ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-01-14 / 2. szám

Az igazság kerékkötői. Még mindig ugy volt és ezidén is ugy lesz, hogy eg/ év elmultával megindul majd a bankok és különféle vállalatok mérlegcsinálása, hogy számot adjanak a nagy nyilvánosság előtt előző évi üzleti tevékenységükről és a könyvszakértelem legraffináltabb eszközeivel elkönyveljék majd azokat az összegeket is, melyek — sajnos — az utóbbi időben szokássá vált alaptőke emelést iparkodnak meghonosítani. Mérleget készit a kereskedő, a közvetítő, az árdrágító, amennyire a háborús viszonyok és állapotok megengedhetőnek tartják mérleget állit össze az ország minden egyes hatósága is, amely mérleg inkább statisztika kivan lenni. Ha ugy végig nézünk az elmúlt évi események fölött és figyelmen kivül hagyjuk a háború okozta mérhetetlen károk, veszteségek és szenvedések kálváriáját, bizonyos beletörődöttséggel kell megállapítanunk azt a sajnálatos körülményt, hogy a nemzet óriási kárára és soha eléggé meg nem boszulható szégyenére garázdálkodnak itten még folyvást azok az elemek, akik a háborút üzletnek tekintik és kipusztíthatatlan ellenálló képességgel veszik föl a harcot bármilyen hatósággal is. Hiszen az elmúlt év közgazdasági, de különösen kereskedelmi konjunktúrája bőven termett mákvirágokat és köteteket lehetne összeirni azokról, akik a hadseregszállitás, árdrágítás, élelmiszerelrejtés — és ki tudná mind felsorolni — különféle dicséretreméltó — de mindig titokzatos — foglalkozással harácsolták össze azt a sok-sok milliót, amely nékik ugyan örömükre és élvezetükre szolgál, de az ország szine előtt mélyen megvetendöknek fognak maradni ezek az elemek örök időkre. Az ország társadalmának ama rétege, melyből legtöbbnyire vetődik össze e súlyos deliktumok tettese, minden lehetőt elkövet, hogy megmentse embertársát a reá kiszabott büntetés alól és a legutóbbi időben (egy konkrét esetből kifolyólag) akadt már a plutokratikus képviselet nevében olyan törvényhozó is, aki még nem riadt vissza még attól sem, hogy javaslat alakjában álljon elő olyan eszme hangoztatásával, amely méltán sorolható a világ hét csodája közé. Az eset röviden a következő : Egy dúsgazdag és felette közbecsülésben álló polgártárs ellen megindult az ország egyik nagyobb városában a hajsza. Megindult pedig úgy, hogy a törvény őrei kétségbevonhatatlan bizonyítékok alapján megállapították az illetőnek nagyon súlyos mulasztás által elkövetett bűnösségét, melyet — mint az el fogató parancs mondotta — „hadiérdek elleni bűncselekmények" miatt követett el. Keresztül ment az ügy a hivatalos fórumok összességén, hozzászólt ahhoz boldog-boldogtalan és amit a az esetleges kaució letevése a törvény értelmében megengedhetőnek tart: feltételes szabadlábra helyezték a vádak súlya alatt összeroppant hadseregszállitót. Itt végződik az eset jogi része. A fővárosi sajtó természetesen magáévá teszi az ügyet és a híradással kapcsolatban a következőket írja: „. . . önként felvetődik az az ötlet, nem volna-e indokolt olyan törvényt hozni, hogy hasonló esetben elégtételül vagy megtorlásul ugyanolyan fogságot szenvedtessünk el azokkal t

— még pedig akár egyetemlegesen, akár arányosan felosztva köztük — akiknek felelőtlen, felületes, vagy hozzá nem értő intézkedése idézi elő ártatlan emberek szenvedését." Nem áll ugyan rendelkezésünkre a a jogi tudomány kincsesháza, csak úgy elgondolkodunk a sorok tartalma fölött, hogy akkor, amikor nemzetek sorsa forog kockán, az ország agyonuzsorázott lakossága lélegzetvisszafojtva várja a béke érdekében felvett tárgyalások fejleményeit, millió és millió ember küzd, szenved, éhez és fázik; akkor akad egy valaki, aki nem utálja a társadalmi életre végzetessé válható és bomlasztó hatással biró olyan eszmét hangoztatni, mely egy kézlegyintéssel akarná semmisnek nyilvánítani az igazságszolgáltatás sújtó kezét és még szabadabb utat kívánna biztosítani az árdrágítók és élelmiszerspekulánsok gaz eljárásának. Mennyivel fontosabb volna talán az ipari cikkek ármaximálását, a földbirtokreform politikáját és más egyéb, létérdekünkre és jövőnkre kiható jelentőséggel biró kérdések sürgős megoldását hangoztatni? Mennyivel hasznosabb volna az immár útban levő béke megalapozása érdekében az ország reorganizációját bizonyos kasztszerű feltételekhez kötni és azokat tervszerűen kidolgozni ? Csakhogy ezek az elemek, akik ilyenformán akarják megindítani a nemzet újjászületését, nem tágítanak azoktól a jogtipró, alkotmányellenes eszméktől, melyeknek ők felkent vitézei és egy rémes világháború borzalmai nyomtalanul haladtak el fejük fölött. Egy német iró mondja valahol: Csak olyan ügyekben kellene tanácsot adnunk, amelyekben önmagunk is részt akarunk venni. Biz máskép beszélnének ezek az urak, ha Ők ülnének a felelősségteljes birói székben és ők volnának hivatva jogot és védelmet nyújtani annak a népnek, mely törhetetlen ragaszkodással csüng az ezeréves Magyarország leküzdhetetlen és világraszóló nemzeti erősségén, és amely nép a háború ideje alatt lelketlen kufároktól és árúelrej tőktől volt körülvéve. Az emberi gondolkodásnak ilyen szörnyszülöttjei remélhetőleg süket fülekre fognak találni és ha előbb nem, de a háború után okvetlen el kell, hogy jöjjön az az idő, amikor irgalmatlan megtorlásban fognak részesülni azok a nemzetbujtogatók, akik bizonyos tervszerűséggel iparkodnak aláásni ennek a sokat hányatott nemzetnek igazságosságát, és még most is —• az újjászületés 12-ik órájában — megalkuvást nem ismerő következetességgel ragaszkodnak a hazaárulással egyenlő elveikhez. A nemzeti reformátorok ez a fajtája legföljebb abban a képes „diszaibumban" foglalhatna helyet, melyben ugy szokott kezdődni a krónika: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy . . .? Vándor Károly. Trepow. A cár messze országokban nagy hirre vergődött kegyence megbukott. Hamarosan emelkedett a kegyelt emberek ranglétráján, sőt az Atyuska különös kegyeiből is kivette részét, de végre rövid néhány hetes uralom után otthagyta a bizalom rúdját, amelyet talán tulerős kézzel ragadott meg és kezelt. Faj-orosz család ivadéka; atyját Sassulitseh Vere nihilista nő teritette le a sok kegyetlenség boszújaképen, amelyet mint Pétervár katonai kormányzója követett -el. Bátyja pedig világszerte hires férfiú volt és a mi a legcsodálatraméltóbb, természetes halállal mult. Igaz, hogy őt is atyja sorsára szerették volna juttatni, de a merénylet csütörtököt mondott. És nem ok nélkül törtek életére. Sok vér tapadt kezéhez. Ő volt az 1905. január 22-iki „véres vasárnap" főhőse, a mennyiben halomra lövette, azt a népsereget, a mely Gapon pap vezetése alatt a cár téli palotája elé zarándokolt. Ilyen előzmények után nem tűnhetik fel az olvasónak, hogy a kegyes cár atya különös bizalmával tüntette ki a cárhű vérű Trepow Sándort. S ő minden igyekezetével azon volt, hogy e dicséretes bizalomnak megfelelően viselkedjék. December 2-án tartott beszédében meggyőzte a világot (elsősorban a duma tagjait, no meg az ántánt „jóbarátokat") arról, hogy ő a háború egyik leglelkesebb hive. Sőt talán az a baj, hogy e buzgó fellángolásában többet is mondott, mint a mennyit kellett vagy szabad lett volna. Mert mindenki jól tudta, hogy merre gravitál az ántánt törekvése, mire fáj a foga, de Trepow nyíltan is kimondotta, sőt részletezte is: szerinte a németek által reájuk kényszeritett háború, védekező háború egyik célja az, hogy Oroszország meghódítsa a török birodalom fővárosát, saját kezére kaparintsa a tengerszorosokat, s a mi természetesen ezzel együtt jár, felbomlásra kárhoztassa a török birodalmat, minek folytán sokat remélhet még Kisázsiában és a Balkán félszigeten. És ezen a módon következik a többiek igénye, első sorban a gyarmatok. Igazán hasznos dolgot cselekedett Trepow, amikor mindezeket világgá kürtölte. Mert hadd tudja meg a világ, milyen a „védelmi háború." A hazugság hálóját maga az ántánt tépte le önmagáról és kimutatta a fogafehérét: a világ fölötti korlátlan uralom, a négyesszövetség elképzelhetetlen területi veszteségei megérik a tizenöt millióra rugó emberáldozatot, meg a sok százmilliárd költséget. Ugylátszik Buchanan szentpétervári angol követ a „korona nélküli cár" túlságosan világosnak tartotta ezt a kijelentést, minek következtében Trepowot is elérte a sors megszokott végzete : a bukás. Szaszanov azért nem volt megfelelő, mert a béke felé hajolt, Trepow ellenben vak dühhel lóbálta meg a világégető tűzcsóvát. De a túlzás is megárt... Dionysius. HÍREK. Krónika. Mi lesz a levélből, amit el nem küldnek? Mi lesz az ünnepből, amit meg nem ülnek ? Mi lesz a könnyekből, amit el nem sírnak ? Mi lesz a versekből, amit meg nem irnak ? Mi lesz az Ígéret, mikorra megtartják? Mi lesz a rendelet, mikor végrehajtják? Mi lesz a nagy programm, ha gátra kell állni ? Mi lesz a reménység, ha közbe jön bármi ? Mi lesz a jegyekből, mik cukorra szóltak ? Mi lesz a cukorból, mire jegyek voltak ? Mi a készletekből, mik elrejtve állnak? Mi a készletekkel, mit lerekviráltak? Mi lesz az idővel, minek végét várjuk ? Mi az emberekkel, kiknek nincs már álmuk ? Mi az emberekkel, akik még itt járnak ? Mi is lesz a sorsa ennek a világnak? (-•) * Vizkereszt a bazilikában. A három királyok ünnepét nagy fénnyel ülték meg a főszékesegyházban. Dr. Csernoch János bibornok hercegprímás ünnepélyesen vonult be a bazilikába s a prelátus kanonokok, az udvari papság, a karpapok és a növendékpapok segédletével nagymisét pontifikált, melynek végeztével Kanter Károly prelátus kanonok, főszékesegyházi plébános lépett a szószékre s hatásosan fejtegette az ünnep jelentőségét és tanulságait. A bibornok hercegprímást a papság a szertartás végén ünnepélyes menetben a bazilika kapujához kisérte. * Az esztergomi főkáptalan s a papság a koronázáson. A vármegyével és a várossal egyetemben ünnepelte a főkáptalan és a központi papság a koronázó hercegprímást s midőn így leróttuk a nagy főpap előtt a tiszteletet s a hódolat adóját, nem feledjük el azoknak nevét megörökíteni, akik esztergom papságából a bibornok mellett a koronázási szertartásban fontos szerepet töltöttek be. Mindenekelőtt kell említést tennünk dr. Walter Gyula v. püspökről, mint aki a koronázáskor lovagolva vitte az apostoli keresztet s ugyancsak azt a fényes szerepet töltötte be a koronázást megelőző és kisérő összes aktusoknál. Dr. Klinda Teofil praelátus-kanonok, mint szertartásmester, a koronázási templomban lefolyt összes szertartásoknak rendezője volt. Dr. Machovich Gyula prelátus kanonok a hercegprímás előtt vitte az érseki keresztet. Az udvari papságból dr. Lepold Antal irodaigazgató mint a hercegprímás infulistája s dr. Drahos János érseki titkár mint gremialista vett részt a koronázó mise szertartásában. * A hercegprímás a képtárlaton. Királyfalvi Kraft Károly festőművész képkiállitását a mult hétfőn meglátogatta dr. Csernoch János bibornok-hercegprimás udvari papságának kíséretében. A tárlat termében a művész nejével és tanítványával Búrián Babyval fogadta a hercegprímást, aki élénk érdeklődéssel szemlélte meg a képeket s kifejezte elismerését a művészi tehetségről tanúskodó alkotások fölött. * Apáti kinevezés. A napilapokban olvastuk a hirt, hogy a király dr. Breyer István miniszteri osztálytanácsost c. apáttá nevezte ki. A kinevezésről szóló hirt Esztergomban örvendve vették tudomásul, mert az egykori, tehetséges és agilis udvari pap közszeretetnek örvendett. * Főegyházmegyei hirek. Epölyi Ferenc nagykálnai plébános, a lekéri kerület rendes alesperesévé neveztetett ki, dr. Fekete Vince zselizi plébános, tanfelügyelő-esperes lett ugyanott. — Herbszt József szentmihályfai plébános, a dunaszerdahelyi kerület rendes alesperese lett, dr. Hegyi Jenő alsónyárasdi plébános, tanfelügyelő-esperes lett ugyanott. — Bocsák Gyula aranyosmaróti káplán plébános lett Nagymányán. — Kápláni minőségben áthelyeztettek: Huszár János Nagykosztolányból Gajarra, Pivarcsi István Zsitvaapátiból Aranyosmarótra, Kornél Gáspár Sopornyárói Zsitvaapátiba, Németh Lajos Ekecsről Zselizre, Bodó János Bajótról Ekecsre, Neumann József ujmisés Sopornyára. * A koronázási kincsek ismét Budapestre mennek. A Nemzeti Múzeum kiállítást rendez azokból a ruhákból, amelyeket a király és a királyné a koronázás alkalmával viseltek. Továbbá kiállítják mindama kincseket és művészi szerelvényeket, melyeket a szertartásoknál használtak. Kivétetnek persze a szent korona s a többi koro-