ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-01-06 / 1. szám

wXIII. évfolyam. Esztergom, 1918. január 6. 1. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. le^jeienik minden vasárnap, etési árak : Earész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Ef/ye,s szám ara 20 tiller. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Igaz demokrácia. Esztergom, január 5. A demokrácia jelszava a háború előtt mint ártatlan szellő lengedezett az iniualizmus berkei felöl, most azonban lmas viharrá erősödve kavarja a nép; tengerét. Felforgatta az orosz cár it, széttörte az állam kormánylapátját. politikusaink is ijedten kapták fejü„Minden ember a fedélzetre! hamar a ákat szél iránt fordítani!" — s most I vigan hajózunk a demokráciának net széltől hajtva. Sőt az egyháziak kö3 sokan idegeskedni kezdenek: „Alkalodjunk! Több demokráciát az egya is! — ballatszik itt is, ott is, Pedig: ms iam alios ventos! De hát mire is való az a demokrácia? ímdenesetre nem kenyér, mellyel jóllehet, sem muzsika, melynél táncolni . Csak eszköz! Eszköz pedig azon aélések megakadályozására, amellyel almon levők a hatalmat kezelhetnék, a demokrácia mint az autokrácia vagy :okracia zsarnokságának, illetőleg tulkainak visszahatása szokott jelentkezni ,hol erőteljes, öntudatos néplélek la. A világháború felhői is azért vastaák erős égzengéssé a jogkövetelö deacia jelszavát, mert az irtóztató széniekbe hullott nép arra a gyanúra kahogy az uralmon levők az ö bőrére kedtek. Kívánja tehát, követeli, hogy a jogok kiterjesztésével a hatalom az ö kezébe tétessék és igy ö maga intézhesse sorsát. És ezen kor méhéből született jogos kívánságnak ki merne ellenállni? . . . Aki megtenné, elsodorná öt a vihar! Ne is álljunk ellen, de ne is szédüljünk le a jelszavaktól! Esztelenség volna például, ha valaki a demokráciát a családban akarná érvényesíteni a szülőkkel szemben. Ép ily esztelenség volna, ha a korszellemtől elkapatva feszegetni kezdenök az egyház Istentől alkotott kereteit, hogy „a Krisztus igazságát kiemeljük a régi tartóból." Valamikor megpróbálták épen a demokrácia nevében. A bázeli zsinaton (1431—49), melynek 600 tagja közül csak 20 püspök volt, a „klerikális demokrácia" feje d' Allemand bíboros kijelentette: „Vagy kiragadjuk az apostoli széket az olaszok kezéből, vagy megkopasztjuk ugy, bogy mellékes lesz, hol marad." Ez a zsinat szerencsére mint nevetséges komédia végződött. A Vaticanum óta az ily irányzat az egyházon belül lehetetlenné vált, azért ujabban — Franciaországból kiindulva — az egyházi demokrácia a püspöki hatalom rovására akar tért nyerni. Egyrészt a „papság jogait" hangoztatja, másrészt a laikus elem nagyfokú bevonásával politikai életet akar az egyházba vinni, párttusákkal és választási korteskedéssel fűszerezve. A piros cingulus elíen való berzenkedés persze csak ártatlan dévajkodás ezen külföldön aggasztóvá vált irányzattal szemben ! De hát olyas valamit akarnak az egyházi demokrácia követelői, - ami eddig itt nem volt meg? Igen, ha a külső formát, a keretet vesszük, de nem, ha a lényeget tekintjük. És ugyan mi a fontos, a forma, vagy a lényeg? . . . A demokratikus államforma más eszköz hijján jogosult és szükséges lehet a hatalmon levők túlkapásai ellen. De van-e, leheíséges-e az egyházban hatalmi tulkapás különösen ma, mikor a hatalom tisztán erkölcsivé finomult? Nagyon jól mondja valahol Döllingei, hogy bár látszólag legabszolutabb, val' ágban mégis a legalkotmányosabb a pápa uralma! Isteni törvények, kánoni szabályok, jogszokások kötik kezét, s hányszor ke l mondani: „non possumus!" És ez a „non possumus"-sal kifejezett felelősségérzet, mely az isteni ellenőrzést mélységesen átérzö lelkiismeretből fakad, nagyobb biztosíték a hatalmi túlkapások ellen minden alkotmányos garanciánál. Ugyanezt kell mondani a püspöki hatalomról. Az egyháznak csak a kerete üt el a demokratikus eszméktől, a szelleme azonban nagyon is demokratikus. Itt nincs születési előny! A napszámos gyermeke a pápai trónra emelkedhetik. Itt a hatalom nem kiváltság, de teher. Nemcsak viselőjének ad jogot, jogot ad az alattvalóknak is, hogy szolgálatot követeljenek. S aki a legmagasabbra emeltetett, az leginkább szolga: servus servorum Dei — a szent alapító igéi szerint: UjS

ZTKRGOM" TÁRCÁJA. Impromptu. A zongora, mit újja csókdosott, Most néma lett, elhalt a dal, a fény. A hegedűn nem siklik a vonó, A celló is némultan áll, henyén ... Dalos ajkára hallgatás borult, Elhallgattak az esteli zenék. A régi dal, a réges-régi fény Az én lelkemben sír fel egyre még. Lolly. A téli napsugár. Karánszeghy Kamilla, amióta utolsó fekete ílát is elvesztette, teljesen elzárkózott az rek elől. Fehérhajú vénség vagyok már, — ta halkan, — amikor az agancsos keretű be nézett, s végig simította az arcát, mintakarta volna törülni azt a finom pókhálót, r

et az idő odaszőtt a régi sima arcocskára. slé egyedül sétálgatott a rekettyésben, mely tje alatt lenyúlt a Turócig, — ott nem senki, nem háborgatta senki, ami oly végil jól esett szomorú lelkének. Aztán hazaítt, magára reteszelte az ajtót, megfordia hatalmas rozsdásodó kulcsot s pihenni Az imbolygó fényű viaszgyertya gyengén totta meg a nagy szobát, ahol valamikor élénk társaságok foroghattak s nagy karosgyertyatartókból sziporkázhatott a fény ; —'most csak egy gyertya égett -— s nemsokára az is kialudt. A nő hosszan, fárasztón sóhajtott, mintha nagyon nehezére esett volna, aztán köhögött hozzá hosszan, szárazon. A hold élesen világított be az ablakon s kacskaringós cirádákat rajzolt a földre. Karánszeghy Kamilla aludni szeretett volna, s nem tudott, nem tudott, pedig ugy érezte, hogy csak akkor boldog, ha alszik, ha kóválygó gondolatai megszűnnek, s ő nem él, nem érez, nem tud, csak alszik. S óh már mióta kerüli az álom; mint kósza, vándorlepke ül le egy-egy pillanatra szeme pillájára, aztán újra elszáll, ott vibrál előtte, ott forog, mozog egész éjjel, míg eltünteti a hajnali napsugár. Pedig valamikor Karánszeghy Kamilla is tudott aludni, csendesen, mélyen, mint a tej, s most ébren álmodik, rég elmúlt dolgok születnek újra, rég lejátszott történetek történnek újra, s be nem fejeződött mesék most fejeződnek be, ezeken a hosszú, álmatlan éjszakákon. Behegedt fájások újra felszakadnak, kiszáradt könnyforrások újra megtelnek, s régi chansonettek újra ott döngicsélnek a levegőben, a kóválygó, rég elillant parfüm illatával. A meghitt kedves menüettek, quadrillek, a boldog meleg kézszoritások halványan újra szüI létnek, s a forgó párok ott lejtenek a holdsugárban a puha szőnyegü virágárnyókokon. Almodások, ébren-álmodások. Férfiak, szőkék, barnák jelennek meg,- éjszemü szőkehaju férfiak, attilában, fehér dolmányban, kordován csizmáju férfiak. Fényes topánu, borotvált szakállú, hosszuhaju férfiak s halkan, diszkréten köszönnek s egymásután tovatűnnek a sötétségbe olvadó fényességben. De az egyik megáll, szeme élesen kiválik a sötétből, mintha két gyertya égne' bennük; magas alakja meghajlik, s előre nyújtott kezén bágyadtan suhan tova a holdsugár. Karánszeghy Kamilla halkan köhög s jobban magára huzza a takarót. — Szilárd, eljöttél susogja, oly sok-sok óv után ? — El, amint megígértem, amint megfogadtam, noha akkor tán ón is mosolyogtam rajta — hallattszott mély, férfias hangon. — Megígértem, hogy sok-sok álmodat fogom megzavarni, megrontani. Lelkem visszavándorol ide, s keres valami nem létezőt, valami ismeretlen dolgot, az eljátszott boldogságot. — Szilárd, Szilárd, hisz én szerettelek, hisz szivem vérzett, szenvedett utánad, hogy ajkam nevetett, s tekintetem hazudott, csak hamis dekorációja volt lelkemnek. Mért nem néztél jobban a szemembe, mért nem fogtad arcomat két erős tenyered közé, s mért nem mondtad, bátran, kérdő haragossággal, hogy őszintén nevetek-e, gúny-e az az ajkaimon ? Megláttad volna, hogy szemem mélyén könnyek vannak s mosolyom alatt halotti maszkot viselek. Mért hittél a külsőnek, mórt siettél a folyó fodrain tova, hisz gyöngyöt találtál volna lelkemben, igazgyöngyöt. Mily jó lett volna, ha fiatalságom szép estéin mellém ültél volna s beszéltél volna Mantuáról, Páduáról harci kalandokat s melledre szorítottad volna gyenge fejemet. Tudod én mindig nagynak, erősnek, elsőnek akartalak látni, s mikor a versenyeken el-el maradoztál, lelki váramból mindig kihullott egy tégla s hidd el, iróniám csak sértett vágyam volt, de szerelmem nem, s te vakmerőségekre vállalkoztál, szakádé-