ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-07-14 / 28. szám

hagyni. Eszerint a közgazdasági egyetem tárgyai főbb vonásokban a következők volnának: „A nemzetgazdaság,társadalom-gazdasági politika, világkereskedelem, továbbá az őstermelés jelentősége és fontossága hazánkban, vámpolitika, kereskedelmi szerződések, a külföldi gazdasági képviselet s a szakminisztériumok célja és föladatai, tarifa és vasutpolitika, úgyszintén gazdasági vonatkozásaiban a nemzetközi-, kereskedelmi-, váltó-, köz- és magánjog. Részletesebben volna előadandó: a kereskedelmi- ós áruismeret, kapcsolatosan a kereskedelmi f ödrajzzal; ipar, teknőiógia, gyár-üzem, vállalatok alapításénak módja, azok vezetése; a közgazdasági attassék és konzulok jelentésének, továbá: külföldi vállalatok ós magasabb rendű szakintézetek ismertetése, kapcsolatba hozva behozatalunkkal, fogyasztásunkkal, kivitelünkkel, s ezek számadataiból levont tanulságokkal: rendkivül fontos tárgy volna a munkáskérdés beható ismertetése: továbbá: a pénzügyi- és bankpolitika, a pénzintézetek alapításának, vezetésének módja, boldogulásának föltótelei; a valuta, ázsió, arbitrázs; úgyszintén mivel minden boldogulás föltétele a helyes kalkuluson, a számadások s az eredmény könnyű áttekintésén és a renden alapszik: a kereskedelmi számtan s a könyvvezetés is fölveendők volnának a programba ; a német, francia ésangol nyelveket sem volna szabad mellőzni, különös súlyt fektetve a kereskedelmi terminológiára; végül: a keleti nyelvek számára külön, fakultativ tanfolyamot kellene lótesiteni. Mindezen s egyéb idevágó ismeretek szakszerű összeállítása képezné a közgazdasági egyetem tantervét s hogy a változott idők haladásával is lépést tartsunk, a többtermelés kérdésén kivül okvetlen hozzáveendő volna a szövetkezeti terjeszkedés fejlődésének, sikeres előrehaladásának és a szövetkezeteknek hazánk kulturális viszonyaira való behatásának igen fontos kérdése is. A szövetkezeti mozgalom örvendetesen tapasztalható terjeszkedése már magában véve is elegendő a közgazdasági egyetem létjogosultságának a megállapításához. Sohasem volt nagyobb szükség a tömörülésre, mint a világháború válságos idején. Örömmel, megnyugvással, de annál nagyobb büszkeséggel állapithatjuk meg, bogy mindig többen és többen vagyunk a katholikus renaissance zászlaja alatt. Ha majd elnémul az utolsó ágyúszó és a . történelem krónikása hozzálát a minden idők legvéresebb háborújának a megírásához akkor rajtunk a sor, hogy mindazt, amit mi rendszeres, okos, praktikus munkálkodásnak nevezünk, mindazt nemcsak élőszóval, hanem tettekkel is megvalósítsuk. A jövő magyar generáció nagysága, büszkesége a helyes s céltudatos törekvés munkásságától függ. Azért építsük föl a magyar katholikus ifjúság fellegvárát, a közgazdasági egyetem meleg hajlékát s neveljünk abban önfeláldozó, becsületes, színtiszta magyar ifjúságot, hogy az ekeszarvával a kezünkben a mi győzelmünk teljes és biztos legyen, s hogy az édes anyai földhöz való szeretete ós ragaszkodása, legyen a legbiztosabb záloga: egy szebb és boldogabb Magyarországnak. Vándor Károly. — A sokat emlegetett magyar gróf, mint a B. H. egy rövid híradásából kitűnik, egy éjszaka Bécsben elkártyázott másfél milliót. Senkinek semmi köze hozzá, ha a gróf csak magánember. A magáét kártyázta el. Am a gróf egy politikai párt nagyhangú vezére. Vele szemben állást kell foglalnunk. Es mi befolyásolja állásfoglalásunkat? Elvei? — Ö, azokat még nem próbálta ki senki és kevesen vannak, kik az ilyen elvek fölött eleve bölcs Ítéletet mondani tudnának ! A politikai bizalom alapja azért sokszor az elvek képviselőinek egyénisége. Nos hát ez a kártyaveszteség a gróf egyéniségének nem épen erős oldalára vet bántó fényt. A keresztény világnézet szempontjából, melyet a gróf közelében lemosolyogni szeretnek ós amelynek helyébe az új, radikális világnézetet tolni az ő pártja is annyira törekszik, az ilyen kártyaveszteség bűn. Bűn per excessum! Társadalmi etika szempontjából, mint a katonai bíróság hasonló esetben legutóbb kimondta, nem kifogásolható (?) Abban azonban minden komoly lélek megegyezik, hogy ilyen játék, akár veszteség, akár nyereség legyen a vége, óriási könnyelműség ! Másfél millió nagy érték ! Az értékben a kicsit is becsülni kell, hát még a nagyot! Ha munkámmal szereztem azt a pénzt, megbecsülöm benne a munkámat. Ha ősi földemből a népnek görcsös keze kaparta ki számomra a százezreket, megbecsülöm bennük még inkább a nép verejtékét és erre a becsülósre méltó hivatást tűzök ki pénzemnek. Legyen a családomé, legyen a nemzeté, legyen a népé. A szenvedő, enyhülésért epedő népnek kezébe, szájába hullatom cseppenként, koronánként, fillérenként, ha magyar függetlenségi demokrata apostol vagyok. Vagy odavetem egyben, mint a nagy Széchenyi tette az ő 60,000 forintjával és igy mutatom meg gavallórságomat. Ha azonban egy ilyen összeget megbecsülni nem tudok, hanem könnyelműen a játékasztalra dobom, hogy a véletlen szeszélye szerint talán épen olyan kézbe kerüljön, hol érzéseim ellen használják fel, akkor arról tanúskodom, hogy lelkem egy alacsony szenvedélytől, a játékszenvedélytől ragadtatik, mint pehely a széltől, hogy tehát egyéniségem súlytalan, könnyű, könnyelmű. Es ilyen könnyelmű lélek kivánhatja-e, hogy rája bízzuk az ország sorsát ? Kivánhatja-e, hogy higyjünk lelkes szavainak, mellyel a magyarság jövőjót hirdeti, midőn azon úton jár, melyen a magyar földet ellumpolt urak ? Kivánhatja-e, hogy őszintéknek vegyük a népért buzgó érzéseit, midőn jobbágyainak keserves szerzeményét egy éjszaka mámorának áldozza, ahelyett, hogy visszaszármaztatná a nép javára ? — Nem, nem! Feltűnési vágyban, szereplési törekvésben szenvedő nagyúri passziónak tudjuk csak tekinteni az ő működését, de nem apostolkod ásnak. A magyar népnek meg azt kívánjuk, hogy a frázisoknál mélyebben lásson ós vegye észre, hogy az ilyen emberek csak zsámolynak tekintik hátát-vállát a halhatatlanság régióiba. Dr. Hnws. Odesszai levelek. Irta: Lenz Ferenc. Odessza, 1918., VI. 9. (Vége.) III. A kormányzat élén a következő urak állottak : Murawioff, volt cári rendőr, aki Kiewből menekült délfelé, mikor már nagyon hallatszott Boehm-Ermolli második osztrák-magyar és Kosch generális ötvenkettedik császári német hadseregének rendcsináló közeledése. Kondrenko admirális, volt matróz, aki átvette az odassai kikötőben horgonyzó feketetengeri flotta főparancsnokságát. Gurjeff, volt városi anyakönyvvezető, aki mint városi kapitány lett a kormányzat tagja és Ruser, volt pincér és tőzsdespekuláns, aki a pénzügyek élére állott. Murawioff megszervezte Odessa városának bolsewikieit — nyolcvan százalékában a város csőcselékét. Kondrenko szervezte a hadi flotta matrózainak fölkelését. Grurjeff összeírta a város lakosságát vagyoni állapotának skálája szerint. Ruser pedig ennek a skálának megfelelően kivetette a vagyonos osztályra az adót, mely azonnal befizetendő a bolsewiki kormány pénztárába, amint a kormányzat megalakul. Ezek voltak a titokban végzett, előzetes munkálatok. Január 13-án, reggel 7 órakor pedig a Vojennij-Molón horgonyzó admiralitási hajó egyik ágyúja hót lövést adott le. Ez volt a jel. Ez adott jelre Murawioff egy ad hoc válogatott gárdájával felment a városi hatóság palotájába s átvette Gurjeff részére a várost. A tisztviselők letették tollaikat és elhagyták irodáikat. Murawioff argumentumai meggyőzők ugyan nem voltak, de a kíséret fogdmegjeinek revolverei töltve voltak ós az utcán zúgott, morajlott a nép tengere — a kloaka piszkos vize tengerré dagadva. Ezalatt a kikötőben horgonyzó flotta matrózai megtagadták az engedelmességet, tisztjeiket elzárták, egynéhányat agyonvertek. A kormány pedig megkezdte működését: kivetett a városra negyven millió rubel adót, a tízezer rubel vagyonnál többet bíró lakosokra. Az adórósz Ruser úrnak volt befizetendő 48 órán belül. A bankokat, vasutat, postát, távírót a kormány rögtön megszállta. A kikötő raktárai, a volt orosz hadsereg ruházati ós fegyverzeti tárai a kormány tulajdonát képezték. Minden beérkezett hajó rögtön kirakódtatott, szállítmánya pedig az új kormány raktáraiban tűnt el. A kormány pedig várta a 48 órás határidő eredményét. Egyesek, a gyengébb idegzetűek, vagy talán olyanok, akiknek jobb értesüléseik voltak a kiewi és sebastopoli rémnapoktól, siettek a rájuk kirótt adóösszege^ lefizetni. Egyesek, akik vagyonuk nagy részétől mégis fájdalmasan váltak meg, tanakodtak, huzakodtak s a kormány hogy őket kissé sietségre figyelmeztesse, a kikötői flottával lövetett a városra. E pillanatban kezdődik a krudelitások sorozata. Elfárad a toll, megiszonyodik a lélek, mikor ezeket papírra kellene vetni. Csak futólagosan odavetett kontúrokkal akarom a teljesség kedvéért ezeket is megrajzolni. Mikor az első lövedékek sisteregtek a védtelen városra — a kabinjaikba zárt tisztek kitörtek, revolverekkel akarták megakadályozni a gaztettet. Legyűrték őket ós élve ruhástul beledobták a hajókazán fütőkamrájának tüzébe. Ezalatt odafönn a városban a tömeg megittasult a hatalmi érzettől. Nem törődött már Murawioff Gurjeff rendeleteivel. Önmaga intézkedett. A proscribáltak lakásaiba betörtek — az adót behajtották — s egy-egy családtagot, apát, anyát, leányt, fiúgyermeket magukkal hurcoltak le a tengerre, a flotta vérpadjára. Ott ítélkeztek. Úgyszólván megszabták az áldozat árát. Magas árak voltak. A család sietett fizetni. Ha nagyon nem sietett — könnyen elkésett. A tömegnek később már halál kellett, nem pénz. Vér! Halál! Az animal dühöngött az emberekben. Százával, ezrével hurcolták le az áldozatokat az öbölbe — akikért pénzt nem is fogadtak el — akiknek burzsuj-ólete kellett. Tombolt a fókevesztettsóg. Az áldozatokat vagy a kazán tűzkamrájába lökték, vagy agyonverték — vagy valami nehéz követ, vasat kötve lábukra, belelökték a tengerbe ... Elég . . . A Vojennij- és Nowimoló között ma lágyan ringat a tenger karcsú vitorlásokat, fürgén sikló motorcsónakokat. Sirályok szállinkóznak, kergetőznek, meg-megülnek egy-egy lomhán lebegő bolyán . . . Ki tudja, mi az, ha esténkint néha végig borzol a szél a tükörsima vízen ? Talán annak a harmincezer halottnak a feljáró lelke, ki lábára kötött súlyánál fogva harminc-negyven méterre a víz színe alatt lebeg, lebeg ... s ha kissé megmozdul a víztömeg, ugy látszik, mintha csendesen bólongana fejével és merev szeme néz, néz, mintha kérdezné : „Vájjon odafönn életbe lópett-e már az új, egyedül boldogító bolsewiki életrend . . . befejeződött-e már a nagy társadalmi átalakulás, amelynek ők áldozatul estek?" Odafenn már rend van. Biztonság van. Nem a bolsewikiek csinálták, hanem a magyar bakák. Jöttek Kiew felől. Murawioff sietett plakátokon felhívni a várost — fegyverkezzél! A falragaszokon még nem száradt meg a nyomdafesték — s a Murawioff-kormány az utolsó hadihajóval elillant. A dicső sereg pedig visszavonult a dalniki, zasztavai odúkba s bölcsen tagadta, hogy a bolsewiki pünkösdi uralomnak ő is hordozta vörös zászlaját, véres zászlaját, piszkos zászlaját. A magyar bakák megjöttek — és a gyermekek újra járnak iskolába, kereskedelmi hajók újra jönnek-mennek, a magántulajdon újra biztonságban van, a millió lakosságú városban élénk kereskedelmi és társadalmi élet lüktet, a munkások dolgoznak, keresnek, a Boulevardon, Jekaterinskajaan, Katarinskáján, az elegáns világ korzózik, a színházban Lipkovska énekel, a lóversenytéren a derby is lezajlott, a Woronzoffpalota platóján térzene játszik lágy keringőt, ropogós orosz kamarinszkáját-csárdást (mely tánc az orosz társaság kedvenc tánca) ... a rómnapokra látszólag senki sem gondol vissza. Itt-ott történik valami és akkor suttognak is róla rövid pár órát. Egy család fel akarta hozatni a tengerbe ölt apát, hogy a tatárkai temetőben eltemesse. Búvárt fogadott. A búvár leszállt, feljött. És azóta nevet. Nevet, egyre nevet, vérfagyasztóan nevet ... a búvár megőrült !