ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-12-30 / 52. szám

morkodtak az apostolok, Ő igy vigasztalta őket: „Ha nem megyek el, a Szentlélek nem jön el hozzátok." Elment s megkezdődött a szenvedések korszaka, a kegyetlen, véres üldözések keserves három százada, de egyúttal a dicsőség, a hősiesség legszebb korszaka: ekkor születtek a vértanuk vérében az anyaszentegyház legdicsőbb hősei. Elment az Ur, de elküldte a Szentlelket, aki világhősökké avatta a gyarló embereket s most a világháború borzalmas szenvedései, nyomora s nélkülözései közt születnek a hazának legdicsőbb fiai s leányai, akik vérükkel, bátor vitézségükkel, lemondásukkal s áldozatkészségükkel beírták nevüket a haza történelmébe. A szenvedés szükséges tehát ahhoz, hogy valami nagy, dicső jöjjön létre. Valamint a kovára erősen és sokszor kell ütni, hogy tüzet csiholjunk k: belőle, ugy a léleknek is szüksége van a szenvedés csapásaira, hogy világosságot, hősiességet, önfeláldozást lehessen belőle kiváltani. Amint a nagy szobrászművésznek sokat kell vésőjével ütnie, csiholnia a márványt, hogy belőle remeket faragjon, úgy kell az Ur Istennek is a fájdalom csapásaival csiszolnia, faragnia a lelket, hogy abból önfeláldozó, nemes, erényekben tündöklő remeket alkosson. Wilde Oszkár angol költő saját tapasztalata alapján állíthatta, hogy a szenvedés a lélek nagyszerű nevelő mestere. d) A szenvedés negyedik célja: felemelés as Istenhez. Az Úr Isten utjai kifürkészhetetlenek. Kit szerencsével, kit szenvedéssel hív magához. Ugy tesz néha mint az anya, amelyik erőszakkal rántja el gyermekét az örvény széle mellől, amelyik látszólag könyörtelenül a műtő orvos keze alá tartja gyermekét, hogy megmentse s megtartsa magának. Bougand püspök írja, hogy egy hitetlen, dúsgazdag ember sehogysem akarta az Istent megismerni s parancsait megtartani! Két viruló szép leánya volt, két vallásos finom lélek, kiknek mórhetetlenül fájt atyjuk vallástalansága. Imádkoztak atyjuk megtérítéséért, de látszólag hasztalan. Kemény lélek volt. Nagy csapásnak kellett jönnie, hogy megindítsa s a hit szikráját belőle kicsiholja. Rövid időközökben meghalt mind a két lánya s az atya dusgazdagságával árván maradt. Majdnem megőrült fájdalmában s mert sehol nem talált vigaszt; öngyilkosságra gondolt. De hitetlensége — mint minden hitetlené — ingadozó volt. Töprengett: hátha van Isten ? S ha van Isten, mit akar az én büntetésemmel; lesújtani, megőrjíteni ? Ha ezt akarná, nem volna erős gyűlölet, mellyel gyűlölni tudnám. Sújtani vigass nélkül, cél nélkül nem akarhat. Ha pedig akar valamit, akkor csak jót akarhat, azt akarja, hogy azokkal, kik lelkemhez nőttek s kiket elvesztettem, egykor találkozzam s boldog legyek. De akkor hinnem s a hit szerint élnem kell. Megtért. A nagy csapás felnyitotta lelki szemét s látott, meglátta a hit szövétnekét, amit meg nem látott volna, ha e csapás nem éri. Bizonyára viszontlátta szeretteit, az örök boldogságban, ami aligha történt volna meg, ha Isten sújtó keze ily nagy erővel le nem csap a kemény lélekre. Igy vonz az Isten magához számos bűnös lelket. Letöri, de nem tiporja el, megsebzi, de el nem pusztítja, hanem felemeli magához azt, aki e nélkül elkerülte volna az atyai házát és örökre elveszett volna. Ha e négy szempont szerint vizsgáljuk a szenvedést, akkor nem is tűnik fel olyan keservesnek, olyan rettenetesnek, akkor ugy fogjuk venni, mint az életnek szükséges velejáróját, az életnek savát, mely lelki romlástól őriz meg. Akkor igazat adunk a költőnek, aki azt énekli: A fájdalom a boldogságnak Egyik alkatrésze, Az örömnek levegőjét Megtisztítja bánat, A kizajlott búfelhőkön Szép szivárvány támad. (Arany.) De e meggondoláson kivül n az Ur Isten egyéb vigasztalással is szolgál. 0 is magára vette a szenvedés keresztjót s azzal megnemesitette s megszentelte azt. Önmagában és isteni anyjában a fájdalmas Szűzanyában pedig két gyönyörű példaképet adott nekünk arra, hogy szenvedés idején mikóp viselkedjünk. Es adott nekünk vigasztalást is. Nemcsak az örök élet reményét, hanem annak zálogát és előizét a legméltóságosabb Oltáriszentsógben. Onnan mondja nekünk: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak ós terhelve vagytok ós én megenyhitlek titeket. Vegyétek magatokra az ón igámat ós ta. nuljatok tőlem, mert szelíd vagyok ós alázatos szívű és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes ós az én terhem könnjü (Máté 11, 29, 30). S ha nagy megkönnyebbülés és megosztott szenvedés, ha az ember közölheti fáradalmait meghitt barátjával, aki nem segíthet, csak szóval és részvéttel vigasztal, akkor milyen enyhület s vigasz lehet a szenvedő lélekre nézve, • hogy nemcsak közölheti szenvedését legmeghittebb ós leghatalmasabb barátjával, aki segíthet rajta, hanem legbensőbben egyesülhet. A pogány ókor nem tudta megfejteni a szenvedés problémáját, a modern hitetlen lélek is szárnyaszegetten hull a porba, de a hivő keresztény lélek bizalommal, megnyugvással fogadja az Úr Isten sújtó csapását, mert a nagy apostollal azt tartja hogy a jelenvaló szenvedések nem hasonlíthatók a jövendő dicsőséghez, mely rajtunk meg fog nyilvánulni" (Róm. 8, 18). A keresztény világnézet megoldja ezt a rejtélyt, megnemesiti, megszenteli a szenvedést s a költővel mondja: Pán és családja meghalt. El az Isten, Nem fűben, fában, kó'ben, de a szivben A kicsapongó istenek halottak Kora lejárt a dölyfös boldogoknak. A szenvedők birják eztán a földet Édes gyönyör leszen hullatni könnyet Az erdő szelid, hallgatag magánya A búsulóknak lesz vigasztalása Ki szomorú nem volt, az mind pogány O rendeli ezt igy a Grolgothán O, aki jámbor, irgalmas, szelid, S elvette a világnak bűneit. (Reviczky Gy. „Pán halála".) HIREK. Krónika. Nem tudom én, melyik volt szebb, És dicsőbben melyik ragyog? De azt tudom, EsztergombanMindeneknél mi volt nagyobb! Mi volt nagyobb Esztergomban, Mely fölülmúlt mindent sorra? Talán a bazilikának A középső, magas tornya ? Avas-y talán a Vaskapu Lepirosló kilátója ? Vagy talán a csavargőzös Szépen szóló szép sípszója ? Avagy talán a piacon A zöldségek merész ára ? Vagy e háborús időben A kihízott libák párja? A városi közgyűlésen Városatyák aggodalma? Ábrándos diák szerelme Egy angyalért, aki barna ? Mi volt nagyobb Esztergomban Mindezeknél eddig, kérem? A kíváncsi olvasóknak Hogy megmondom, megígérem. Esztergomban a legnagyobb, Lenyűgözőbb mindannyinál: A pótadó percentje volt, — A nagyok közt ez volt király! De ujabban az a híre, Hogy leesett koronája; A pótadónk százaléka Csökkent most kétharmadára. Fel Esztergom őslakói! Ne tűrjük el ezt a szégyent! A városunk pótadója Eddig mindig fölfelé ment! Fölfelé a pótadóval! Ne hallgassunk semmi másra! Különben is jó Esztergom Nem szorul sok fjíztatásra. H. I. Az év utolsó napján minden okos, megfontolt, előrelátó ember zárószámadást készít az elmúlt évről s költségvetést állit egybe a következő évre, hogy lássa, mint gazdálkodott javaival a múltban s hogy milyenek kilátásai a jövőre? . A nagy pazarló: az Elet elmúlt évi zárószámadása, ez a szörnyű tételekkel átszőtt mérleg fekszik előttem, az idők szerény, szürke krónikása előtt, kit a tisztes közvélemény állított ide az Elet bilanceának megkritizálására. Fölteszem a legtisztább okulárét az orromra s az erkölcsi alapokon nyugvó életfelfogás becsületes, mérsékelt belátásával betűzöm végig ezt az első pillantásra kifogástalannak látszó nagy számadást. Ahogy azonban sorra, rendre vizsgálom a címletek egyes tóteleit, kábult fejjel, bódult agygyal merednek szemeim az előttem fekvő feljegyzésekre. Gyötrő izzadság veri ki homlokomat s lelki kételyeim nehéz felhője gyöngyöző párával vonja be erkölcsi nézeteim látóüvegónek prizmáit. Soha sem voltam könnyen hevülő s könynyen kétségbeeső, s az élet magasságait s mélységeit részben lágyan ringató rugókon, részben rosszkórgü, hólyagfakasztó cipőkben jártam meg. Jártam bőszen viharzó tengeren s feküdtem élethalál között műto-asztalon ós nem veszítettem el soha a bizalmamat. Megcsaltak az illúzióim, meghaltak, kiket szerettem, csalódtam a reményeimben, de mindig megőriztem az idealizmusomat. A fanatikusok makacs kitartásával bíztam a külső máz alatt rejtőző anyag tisztaságában, értékében s mindig azt hittem, hogy az utcasarkon ácsorgó koldusnak is lelki szenvedés a kéregetés, a megalázkodás. S most — mikor csendes Írószobám ablakait a künn dühöngő vórzivatar szele döngetve rázza, — előttem fekszik az Elet számadásainak ezernyi tételében a jónak, az erkölcsnek, a becsületnek, a tisztességnek arcátlan meghazudtolása. Itt hever lelki szemeim előtt könnyelműen felrúgva, megtaposva a szemek őszintesége, az adott szó szentsége, a baráti kézszorítás melegsége, a fehér szín makulátlansága, a hűség erőssége, az ifjúság üdesóge s nekem ezt a számadást jónak, helyesnek, igaznak, becsületesnek kellene elismernem, mert azt mondják, hogy ilyen az élet s hogy aki szembehelyezi magát a rohanó ár erejével, azt elsöpri, legázolja az önzés, az érdek, a telhetetlenség, a hiúság zsoldosainak bősz serege. Azt mondják, hogy az életet olyannak kell venni, amilyen s hogy az életet nem lehet idomítani s hogy az élet csak a halál után szolgáltat igazságot, s hogy az élet igazságainak megismeréséhez az önmegtagadás árán lehet csak eljutni. Hát igy vagyunk ? Hát az élet, az erkölcsi világrend nagy igazságait akkor akarják a hamis kufárok meghazudtolni, akkor akarják az élet törvényeinek igazságait a megfizetett tanúk meghamisítani, mikor százezrek élete, vére, nyugalma, boldogsága megy tönkre éppen az emberi önzés elleni ádáz küzdelemben ? Nem. Ezeket az értékeket az Elet nem rubrikázhatja a tartozik-követel rovataiba még most, a tűnő, rohanó évek periodikus határköveinél. Ezeket a számadásokat én a háború utáni nyugodt megfontolású Jövő történelmi számonkórőszéke elé utalom. Mondjon majd az kritikát e számadás tételei fölött. En, a pergő homokóra csendes forgatója, ezt a számadást átnézem, megjegyzéseket is fűzök hozzá, de mint becsületes, megbízható okmányt szokás, — nem írom alá. Ss. R. * Az év utolsó estéjén a bazilikában ünnepélyes hálaadó istentisztelet lesz, amelyen dr. Csernoch János bibornok hercegprimás is részt vesz. A szertartást dr. Machovich G-yula prel.kanonok végzi, a szentbeszédet pedig dr. Lepold Antal prelátus-kanonok mondja. * Újév napján a főszékesegyházban a délelőtt 9 órai ünnepélyes nagymisét dr. Klinda Teofil celebrálja, utána a szentbeszédet dr. Tóth Kálmán theologiai tanár mondja. A szentbeszéd végével ünnepélyes körmenetben átviszik az 01táriszentséget a Bakács-kápolnából a főoltárra s ott marad kitéve a hivek imádására estig, amikor is 5 órakor lesz az ünnepélyes visszahelyezés. Ezen alkalommal a bibornok-hercegprimás ismét megjelenik a bazilikában. * Hadigondozó bizottsági ülés. Esztergom vármegye főispánja által Esztergom város területére kinevezett Hadigondozó Bizottság tagjai f. hó 27-én Kanter Károly prelátus-kanonok, bizottsági elnök elnöklete alatt ülést tartottak a városház tanácstermében, melyen a város területén lakó hadiárvák, hadi özvegyek és rokkant katonák gondozását, támogatását célzó intézkedéseket beszélték meg. Rothnágel Ferenc városi tanácsos beszámolt a hadiárvák s rokkantak ér-. dekóben eddig tett hatósági intézkedésekről, fel-