ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-02-11 / 6. szám

biró és a hatalom árnyékában ülö honatyák elvitázhatatlanul biztositanák maguknak a parlamenti ülőhelyet s azzal járó nimbust és hatalmat. A világ lassanként belebutul a harcolási mániába s mig a katonák a határokon nemes célokért küzdenek, az itthoniak igazi vagy vélt ellenségeik megrontására, elpusztítására törnek tekintet nélkül arra, hogy a közjó, a haza java nem tütakoznak-e az ilyen förtelmes szándékok ellen. Avagy lehet-e józan eljárásnak nevezni azoknak törekvéseit, akik a parlament tevékenységének tökéletességét abban látják kulminálni, hogy a tisztességes ellenzéket lehetetlenné tegyék; erkölcsi alapjait aláássák vagy egyáltalán kipusztitsák. Furcsa dolognak tartjuk, ha felelőtlen politikusok — akár a vérbeli munkapártiak, akár pedig a túlságosan aggódó, félős lelkű ellenzékiek — azon meggyőződésüknek adnak kifejezést, hogy ez, vagy az az ellenzéki párt a háború utáni választásokon egyetlen egy mandátumot se fog kapni. A magyar politikai közvéleményt nem tükrözik vissza azok a választások, a melyek a világháború alatt végbemennek, hiszen jóformán csak a kormányzat emberei szavaztak azokon és olyan egyének, a kik szintén a hatalom kegyéből vannak felmentve ideiglenesen a fegyveres szolgálat kemény hivatása alól. Nem sok jót várhat a konzervatív, a komoly politikai irány a harctereken iskolázott szavazóktól, de azt hisszük, hogy a kormánypárt is hibásan gondolkozik, ha azt hiszi, hogy ezek ide-oda hajtható, presszionálható báránykák lesznek, akikre anyagi előnyökkel, vagy hatalmi eszközökkel elhatározólag lehet befolyást gyakorolni. Szörnyű jövő, rémes kilátások fenyegetnének tehát, ha „a még több háborút" kivánó kalandorok megszaporodnának a hatalmon levő pártban és ha ezek a saját poziciójuk biztosítására csakugyan irtó háborút kezdhetnének minden velük ellenkező politikai egyén, jellem, felfogás hitvallás ellen. Kérdezzük meg tőlük hamarosan, kérdezzék meg maguktól ők is józan perceikben, mielőtt romboló munkáikba belekezdenének : — Hát azután mi lesz ?! R. — A nagytőke és a nyomorúság vivja most áldatlan harcát a háború szintere mögött s éppen annyi élelmességgel és ügyességgel dolgozik itt is a két fél, mint künn a lövészárkokban. A nagybankok és tőkeerős vállalatok az igazgatói bürök főhadiszállásáról intézik manővereiket a fogyasztóközönség serege ellen, a fogyasztók pedig —• mit is tehetnének egyebet ? — fölemelik a kezüket s megadják magukat az erősebb félnek. A háborús konjunktúrák kihasználása, a lelkiismeret narkotizálása, az évvégi mérlegek hamis beállítása, a 100%-os osztalékok bekebelezése, az indokolatlan árdrágítás az egyik oldalon, — az árdrágítók feljelentése, a megalkuvás, a készletek eltitkolása, a rongyosság, piszok, és vérszegénység a másik oldalon a tünetei ennek a hangtalan és füstnélküli háborúskodásnak. Pedig a hiba nem a szervezetlenségben, nem a paragrafusok gyengeségében, nem is a rendeletek mellőzésében rejlik, hanem az egyén, az ember individuális gyarlóságaiban. A nyereségvágy, a szeretetlenség, a blazirtság. az apathia, s ami bennünk könnyelműség, a más bajával való nemtörődés van, az mind természetes emberi tulajdonság. Nem jó tulajdonság, sőt gyarlóság, de emberi és természetes. Ezeken paragrafusok nem segítenek. Ehhez nevelés és neveltség, önbecsülés, istenfélelem, felebaráti szeretet, jóindulat kell, nem 600 korona és két hónapi elzárás. Ha a háború költségeire fordított milliárdok kamatát népnevelési és kulturális célokra fordítottuk volna, ma hihetőleg több türelemmel türhetnők a háború otthoni nyomorúságait. De a köztisztviselők szellemi fölénye, a tisztességes sajtó jóérzése és az iskola nevelő hatása a békésebb időkben ki fogja egyenlíteni ezeket a drasztikus ellentéteket s a tőke nem lesz mindig a szegény ember boldogulásának sövénygátja az élet nagy akadályversenyén. Tsz. Olaszország könyörög. — Svájci tudósítás kapcsán. — Mikor az olaszok hadat üzentek Németországnak, Salandrával szemben a kisebbség a rendületlen harcot hangoztatta, mely véget nem érhet addig, mig Németország sírjába nem dől és a feledés homályába nem vész. Ugyanez a németgyülölet tartja még ma is egységben a különben szétforgácsoló olasz pártokat. Sajtóorgánumuk, a Secolo-Messaggero sem tesz egyebet, minthogy hangoztatja a sokat emlegetett ceterum censeó-t és naponta sötét színekben festi a „főellenséget," a németet. Nincs olyan, olasz lap, amely annyira szem előtt tartaná a „közérdeket," t. i. a teljes alárendeltséget az angol vezetés alá, a különleges nemzeti, olasz érdekek feláldozását, amit nem szabad megköszönnünk, mert Olaszhon e kettős hírlap-csillaga azokon a bizonyos májusi napokon kinyitotta zsebét az angol pénzáradat befogadására. Lassanként nem elégedtek már meg „AusztriaMagyarország elnyomásával," hanem megsokalták a németeknek adott kíméletet és egy szép napon megüzenték a svájci követ utján Vilmos császárnak is, hogy ezentúl nem paroláznak már. Ettől az időponttól kezdve, saját bevallásuk szerint, a németek teljes leveretése lett a főcéljuk, mig a monachia agyongázolásának másodrendű szerep jutott. Ugyanezt hangoztatja a Wilson békefelszólitására kiadott válaszjegyzék is. De a harmonikus muzsikába disszonancia lopózott. Nem csak ugy véletlenül, hanem egy biztos megfontolt billentyünyomáson, mely egy készülő uj melódiának első, bevezető hangját adja. Január 25.-én történt meg az a csoda, hogy a Secolo nem szépítgeti a hadihelyzet szépséghibáit, és a két és fél évi erőlködés gyarló eredményebői végzetes sorsra következtet. Tudni véli, hogy még a hóolvadás beállta előtt megindul a végső harc, amelynek feltétlenül az angol és az olasz front fog terepül szolgálni. S ha ez kedvezőtlenül üt ki, Olaszország 3—4 hónap leforgása alatt a múlté. Pedig az bizonyos, hogy a középponti hatalmak sem maradnak messzire az angolok mögött frontegységités tekintetében. Reméli, hogy a német is belátja, miszerint nem az olasz a főellensége, hanem a mindeneken uralkodó akaratoskodó, dirigáló Anglia, az ántánt megtestesült akarata. De az is nyugvására szolgál, hogy a német talán mégsem fogja végleg cserbenhagyni eddigi olaszbarát politikáját. Tehát odáig jutottunk, ho^y maga az olasz háborúspárt könyörög kegyért a döntő órák hajnalán? Igy hat nem légből kapott mese a legutóbbi római konferenciához fűzött kommentár, mely szerint Olaszország a konferencián a négyes szövetségből való kilépésével fenyegetődzőtt, mire Lloyd George feleletül azt a kérdést kockáztatta meg, vájjon Itália második szövetségesét oly álnokul óhajtja cserbenhagyni, mint az elsőt?!! Bár még hivatalos megerősítést nem nyert e könyörgő kegyhajhászat, jól tudjuk, mire pályáznak a talján vezérférfiak. Azt hiszik, hogy csakugyan van olyan német, vagy osztrák-magyar diplomata, aki nem szűnt meg bennük bízni, s nem tud nélkülük helyes politikai irányt alkotni. Óriási tévedés! Jóllehet Németország annyira hódolt az olaszbarát politikájának, hogy a monachia Custozza és Lista melletti győzelmeit is feláldozta az egységes olasz nemzet megalapítása érdekében, sőt a pápaság függetlenségét sem biztosította méltóképen, mégis előre is biztosithatjuk a spekuláns olaszokat, hogy nem maradhat minden a régiben s egy ujabb árulás árán sem éri el Olaszország vágyait. Milyen jövő elé néznénk, ha állami biztonságunk ismét ilyen labilis ingoványon épülne fel? És a pápaság szintén csak báb maradjon továbbra is a Náthánok által polgármestereit Róma szemében és D' Annuzio frázisaival telekürtölt Olaszországban ? Nem, még akkor sem, amikor biztosra vehető Itália kettészakadása s egy kissé megnyirbált hatalomkör jutna III. Victor Emánuelnek. Nem szeretnők felújítani az európai nézőtéren azt, hogy számtalan vereség megtépett babérjaival ékeskedve, területileg meggazdagodva nevessen a markába Olasz úr. Ha elpusztul Itália, a nagyhatalom, sebaj, a terza Italia helyébe jön egy negyedik is. ^ T °* ftJ Don Juliano. vembe talál! — morogta haraggal, gyűlölettel eltelve az egész világ iránt. Elővette zsebéből pipáját, a még most is fogai közt szorított szárára illesztette. Száraz körtefa kérget faragott apró szilánkokra, s azzal tömte meg a pipát. Rágyújtott aztán, szívta mohón, elkeseredetten, összehúzott szemöldökkel. De hiába nem izlett neki, lázas, szenvedélyes dohányzási szomját nem oltotta el: nikotintól mérgezett vére követelte az izgató, kábitó mérget. — Dülj össze, kutya világ! — ordította tajtékzó dühvel. Földhöz csapta pipáját, aztán reá tiport. — Nesze pusztulj te is! . . . Node megbánta mindjárt a pipa elleni merényletét, lehajolt érte, kikaparta a földből, Szerencséjére nem tört teljesen össze, mert puha volt az agyag. Ellenben megátkozta ismét az egész világot, az eget megfenyegette öklével, a földet pedig megrugdosta. De miután senki sem követhet el büntetlenül gonoszságot, a megrugdosott föld azonnal megbüntette Vendelt. Ugyanis a csizmasarok megakadt rúgás közben egy kiálló gyökérben, mire ugy fölbukfencezett Vendel, nagyot nyikkanva, hogy a lyukas csizmatalpát meglátta a magasban fénylelö teli hold. Az ég büntetése pedig azután következek, de várjunk csak sorára. Vendel nagy nyögések és pogány káromlások közt föltápászkodott a földről s ismét megfenyegette öklével az eget. — No Vendel, mit kapkodsz az ég felé? Vagy tán imádkozol? — kérdé az előtte felbukkanó, rókalesre induló báró ur, vadászpuskával a vállán. — Ippeg én imádkozom! Kihez?! Aki nincs?! Vagy a pokolbéli ördöghöz, aki van ?! — morogta Vendel sötét lélekkel. — No-no, pogány fickó, jól vigyázz a nyelvedre, még jobban az istentelen lelkedre, mert majd megmutatja az a sújtó kezét, akit megtagadtál I — dorgálta a földesúr, mely után eltűnt kutyájával az erdő homályában. Vendel még mindig azon helyben maradt, minden áron tolvajt akart ma fogni, akin kitölthetné rettenetes haragját. A vadkörtefa törzsének támasztva hátát, nézett merengve a homályba borult falura, miközben egyszer csak közelben hangzó hatalmas puska dörrenés riasztotta fel. Az első lövést követte a második is, mely után pár perc múlva az erdőszélből iramló szapora, tapongó lépések zaja hallatszott feléje. Merően figyelt, nézett előre, s ime a bokrok közül egy sántikáló sebzett róka bukkant elő, mely amint Vendel elé ért, elvágódott és kinyújtózkodott a gyepes földön, mintha teljesen kiadta volna a páráját. .— Ejnye no, ez hát ide hozta nekem a bundáját — ugrott Vendel fürgén szinte megifjodva a rókához, még a szűre is lecsúszott a válláról. — Dejszen jó helyre is hoztad kome. Tom Istenem, ád ezért dohányt is a zsidó, amennyi csak kell. Gyere csak komám, elrejtsünk arra, mire gyün a méleságos úr! Pár perc múlva eltűnt a róka. Vendel ismét a földig érő szűrébe burkolózva állt mereven a körtefa alatt, amint hangos dobogó léptekkel elébe érkezett a báró úr. — Nem láttál egy meglőtt rókát erre jönni? kérdé az öreg úr izgatottan. — Nem én, méleságos úr! Erre nem gyütt semmiféle róka, hacsak olyas kétlábú kukorica tolvaj róka nem, — füllentette Vendel. Ámde a báró úr kutyája gyanúsan szaglászta s ugrálta körül. — Dejszen erre jött, látnod kellett s tudnod kell, hogy hol van? Nem vihette a bestia messze irháját, mert kétszer is rálőttem. — Színit se láttam, méleságos úr! A báró urnák föltűnt a kutyája gyanús szimatolása. Erélyesen szólt az atyafira. — Ember, elő add azt a rókát, mert szomorú napod lesz! — Esk — nyitotta Vendel száját esküvésre, de nem fejezte be. Szörnyű orditásba csapott át: — Jaj, jaj, irgalmazz Istenem ! . .. Belém harapott a gyalázatos böste fajzatja, pedig ugy tett, mintha megdöglött volna . . . A hosszú, kopott szűr abban a pillanatban lecsúszott Vendel válláról, lehullt a földre s im a róka összekötött hátsó lábainál fogva nyakába akasztva lógott fejjel lefelé a hátán.