ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918
1918-09-01 / 35. szám
gött, hogy ha elmegyünk, hagyjunk mindent ugy, mint van. Szemtanuk állítják (én sohasem voltam bent a városban), hogy a mi kis színházunk sokkal művésziesebben volt kiállítva, mint a krasnojarski városi színház. Az első magyar nyelvű előadás az „ Iglói diákok" c. darab volt Farkas Imrétől. Persze óriási érdeklődós, zsúfolt ház. (Nem nagy dolog, 400 hely összesen.) Leginkább azért választották ezt a darabot, mert csak egy női szereplő fordul elő benne. Igy is nagy nehézségekbe ütközött. Evike (egy aktiv hadnagy) borzasztó szégyenlős volt, a publikum meg nagyon fonáknak tartotta a helyzetet, mulatott, nevetgélt. Szóval az első előadás a nőkérdés miatt nagyon döcögött. Hanem azután mi is megszoktuk őket, ők is bele tanultak, voltak kiváló szubrettek, naivak, drámai hősök. Fényes sikarrel adtak egy francia bohózatot, azután egy operettet, melynek szövegét és zenéjét is ottani hadifogoly tisztek szerezték (hogy honnét, az mellékes). Érdekes megjegyezni, hogy minden előadáson rengeteg sok osztrák néző volt, de még több török. Ez utóbbi főként abban leli magyarázatát, hogy nagyon tetszettek nekik a magyar „művésznők." Egy pár előadáson az orosz tisztek feleségei is megjelentek ós meg kell hagyni, hogy bizony a mi művésznőink sokkal jobban voltak öltözve és általában jobb benyomást keltettek, mint azok a valódi nők. Pedig a legszebb primadonna és egyúttal legjobb művésznő (egy honvéd főhadnagy) összes ruháit sajátkezüleg varrta; egy-egy darabban két-háromféle ruhát is láttunk rajta, akár a pesti operett dívákon. Színre került még Gárdonyi „Annuská"-ja, a „Faust" opera I. felvonása, azután az újdonságok közül Gróth-Pásztor „Vengerkák" c. darabja. Szereplők és közönség ugy átérezte a darabot — mindenki saját szomorú helyzetére gondolt — hogy egy szem sem maradt szárazon, maga a főhősnő (Anna) sírt a legjobban. Előkészületben volt még „Hoffman meséi" c. opera, de közben sürgősen el kellett „utaznom" — jött a tavasz, s engem nagyon meglepett a honvágy — és igy arról nem számolhatok már be. HIREK. Krónika. Dohányjegyről szól ez ének, Mert enélkül füstölének Eddig a bús magyarok; Most a füsthöz a jegy jól kell. Evvel ég csak az a pótszer, Mit szorít az agyarok. Most a füsthöz jegy kell nálunk, Másként nincsen már dohányunk! Bevált módszer ez nagyon. Ácsorogni hét délelőtt Nem kell már a trafik előtt. Míg porcióm megkapom. Mert ha jegy van, gond már nincsen, Nem kell adnom minden kincsem. Míg egy szippantást kapok. Jegyért kell csak kissé várni. Lökdösődni, kiabálni; Ám e gondok nem nagyok! Üdvözlünk hát jó jegyrendszer. Mitől van már dohány egyszer. Lám, az okos így tanul! Hogyha volna jó dohánya, Tán a földgömb sem kívánna Annyi sok vért italul! H. I. A nagy operatőr, a magyar belügyminiszter a politikai műtőasztalra kifeszített szegény Magyarország teste fölé odaállt az éles késsel s a beteg sorsáért aggódó nemzet lólegzetfojtva figyeli a professor arcizmainak játékát. Hát beteg, csakugyan nagyon beteg ez az ország. Hull a vére, rossz seb rágja a testét, a lelke is alélt, a pulzusa pedig alig ver. Meggyötörte a háború éles karma, megtépte a veszedelmek csikorgó agyara. Az apák elhagyták a családi tűzhelyt, a gyönge anyák súlyos robotban sínylődnek, a nemzet fájának bimbói pedig, a kicsi gyermekek homlokukon korai ránccal, értelmetlenül nyűglődnek. Az ember tehát azt várná, hogy a kormány népjóléti intézmények létesítésével, nagystílű, szociális irányú törvények alkotásával akarja ennek a beteg szervezetnek a régi életerejét visszaadni. Nagyarányú közélelmezési, közegészségügyi, munkásjóléti, hadigondozói alkotások kellenének, a pusztuló uri elem s katholikus vallásfelekezet támogatása s ehelyett vagy két éven keresztül a választójogi törvénnyel boldogították a nemzetet, most pedig a vármegyék uj kikerekitésónek, beosztásának, összefoltozásának tervével szándékozik a kormány felborítani a már lassan mindenbe belenyugvó apathikus közhangulatot. Mert az bizonyos, hogy a vármegyék uj beosztásának keresztülvitele nem fog olyan nagyon simán menni. Itt van például Esztergom vármegye halálos Ítélete, melyet össze akarnak csatolni Bars vármegyével. Ebből a két vármegyéből, melyek ősidők óta békés szomszédságban éltek egymással, s melyeknek máris közös főispánuk van, egyszerre ellenségek lesznek. Hogy miért? Mert bizonyára egyik sem akar engedni ősi tradíciói alapján szerzett előjogaiból s kiváltságaiból s egyik sem akar a másiknak hódított tartománya lenni. „A vármegyék, alkotmányos életünk sáncai ..." viharágyúkat vontatnak fel az ősi bástyákra s kezdődik a mozi. „Ez sem enged, az sem hagyja, s a két ház apraja, nagyja, öszszehorgolnak keményen ..." Mert az bizonyos, hogy az ősi Esztergom vármegyét, a magyar királyság bölcsősházát, a történelem vórrózsás patinájával szentelt ősi jussunkat, a primási vármegyét nem lehet hozzátoldani Barshoz, mint a szoknyához az uszályt. Mi nem akarunk a nagyobb Barsnak a sleppje lenni, mert mi megszoktuk a tiszta levegőt s nem akarjuk a port söpörni, Barsnak viszont a történelmi, népéleti, gazdasági múltja olyan tiszteletreméltó, hogy azt nem lehet egyszerűen Esztergomba beleolvasztani. Igy a többi vármegyék is, mert minden vármegye közönsége ragaszkodni fog ősi tradícióihoz. S lesz belőle egy papirháboru, újságokban, aktákban, jegyzőkönyvekben, feliratokban, leiratokban. Es sok elkeseredés és opponálás és „azért se hagyjuk magunkat." Megáll az embernek az esze. Hát vármegyei kikerekitós kell nekünk? L T j politikai beosztás ? Nem. Nekünk békesség kell és hasznos társadalmi munka. A régi zavartalan jólét, a mi csendes nyugalmunk. Jó egészség, nagyobb darab kenyér, tisztára mosott fehérnemű, kultúra és boldogság. Minden törvényjavaslatot, mely ezek megteremtését célozza, hangos ujjongással fogunk üdvözölni. De erről a kikerekítő javaslatról még ráérünk beszélni a jobb időkben. Tsz. * HŐSi halál. Szobi Lucsenbacher Oktáv huszárhadnagy, özv. szobi Luczenbacher Pálné, Szob község földesasszonyának fia Tarnopolban katonai szolgálat közben szerzett betegségben elhunyt. A 27 éves ifjú nemeslelkű, mélyen vallásos ember volt, kit a cselédek, munkások és szegények jószívűségéért rajongásig szerettek. Halála pótolhatatlan űrt hagyott hátra a fiát odaadóan szerető édesanyja lelkében. * Főegyházmegyei hir. Anderka Nándor nagyölvedi segédlelkész kineveztetett köpösdi adminisztrátorrá. * Erős Rezső emlékezete. Az Esztergomvármegyei gazdasági egyesület augusztus hó 24-én tartott választmányi ülésén Hajdú István ÄZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Nyár végén. Nyár virága hullófélben, Kis madárkák költözőben, Még egy pár nap s üres lesz a fészek; Kis fiókák elrepülnek, — Búcsút mondva az eresznek — S távozóban vissza-visszanéznek . . . Búsan ül az öregmadár, Hallgatagon, dala nincs már . . . De minek is, vége már a nyárnak! Napsugárnak, verőfénynek, Ifjúságnak, szerelemnek — Reá már csak őszi derek várnak . . . A mi szép volt, minden elmúlt! Árnyas erdők lombja lehullt; Őszi ködök húzódnak a tájra. Mondják, hogy majd jön új tavasz, De neki már az sem fakaszt Virágot, hát rá minek is várna? . . . Kiül fészke peremére, Messzeszálló tekintete Elrepülő fiókáit nézi . . . Régi helyét nem találja, Kis fészke most olyan árva; Szegény madár be' üresnek érzi . . . Kossányi Alajosné. Szürszabó Jóska. Mikor négy esztendővel ezelőtt Szerbia felett kitört a vórzivatar és zászló alá állította a férfiakat, gyászbaboritotta az édesanyákat — az ifjú gyerekszivekben pedig lángragyújtotta a hazaszeretetet ós a katonának lenni vágyást — a tizenötóves székely gyerek, Szűrszabó Jóska is tele hazaszeretettel és vággyal a katonáskodás iránt, otthagyta özvegy édesanyját, az akáclombos székely falut, a galambdúcos házat és elkeveredett a vasútállomáson a bokrétás székely katonák között, akik a harctérre mentek. Az egész úton az állomásokon vizet hozott a katonáknak, cigarettáért, újságért szaladt nekik s mindig olyan kedves, figyelmes volt hozzájuk, hogy egyiknek sem volt szive ezt a katonának vágyó gyereket visszaküldeni. Igy került ki hozzánk a harctérre, ahol az ügyes, bátor gyereket csakhamar megszerettük, szereztünk neki katonaruhát, puskát s ő lett a zászlóalj postása, aki a leveleinket hozta mindennap az ezredparancsnokságról. Öröme végtelen volt, mikor először ment be a postáért hátán a kis táskával és vállán a fegyverrel. Fütyörészve, nótaszóval ment mindig, kiismerte az utat s fel sem vette már, ha egy-egy srapnell vagy gránát kerülgette őt. A mikor megjött, örült, ha hozott valamit valakinek, ha pedig sem jött semmi, akkor vigasztalt is az ő kedves gyerekszavaival: „Hát, instálom, otthon sem Írhatnak ám mindennap!" Es ezt olyan jólesően, olyan komolyan mondta mindig, hogy könnyebben esett lemondani aznapi egyetlen vigasztalásunkról: a postáról. Májusban szabadságra akartuk épen küldeni kis postásunkat az egyik arra vidékre való katonával, hogy hadd lássa őt meg aggódó édes anyja, hadd lássa őt meg a faluja és hadd meséljen otthon a pajtásainak. Elmenetele előtti napon különös jókedvvel ment a postáért —• talán az uj ruhájának örült, amit szabadságra csináltattunk neki, vagy talán az édes anyja csókjának — vagy a jó Isten tudja minek, de Örült és dalolt, amikor elment. Hej, de sokszor mondtuk már azóta, hogyha tudtuk volna azt, ami ezen a szomorú napon bekövetkezett, dehogy eresztettük volna őt a postáért, ha tudtuk volna, hogy szegény Jóska igazán utoljára ment érte. Szegény Jóska nem jött, hiába vártuk de elmentünk mi és megkerestük őt! Dalolva, fütyörészve jöhetett az ismerős gyalogúton a nyirfa-erdő mellett, mikor a sistergő gránát melléje csapott le és bedobta őt az árokba. Talán még ólt is szegény néhány percet, mert átnyalábolva tartotta a táskát véres kezeivel s ugy pihent rajta okos szőke feje, mintha otthon aludnék valahol a székely füzek között csobogó patak partján. Könnyezve hozattuk őt be a parancsnokságra s amikor temettük, megkönnyeztük, megsirattuk azt, aki nekünk annyi kedves, boldog órákat szerzett — aki nekünk mindig a legkedvesebbet hozta: a postát. Az akáclombos székely faluba pedig elküldöttünk egy szomorú tábori lapot, hogy enyhítsünk annak az özvegy asszonynak bánatán, aki gyermekét talán a galambdúcos kapu előtt ülve várja. S—s I—n.
