ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-03-04 / 9. szám

az egyházi birtokpolitikának. Ki kell elégíteni azt az egyházszociális érdeket, hogy a sokkal jövedelmezőbbé teendő egyházi birtoktöbblet jövedelméből a javadalmazás igazságosabb arányai érvényesüljenek; segittessék vele az arra méltó lelkészkedő papság és iskoláink anyagi javítása.

1 De nemzeti szempontból viszont azt az érdeket kell szolgálni, hogy az egyházi birtok egyházi keretben s magyar kézben maradjon, nehogy az esetleges bérleteket a hadseregszállitó „uj földesurak" lepjék el. Fontos, hogy kinek kezében van az egyházi birtok. Akié a föld, azé az erő s a jövő. Óriási érdek azért, hogy az emiitett nagyfokú invesztícióval egyházi kezelésben maradjon az egyházi birtok tetemes része. Ahol azonban ez, a közgazdasági tekintetek, a kezelési nehézség, a távolság stb. miatt nem valósitható meg, vagy a vidéken nagyobb arányú a rokkantak, az apa nélkül maradt hadi családok száma, ott a birtok egy részéből, közép és kisbirtok bérletek alakitandók. Aminek azonban előfeltétele lenne az illetéktörvénynek törvényhozási megváltoztatása, hogy minél kisebb teherrel jusson a kisgazda földhöz. De a bérletek ne eszközöltessenek az állam utján, mert a párlhatalom mindent befolyásol. Függőségi viszonyba jutna ugy a birtokos egyház, mint a bérlő. Az egyházi birtokpolitikánál felmerült azon többfelöl hangoztatott vélemény is, hogy az egyházi javadalmas, mint ilyen, ne foglalkozzék a birtok kezelésével. Elvonja ez őt magasztos vallási hivatásától s állása erkölcsi hatását is megbénítja. Hogy tehát az egyházfő szabaduljon a hivatásával össze nem férő közgazdasági tevékenységtől, a birtokon adjon túl az egyház oly módon, hogy azt cserélje be állami kötvényekbe, mely az egyházi birtok mai jövedelménél nagyobb fíx jövedelmet biztosit. Az idea első pillanatra nem fest rosszul. Ámde az igy felszabadult egyházi birtok az állam kezébe jutva, valószínű, hogy javarészt nem a kisgazda kezébe, hanem nagyobbrészt az „uj földesurak", bankok, kartellek vagy más idegenek kezébe kerülne, a kisgazdaságok agyonnyomására. A földnek megtartása szociális, nemzeti feladata s ereje az egyháznak és azt idegen kezekbe juttatni segíteni bűn nemcsak az egyházi érdek, hanem magyarság szempontjából a társadalom 1 Osztassák a lelkészkedő papság 3 fizetési osztályba, ugy hogy 30 éves egyházi szolgálattal bejusson mindenki a Vl-ik (8000 korona) fizetési osztályba. ellen is. Az egyházi javadalmast eredeti hivatása intenzivebb teljesítése érdekében a speciális birtokkezeléstől tehermentesíteni más mód van. Ez a mód a katholikus autonómia birtokkezelésével érhető el. Az autonómiában élő katholikusság egyeteme az egyházi birtoknak rendeltetését, annak közgazdasági adminisztrálását az egyesülésben rejlő erőnek megnyilatkozásával sokkal jobban fogja képviselni s megvédeni, mint az esélyeknek s hullámzásnak kitett értékpapir-rendszer. Ha magunk adjuk ki kezünkből a földet, ez annak lenne a jele, hogy a katholikus egyház nem tudja a földet értékelni, képtelen azzal bánni. Az autonómiában megtaláljuk a kezelési szervet. Az egyháztól függ a 12-ik órában, hogy élni kíván-e ezzel a támaszszak Senkisem tagadhatja, hogy a háború okozta nagy világkatasztrófa a radikálisabb irányt fogja világszerte erősíteni. Igy volt ez minden nagy háború után s a történelem tanúságai elől nincs kitérés. Képzelhető-e, hogy ez a radikalizmus érintetlenül hagyja az egyházi birtokot, az autonómia erős vára nélkül? Keményfy K. D. — Egy túlfűtött mozdony túl a Dunán hibás vágányokra vitt a minap egy vegyesvonatot s meggondolatlan kíméletlenséggel rágázolt egy teljesen védtelennek vélt árva pasas tyúkszemére. A mozdony súlyát respektáló egyén, bármennyire fájt is neki a rátaposás, ijedtében bocsánatot kért a mozdonytól, mely, mint ki jól végezte dolgát, vidáman füttyögve zakatolt tovább a biztos síneken, ott hagyva fájdalomtól vonagló áldozatát a nyílt pályán. Utána néztünk a mozdonyok és védtelen pasasok jogviszonyait szabályozó utasítások paragrafusainak, s azt olvastuk benne, hogy a mozdonynak, ha meg nem engedett utakon járó utasra talál, akkor kell füttyögéssel figyelmeztetni az utast, mielőtt még rágázolt volna, nem pedig az eltaposás után, hogy ideje legyen meggondolnia az utasnak, vájjon jó helyen jár-e? A mozdony mögé csatolt nehézeszű teherkocsiktól nem is csodáljuk, ha vakon utánarobognak a szerkezetek finomságával kiváltságossá tett mozdonynak, de annál meglepőbb, hogy a teherkocsik közé beékelt, finomabb tempóhoz szokott személykocsikban sem volt több jó érzés, mint a közönséges teherkocsikban. Sehol semmiféle irott vagy nyomtatott betű nem ad jogcímet a vezető erőknek arra, hogy az esetleg hibás útra tért egyént, ha az akaratlanul tévedt a megengedettnek vélt területre, előzetes figyelmeztetés nélkül szégyenletes zavarba hozzon a nyilt fórumon, hol sokan járhatnak, kiknek jóizlése nem honorálja az ilyes nekirugaszkodásokat. Még a jól megépített pályán robogó lokomotivokkal is megtörténhetik, hogy hibás vágányokon egyszer kisiklanak s akkor könynyen a fekete kőszénporba dől a szeleskedő mozdony. Mi nagyon helyeselünk minden okos és megengedett megtorlást, mely a járatlan utakon tévelygő pasast a helyes útra téríti, de kíméletlenül elitélünk minden erőszakos, durva tyúkszemtaposást. Egy bölcs arab közmondás azt mondja, hogy Allah nem engedi, hogy a pálmák az égig nőjenek, egy magyar szállóige pedig azt mondja, hogy aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul. jr A tót nép és a sajtó. Nagy szimpátiával olvastam a „Nyi tram egyei Szemle" hasábjain Petrásek Ágostnak a fenti cimmel irt kis eszmefuttatását. Nem új az eszme, hisz' mindenki érzi a tót nyelvű kath. napilap hiányának az átkát. A jó kath. tót nép valamiképen a válaszútra tért: mintha nem volna megelégedve azzal a kulturfokkal, amely neki évtizedeken át osztályrészül jutott. Azt hitték a háború elején, hogy a tót nép renegát, desentor lesz, pedig épen ellenkezője lett igaz s hazánk nemzetiségei között a hősiességben, a kitartásban, a küzdelemben a tót nép fiai küzdöttek ki legszebben a maguk számára a hősi pálmát. Erre kezdtek másképen beszélni: kezdték ezt a tót népet becsülni — künn a harctéren. A pusztító háború mintha nem csupán az életet söpörné el, hanem a lelkeket is megmételyezné. Érthető, hisz' a tót népnek nincs kimondottan katholikus lapja. Mig a luteránus tábor egész csomó hetilapot (Slovensky Ty^dennik, Národné Noviny, Hlásnik stb.), egy dernokrata-luteránus napilapot (Slov. Dennik), több hitvédelmi iratot szór széjjel a kath. tót nép között, addig a kath. sajtó-irodalom megelégszik egy-két gyenge kis hetilappal. A katholicizmus felett egy-két, a szerkesztő papi voltánál fogva katholikus irányzatú, 4 oldalú hetilap (Slov. Eud. Noviny), néhány hitbuzgalmi folyóirat áll őrt. Hogy mennyire gyarló azonban ez az őrszolgálat, bizonyságul felhozhatom azt, hogy a békében sohase terjedt el annyira a szociáldemokrata áramlat a tót lelkekben, mint éppen most. A szociáldemokrácia kötetekben, csomókban dobálja szét a lövészárkokban a Robotnické Noviny-t; a cseh husita-iratok lenyúlnak a szivek mélyére, hogy a hitnek szentelt lángocskáját is eloltsák; bizonyos titkos célú, kozmopolita jellegű, hitellenes irányú népiratkak megrendítik a tót fiúk bizalmát, szeretetét a társadalmi eloszlás, régebbi foglalkozásuk iránt. Könyörögnek ezek a jó fiúk, kérnek jó könyveket, népiratkákat, újságot ki a harctérre, a kórházakba, a lábbadozókba: s nincs, aki küldjön, nincs, amit küldhetnénk! S jön olyan ujsag, aminő van; jön az átkos szellemű cseh husita-irodalom! S idehaza? A tót nép már nem vár vasárnapig, amikor régi módi szerint összeülnek a kandalló mellett, ma már a szekéren, künn az utcán, a korcsmákban olvassák a se hideg, se meleg Sára néni jóvoltából csakugyan keresett azután is a kis diák. Nem mult el teljesen két hét, ismét két koronát hozott számára munkadíjul. — Tessék édesem a második szép keresete! Jól teszi, ha ezért megtalpaitatja a cipőjét. Láttam reggel, hogy lyukas a talpa. — Köszönöm, kedves néni a pénzt és a gondoskod st . . . Hanem nem is tudom, hogyan viszem el a cipészhez, miután csak ez az egy pár cipőm van ?! — töpreng a kis diák. — Elviszem én, édes fiam, csak vesse le a lábáról. Huzza fel addig az én papucsomat. Majd megkérem a májsztert, talpalja meg reggelre, hogy elmehessen az iskolába, — biztatta Sári néni a kis diákját. S aztán elbaktatott a lyukas cipőkkel Kotor májszter ur műhelyébe. Ámde nem járt szerencsével az utja. A műhelyt már üresen találta. Elmúlt hat óra s azontúl nem dolgoznak a segédek. Kotor májszter ur pedig egyáltalán nem dolgozik. Jobban szeret ő korcsma asztalok mellett pollitizálni. Szegény Sára néni vándorolt a kis cipőkkel, bekopogtatott még öt műhely ajtaján, de hasztalan volt minden kérelme, hogy szánják meg szegény kis diákját, talpaljak meg még az estén, avagy kora reggel egyetlen cipőjét, hogy ne keljen neki elmulasztani az óráit. — Hohó, majd éppen neki teszünk kivételt! Miért tanul, ha olyan szegény ördög? Legyen cipész tanonc, akkor mezítláb is járhat, — mondták gúnyosan az öreg néninek. Ezek után egy szegény foltozó vargához állított be az öreg néni. No itt nem hogy elutasították volna, sőt inkább örömmel fogadták. — Nyugodt lehet kedves asszonyság, reggeli hét órára teljesen készen lesz a cipő. Legyen inkább máskor is szerencsénk, becsületes munkával szolgálok, — biztatta az öreg varga. Másnap reggel a kitűzött határidőre pontosan megjelent az öreg néni a vargánál, ámde legnagyobb megdöbbenésére a cipő nem volt készen, sőt még el sem kezdte a varga a talpalást. — Röstellem, szégyenlem a dolgot, édes aszszonyság, — mentegetőzött a szegény varga — de nem tehetek róla. Őszintén megvallom, hogy azért nem csinálhattam meg eddig, mert nem volt bőrtalpam, a pénzemet pedig elveszítettem. — Igaz, igaz elveszítettük a pénzünket! — bizonyította a hitvestársa. —• Én is ép ugy elveszítettem enyémet, még mielőtt hozzájutottam volna, — gondolta Sári néni magában, miközben szomorúan csóválta galambősz fejet. Kifizette aztán a talpalás árát előre, noszolva a vargát, hogy vásároljon azonnal bőrtalpat, készítse el azzal a cipőt, mire a kis diáknak iskolába kell mennie. — Kilenc órára okvetlen elkészítem s elviszem a kedves asszonyság lakására, — mondta az öreg varga boldogon mosolyogva a kapott pénznek. — Oh, későn lesz akkor! Nyolc órakor kezdődik a diákok tanórája ! Szegény gyermek, hogy I kétségbe esik miatta ! — mondta Sári néni mélyen megszomorodva s búsan baktatott haza. — Tudja mit, lelkem ? Maradjon ma egész nap itthon. S holnap azt mondja a tanár úrnak, hogy beteg volt, azért nem mehetett ma iskolába, — tanácsolta otthon a megrémült kis diákjának. — Jaj én nem merek . . . nem tudok olyat hazudni! Inkább megmondom az igazat! — tiltakozott Gabi tiszta szívvel, lélekkel a tanács ellen. — Ugy, ugy ne is hazudjék legjobb az igaz, egyenes út. Bocsásson meg a rossz tanácsomért ! . . . S tán ugy lehetne a bajon segíteni, hogy most délelőttre felhúzná az én cipőmet. Eljárok addig én papucsban is, — mondta az öreg néni meghatottan. A kis diák kapva-kapott az ajánlaton: fölhúzta Sára néni nagy cipőjét, de alig lépett benne kettőt lemaradt az egyik cipő a lábáról. Ezek után bús megadással ült a kis diák a tanuláshoz. Sára néni elballagott ismét hazulról, hogy megnézi menyire haladt a varga a cipőtalpalással. Ámde először mégsem a foltozó vargához, hanem egy nagy emeletes palota kapuján ment be. Nem árulta el senkinek, hogy mi keresni valója volt ott, csak az volt látható, hogy egy jóságos arcú úrral jött ki a kapun, aki valami biztató szót mondott neki, mikor elköszönt tőle. Kilenc óra mult, mikor a kiscipő talpalva haza került. A következő percben már egy kis diák iramodott tova az utcán s csorgott róla a verejték, mikor belépett az iskola terembe, hol már a második tanóra folyt javában. — Tanár ur, kérem szépen! — állt meg elszántan, de erősen dobogó szívvel az osztályfőnök előtt, — nem jöhettem eddig, mert . . . — Jól van, fiam — szakította félbe a tanitó ur szavát, — rendben van már az ügyed, igazoltam mulasztott órádat. Ülj csak helyedre édes fiam !