ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-08-18 / 33. szám

Nemzeti fohász Szent István napján. A nemzetek engesztelhetetlen gyűlölete, politikai, gazdasági és társadalmi életünk átalakulása közepette immár ötödször köszönt ránk, a világháború kezdete óta, a magyar nemzet legszebb ós legmagasztosabb ünnepe : Szent István király napja. Van-e ember szóles ez országban, aki ne érezné azt a fájós hiányt, amely különösen ma, ezekben a vészteljes időkben mutatkoznak azáltal, hogy nincs már közöttünk a magyar nemzet legnagyobb, legbölcsebb királya, aki jótevője, igazi apostola volt nemzetének, aki a keresztény hit fölismert igazságaihoz való tántoríthatatlan ragaszkodásával egyesitette az államférfiúi bölcsességet és aki a magyar keresztény egyház megalapítása és szervezése által kősziklába véste a nemzetek boldogulásának egyedüli és biztos útját, mondván: „<z keresztény hit az állami lét és boldogság egyedüli biztos alapja." Ennek a szentté avatott királynak ünnepét üljük, a kárpátok ormairól véges végig az alföld rónáin keresztül, egészen az azúrkék, soha meg nem szűnő hullámos Adriáig. Es amikor milliók ajkáról felhangzik a hálaadó ének, amikor ezen a napon ünnepi szint ölt az ország legmagasabb egyházi ós világi móltóságától kezdve, annak minden egyes polgára, legyen az akár szegény, akár gazdag, amikor hálát adunk a Mindenhatónak azért a megkülömböztetett kegyelemért, hogy megőrizte számunkra a Szent-Jobbot, oda állitva azt a nemzet elé, mint a krisztusi alázatosság symbolumát: akkor vigaszt ós megdicsőülést, kitartást és rendithetetlen ragaszkodást lelhetünk abban a gondolatban, hogy a szent koronával nemzetünk fejévé avatott szeretett uralkodónk és apostoli királyunk IV. Károly, legfőbb kegyura annak — a Szent István által alapított — kath. egyháznak, mely a magyar nemzet ezredéves múltjában megőrizte azt minden veszélytől, — a keresztény hit térítése által az európai népek családjába kebelezte az országot — és biztosítani fogja annak jövőjét, a reánk kónyszeritett világkatasztrófa győzedelmes befejezése által. Sötét vészfelhők tornyosulnak mindenfelől, a katholikus élet egész egén át. Valahogyan érezzük azt, hogy nagy dolgok előtt állunk, nemzeti létünk vagy nem létünk forog kockán és a katholikus Magyarország felépítésén kell fáradoznia ifjúnak és öregnek, gazdagnak, szegénynek egyaránt. A háború kimenetelót most már ne féltsük. A magyar nemzet dicső történelmi múltja bizonyítja, hogy valahányszor szorongatott helyzetbe került az ország, Szent István szelleme mindenkor hűen őrködött fölöttünk. Mi ismételten kénytelenek voltunk megváltani ezt a földet, melyet vitéz őseink karddal szereztek meg számunkra és a kereszt védte meg a magyar nemzetet a múltban s ez fogja megvédeni a jövőben is. Nem Sírtunk bánatunkban, tehetetlen dühünkben. Megátkoztuk az egész népet vezetőivel együtt. Úgy éreztük, jogunk van hozzá. A lelkiismeret felszólalt ugyan, de az oláh gonoszság tengere hamar elsimította. Szeresd felebarátodat. A felebarát ember. Az oláh nem ember. Armak nincsen szive, nincsen lelke, uj rend lépett be a világegyetembe. Vannak emberek, állatok, növények, oláhok ós kövek. Ez volt az agyongyötört internált logikája. Tabacovici tanár, miniszteri tanácsos, Martinescu dr. ezredorvos, Catergiu Lascarus, Cocaneanu, Stefanescu és Bratianu család! de nehéz napokat szereztetek nekünk. El akarjuk felejteni ma is, hogy itthon vagyunk, de . nem tudjuk. Talán hamarább elfelejtjük a börtönt, az éhséget, a deszkapriccset, a gyaloglást, tífuszt, de hogy május, június havában elzártátok a szabadság kapuját, sohasem felejtjük el. És mivel indokolta a Bratianu-kormány a foglyok kiadatásának megtagadását? A félhivatalos, francia nyelven szerkesztett kormánylapban, az „Indepedence Romaine"-ben megjelent hivatalos jelentós a német erőszakoskodást okolta. A német külügyi hivatal — nagyon helyesen — ragaszkodott az összes internált németek kiadatásához. Az oláh kormány arra való hivatkozással, hogy az internáltak között kémek vannak, félbeszakított minden tárgyalást. Ugylátszik azonban, a kicserélés azért maradt abba, mert az oláhok júniusban a júliusi offenzívára készültek s a kómszimatolás mániája annyira hatalmába kerítette agyukat, hogy még a kiadatás gondoa véletlen munkája, hogy Szent István Magyarországot a kereszténységgel mentette meg az emberiség számára s azért minékünk védőszentünk ünnepén fel kell újítani, a keresztény hithez való ragaszkodásunk szeretetét, örömét és bizalmát. Szent István életrajzában olvassuk, hogy közel érezvén halálát 1038-ban országgyűlést tartott O-Budán, nővérének fiát, Pétert megválasztatta utódjául, szivére kötötte rendéinek a keresztény hit megőrzését, felajánlotta országát a boldogságos Szűznek, akit Magyarország Nagyasszonyának nevezett s Szűz Mária mennybemenetele napján, a koronázás évfordulóján, viszszaadta nemes lelkét Teremtőjének. Mily szép ós lélekemelő kimúlása a Gondviselés kiküldöttjének, aki az első helyet foglalja el a mi történelmünk nagyjai között. Ezekben a vész és vihardulta napokban emeljük fel tekintetünket a Mindenható trónusa elé. Az alattvalói hódolat és'hűség kötelességérzetétől áthatott szivünk egész melegével, kérjük le Szent István királyunk bőséges áldását a mi édes hazánk — annyi vérrel és szenvedéssel megváltott — minden göröngyére. Legyen a Gondviselés kiküldöttje, szószólója a magyar nemzet hagyományos kegyeletének, mellyel a mai napon kétszeresen kell, hogy adózzon a kereszténység meghonosítójának, Szent István dicső királyunknak; hogy az ő hathatós közbenjárásával biztosítsa számunkra a magyar nemzet békességét, jólétét, szerencséjét és- boldogságát, •— hogy ez a sokat hányatott, véres karddal szerzett és a kereszttel megvédett Magyarország vallásában, erkölcseiben és erényeiben ismét méltó legyen a kereszténység letéteményesének, szentté avatott királyának dicső koronájához, hogy a nemzetek engesztelhetetlen gyűlölete megértésre, közös bizalomra és áldásos békére találjon ! Mire a nap kétszer lenyugszik, Szent István ünnepére ébredünk. Ha mi azt akarjuk, hogy felénk szálljon a béke angyala és ismét fényesen süssön a nap fölöttünk, akkor jusson eszünkbe és szálljon a magasba milliók ajkáról: „Boldogasszony Anyánk Régi nagy Pátrónánk, Nagy Ínségben levén Igy szólit meg hazánk: Magyarországról, — édes hazánkról Ne feledkezzél meg szegény magyarokról!'' Az Ur ezerkilencszáztizennyolcadik esztendejének Szent István ünnepén ez legyen a mi közös nemzeti imádságunk ! Vándor Károly. Minden esztergominak szent kötelessége a huszonhatos rokkantak támogatása! i Ragasszuk levelünkre háziezredünk levélzáró bélyegét! latától is féltek. Júliusi offenzivájuk rosszul ütött ki. Területi veszteségek mellett 50000 oláh feláldozásával járt, de lejáratta egyelőre a kiadatás gondolatát is. Ujabb csalódás. Az internálási táborokban tetőpontjára hágott az elkeseredés. A reménytelen kilátás, az ősz közeledte, az oroszországi viszonyok szökésre csábítottak. Szöktek is sokan. Már külön oroszországi intézmény rendezte a szökést. Augusztusban Marasestinél megindult az ellenoffenzíva. A kormány, a király legkomolyabban foglalkoztak az Oroszországba való költözködés gondolatával. Csernovitz visszafoglalása oly nyomást gyakorolt az oláh kedélyekre, hogy képviselők, szenátorok tömegesen menekültek Kerzonba, Odesszába. A teljes kiürítés küszöbön áll. E célra rekvirálták már az összes szekereket. Easciotti báró, olasz követ már elszállította nehéz podgyászát Oroszországba. Ypserle de Strihon belga követ eladta téli beszerzéseit. Minden pillanatban várták a Szeret átlépését, az oláh hadsereg szökését a Pruton túlra, vagy pedig a fegyverek letételét. Ilyen körülmények között feloszlatták a Husi, Epureni, Storesti-Gugesti, Deleni táborokat és még északabbra indult a karavánozás. Az amúgy is összezsúfolt lakosság még jobban összeI szorult. Az internáltak lakásai már-már börtönök I celláihoz hasonlítottak, annyira össze voltak zsúfolva. De elfelejtettük a zsúfolást, mert új remény ébredezett lelkünkbe. Jönni fognak a mi katonáink és ők szabadítanak fel bennünket. HIREK. Krónika. Kérdezz meg bármely gyereket, Hogy mi e hétnek szenzációja ? Ajakán kész a felelet, Pereg az ajkon a szója : „Uram ! valami nagyszerű volt a/, ! Hogy rúgták a pestiek a labdát. Micsoda összjáték! micsoda szép Volt, ahogy a fejeseket adták! Hét gól! Ez aztán eredmény, kérem, Ezt csakis ily fényes csapat csinálja, Kitűnő a kapus, centere jó, Pedig itt oly csúszós, füves a pálya ! Hanem az ETK szinte kirukkolt, Legjobb erői voltak a pályán, Vagy ötven gólt visszautasítottak. De csak egy góljuk született árván. No de sebaj, hiszen diadal már ez ! Kérem, ily első, hires csapattal!" — Igy küzdhetett a Szigfrid a gyíkkal, Toldi a nádasban bősz fenevaddal. Igy küzd a polgár a bősz drágasággal, Igy a hatóság a rendeletekkel ,. . . Repül a labda, — ott van a célnál. De a kapus ugrik kitárt kezekkel És,a nagy labda a kapuk előtt Tízszer, ötvenszer, százszor is téved: No de aztán hogyha egyszer bevágott, Ki állhat ellen a taps özönének ? Igy születik a jó csapat hire, S így lesz a polgár ellátva liszttel, Igy lesz a rendelet eredménnyel teljes, Igy kaphat ordót olykor a miniszter! Nagy tanulság ez! Rúgjuk hát a labdát, Hisz ha győzetünk is — diadalnak tartják ! H. I. * A hercegprímás Budapesten. Dr. Csernoch János bibornok hercegprímás Budapestre utazott, ahol 17-én, a király születésnapján felszentelte a Ludovika Akadémia új kápolnáját. Szent István király ünnepén ugyancsak a bibornok vezeti a Szent jobb-körmenetet. * Nagyboldogasszony ünnepén- a vidékről sok búcsús nép özönlött Esztergomba, de észre lehetett venni, hogy nincsenek annyian, mint az előző években. Távolabbról nem jöhetett a nép a nehéz utazási viszonyok miatt. Annál inkább kitettek magukért a közel lakó kőhidgyarmati hivek, akik plébánosuk vezetése alatt precesszióban jöttek fel a bazilikába. Esztergomban is többen rászánták magukat a várhegy megmászására, hogy e nagy napon primási misét lássanak és szép egyházi, zenét halljanak. Kilenc órakor az „Ecce sacerdos" hangjai mellett a szokásos nagy kísérettel bevonult a bibornok hercegprímás s pontifikálta a nagymisót. Utánna Kanter Károly prelátus kanonok a mai állapotokhoz illó szentNapokig, hetekig reménykedtünk mi és velünk a falusi oláh lakosság, amely megunta régóta a háborút. Sajnos, ez új remény is csak újabb és annál szomorúbb csalódást szült. Jött az ősz és mi Raducaneni mezővároskában folytattuk szomorú fogságunkat. Az előrelátók télire rendezkednek be. Meisel apát barátommal sokszor megbeszéljük minden oldalról a dolgokat, de sehogyan se tudjuk magunkat el-, határozni a téli beszerzésekre. Már télapó ajtónknál kopogtat és mi mintha megvolnánk varázsolva, egyre hajtogatjuk: nem maradunk itt télire. Némelykor ellenvetést teszek, de egy szó Meisel apát részéről elegendő elnémitásomra. Minek is keserítenénk egymást? Eszembe jut a Szentírás szava: „Ne aggódjatok, hogy mit esztek, mit isztok, mivel ruházkodtok" ós új bizalom tér lelkembe. Régi jó kedélyem is visszatér. Kimegyek az utcára emelt fővel és mindenki azt hiszi rólam, hogy legboldogabb vagyok. Az oláhnak nem szabad észrevennie, hogy a pap, a magyar ember bent a lelke mélyében szenved, hogy hivja a temploma, az iskolája, az egyház, a haza. Megint elmerülünk a napi gondokba és végig tanulmányozzuk külsőleg-belsőleg új környezetünket, a falu katholikus népét, papját, az internáltakat, a parancsnokságot, a túszokat, a vidéket, a politikát, a körülöttünk sürgölődő I életet. A nép magyar volt, de eloláhosodott. Csak ősi katholikus hitét őrizte meg. Néhány családi magyar nevet is megmentett. Róka, Gergely, Kádár, Ladány, Bács nevek elég gyakoriak. Az