan kérdezték könnyei, szomorúsága okát. Végre — midőn a hold a nyolcadik hónap közepén feljött — szólt: „Amit most veletek
