ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-07-21 / 29. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Äegjeienik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szám ara 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, július 20. — A magyar királyhűség. Nálunk magyaroknál a hazafiság mindig egyet jelentett a koronás királyhoz való ragaszkodással, jóllehet voltak uralkodóink, akiknek érdekei nem mindig födték a hazának érdekeit. A magyar született királypárti s az országnak általános monarchikus érzelmeit csak a közéje furakodott idegen elemek titkos forradalmi köztársasági agitációja igyekezett néha-néha megzavarni, — komolyabb eredmény nélkül. A hazafias királyhűségnek melegágyai, a magyarral veleszületett lojális érzelmeknek ápolói mindenkor a hitvallásos iskolák voltak s az iskolák munkáját erősítette, alaposabbá tette a papságnak s a vallásos főuraknak példája s céltudatos törekvése. Innen származott a mindenkor tiszteletben tartott hármas jelszó: „Isten, király, haza !" A közben lábrakapott szabadtanitás, a forradalmi szocializmus, a gyanús demokráciáju páholyok először jól eltakart, később kevésbé burkolt agitációt fejtettek ki a fenti hármas jelszó s az azoknak megfelelő nemzeti érzés ellen. A királyi hatalom mellé vett felelős tényezők politikai célzattal, hatalmi törekvéseik erősitésére sokszor talán elveikből kifolyólag elnézték, engedték, sőt segitették is a revolúciós, felforgató elemek akna-munkáját, végre is átment a köztudatba, hogy Magyarországban is szabad nemzetközinek, királyellenesnek s ami ezekkel majdnem ugyanaz, nyiltan vallás- és egyházellenesnek lenni. Azoknak a minisztereknek s más vezető embereknek, akik a vallástalan, hazafiatlan, királyellenes törekvéseknek szabad folyást engedtek, azoknak köszönhető, hogy a világháború mostani szakaszában már a legalsóbb nóprétegekben is visszhangra talált az a legujabb manőver, amely a király és királyné személye ellen indult meg talán külföldi forrásból, de mindenesetre köztünk élő, magukat magyaroknak valló, aljas emberek segitségóvel. Mindazok, akik a keresztény szellem, a keresztény tanítás ellen törtek és törnek e hazában, azok a királynak is nyilt ellenségei, tehát bottal, ostorral kell őket onnan leverni, ahol a hatalmat, ártalmas törekvések takarására használják fel. Vendéglőkben, kávéházakban, vonatokon már egész nyiltan hirdették a gyanús vigécek által terjesztett királyellenes híreket. Mégse akarta meghallani senki sem a hatalmasok közül. Nem akarunk vádaskodni, sem fegyvert kovácsolni az ügyből, de mégis sajátságos eset, a világháborúnak széles körben demoralizáló hatását mutató tünet, hogy a hatalmas politikai pártok között — oly hosszú hallgatás után -— egyedül a kath. világnézeten álló keresztónyszociális néppárt emeli fel szavát a már veszedelmesekké válni kezdő piszkos híresztelések ellen. Meri még ezek után is mondani valaki, hogy másutt is van hazafias királyhűség, mint a vallásos világnézetet valló magyarokban ? ! R. Képek a hadifoglyok sorsáról Krisztus előtt. Az „Esztergom" számára irta dr. Tóth Kálmán. Chateaubriand mondja: „Krisztus előtt nem ismert a világ olyan Istent, akit szeretni tudott volna, azért nem szerették egymást sem az emberek." Igaz, manapság is sok a szivtelenség és az emberi vadságtól lángbaborult s vértengerbe fult az egész világ, de ez a vadság már nem az összemberiség szivéből fakad; keveseknek, a diplomatáknak, politikusoknak, hadvezéreknek lelkén szárad az; s nem állandó rendszer e pusztítás és dúlás, hanem ideiglenes szükséghelyzet, amely ismét helyet enged a testvériségnek ós emberszeretetnek, ha majd felébred tigrismámorából az emberiség gonoszabbik fele. Ellenben a Krisztus előtti és korabeli pogányvilágban állandó rendszer volt a vadság, az ősbűntől megrontott szívből fakadt a kegyetlenség. Es pedig minő kegyetlenség! Lássunk pár beszédes példát a bibliából és a világtörténelemből: Midőn a honfoglaláskor Juda és Simon törzse a kananeusok ellen harcoltak, Bezekben találták Adonibezeket (a királyt) ós hadakozának ellene. Adonibezek pedig elfuta, kit kergetvén megfogának, elvágván kezei és lábai végét. És monda Adonibezek: „Hetven király, el lévén vágva kezeik és lábaik végei, szedegeté asztalom alatt az étkek hulladékait ; amint én cselekedtem, úgy fizetett Isten nekem." (Bir. 1, 5—7.) Ugyancsak a Bírák könyvében olvassuk, hogy midőn Gedeon elfoglalta Sokkoth városát, hetvenkét előkelő polgárát akként végeztette ki, hogy tüskében hengergette meg őket (Bir. 8, 16.), vagy mint mások fordítják a zsidó szöveget, vasszögekkel vagy hegyes kavadarabokkal (melyek Palesztinában igen közönségesek) fegyverzett boronák alatt AZ „ESZTERGOM" TARCÄJÄ. Kriptában. (Az esztergomi bazilika kriptájában.) Csend mindenütt . . . még suttogás se hallszik, A kripta-mécsek pislognak leverten, Nagy oszlopok, visszhangos boltok, ívek,Hervadt virágok méla sejtelemben. Csak éltek ők. Emlékük már a múlté, Mindnyájuknak egyformaképpen égnek, Mint hamvadt pásztor-tüzek éjszakánként, A bánat-lángú, néma kripta-mécsek. Bibor-palástok s lila selymek rongya: (A mult emlékein ködszínű fátylak) Uj nemzedék jő: ifjú infulások, Haló porukon büszkén által-vágnak. Vagy emlékük a könnyek se mutatják, S csak requiemek zenéjében élnek, És tűnt dicsőség romjára ragyognak Sírva, némán az ezüst kripta-mécsek ? A kripta mélyén elhal csengő hangom, Megfagy eremben a tüzelő pátosz: Arany-mitrák, megtépett hermelinek, Elszáradt csontok, porladt koponyák közt Fehér lepelben a Halál kiáltoz. Laurisin L. Teofil. A természetben. (Levél a szerkesztőhöz.) Egy nagy világos terem közepén állok, mégis csatatér van körülöttem. Földet rengető gránátok vágnak le, kattognak a gépfegyverek, a kézitusa rövid kései csattognak, velőt fagyaszt a nagy hideg s a jajkiáltások sem hiányoznak. A fehér ágyak hosszú kettős sora nyúlik el mellettem s azon viharzik az ón csataterem. Nem a sebet látom, hanem magát a szörnyű sebesülést. Ahogy számolom a sebeket az alig lihegő hős mellén, mintha most is kattogna a hátam mögött valami gépfegyver kísértet. A megfagyott lábakról zord éjszaki szól zúg felém. Pedig nekem is van lelkivilágom, mint más halandónak. Hivatásom ide állit a szenvedők mellé. Késsel, kötéssel reparálom, amit a háború szörnyetege rontott. Nekem talán nem szabad éreznem a saját sebeimet? A szerkesztő úr leirja azt a nyomort, amit naponta látok, átélek. Ezeknek a sebeknek vérébe mártott tollal követeli az emberiségnek a békét. Vájjon a saját lelkének békéjét megnyeri-e ezzel? Én, mint orvos, sok sebet meggyógyítok, de vájjon ezzel meggyógyitom-e lelkem sebeit? Míg másokon enyhítek, hallgatnak a saját panaszaim, de kicsiny otthonomat telerajzolja a háború eleven ecsetje szörnyű képeivel. Innen is futni kell! Futni a természet ölébe, hol az emberi kezek még nem rontották el Isten kezének munkáit, ahol a gyógyító füveket szedik a test sebeire. Ott talán a lélek is talál enyhülést, gyógyulást ? ! A selymesen suhanó szellő, az aranyos napsugár, az erdők csendje, az áhítatos magány fogadnak ottan. Csalogatnak, hívogatnak, simogatják lelkem. De mit akar a kék hegyek mögül előtolakodó sötét felhő. Nem a csataterek füstös levegője kisért-e benne. Már cikkázó villám hasítja keresztül a sötét kárpitot s a csendes erdő nyögve zúg a menydörgós robajától. A viharnak is van haragja, de más harag az, mint az embereké. Kisüt utána újra a szelid, az éltető, a gyógyító nap s nincs szükség a kórházak egész táborára. A természetnek szelídsége, szigora is orvosság az emberi léleknek, mert mindez Isten kezének munkája. A puszta bölcselkedés azonban nem óv meg attól, hogy a közelgő eső agyonra ne áztasson. S most megint kitűnik: mire jó a természetbeni séta. A test tagjai, amelyek a lélekkel együtt szenvedtek a falak közé bepréselt, szinte kondenzált bajok, fájdalmak, szorongások súlya alatt, most ujabb impressió hatása alatt megelevenednek. Az ellankadt orvosból igy lesz kitűnő távgyalogló. Az országúton már porfelhőt ver fel a vihar lehelete. Eleven tüsszentés hangzik az útszéli árokból. Idősebb csavargó üti fel fejét füves párnájáról. Egy-kettőre utánnam ered. Már mellettem van. Kalapját lengeti felém, de nem pusztán üdvözlésre, mert igy szól: — Ha valamit adna, Isten megáldaná. Itt is egy ember, aki tőlem vár valamit. Tehát gazdagabb vagyok a sebesülteknél, gazdagabb a vándornál. Ok semmit sem adhatnak nekem, de én adhatok nekik: egyiknek orvosságot, másiknak alamizsnát.