ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-02-04 / 5. szám

XXII. évfolyam. Esztergom, 1917. február 4. 5. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes satatn ara 16 fillér. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLÁ. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A hírlapíró. Esztergom, 1917. február 3. A Pázmány-egyesület hétfői közgyűlésén Pázmány Péter accentusával mutatott rá a székesfehérvári püspök a katholikus hirlapirás nagy feladataira, független hivatására s anyagi feltételeire. A sok mélyen járó gondolatból, amely a püspök beszédét átjárta, különösen a katholikus sajtó kötelességteljesitéséröl s elveiről mondottak, kötötték le figyelmünket. „Sajtónk — mondotta — közmegelégedésre teljesítette kötelességét. Kettős szeretet tüzelte, vezette tollát: az egyház s a haza szeretete. Magasan lobogtatta a keresztény s a nemzeti elv zászlaját, szította a harcias nemzetben a hazaszeretetet gyűlölködés nélkül, szolgálta a népérdeket a hatalom tömjénezése nélkül, védte az igazságot sápok s hadi nyerességek nélkül." — Aki, mint a fehérvári püspök, maga is volt hírlapíró, attól az ilyen kijelentések a magas püspöki polcon a hűséget jelentik azon elvekhez, amelyeket korábban, a küzdő hirlapiró helyzetben is vallott. Az esik nekünk jól első sorban, hogy mint püspök is a katholikus stilü hírlapírói hivatás értékelésében semper idem maradt. Nem ragadta el öt se a méltóság, se a politikai hatalom fénycsóvája. Nem tántorodott meg se elveiben, se kifelé való hatásában. A Pázmánygyűlésen elhangzott szózata éppen azért hitet és energiát áraszt a lelkekben, hogy bármily gyáva tartózkodással, színtelen belső áramlatokkal, politikai opportunizmussal is kell a katholikus sajtónak gyakran intra muros is megküzdenie, azért föltartózhatlanul és lelki bátorsággal fog az árkokon s drótsövényeken is áttörni. Át fog törni, mert a vérbeli katholikus hírlapíróba bele van imádkozva a meggyőződés és elvhüség felsége. Ez a felség nem egy dekadens kultúrából, nem egy dekadens politikai rendszerből él, hanem Krisztus eszméiből, a katholicizmus isteni elveiből csinál magának törvényt s ebből hirdeti az átalakító keresztény szellemet. Amit azon a fehérlapon a betű mond, ha feketeség is, az nem fekete gondolat, hanem az a lángoló krisztusi eszményiség fehér gondolata, mely tisztit, nemesit, újjáalakít és üdvözít. Az a kötelesség teljesítés, a miről a fehérvári püspök oly felemelöen beszélt, azt jelenti, hogy nálunk is a keresztény világnézet elöhaladásának munkájában a katholikus hirlapirás jár elöl. Homloktérben áll a küzdelemben. Ha ö osztja is az ellenfélnek az első csapásokat, öt érik viszont a támadásban az első golyók. A hirlapirás terén, mint csatatéren folynak le a világnézetek összecsapó küzdelmei. Ezek a küzdelmek nehezek és lehet mondani egyenlőtlenek, mert a sajtóban rejlő „nagyhatalmat", aminek már a nagy Napoleon, e nagy kritikus elnevezte a sajtó erejét, teljes fegyverzetben, 90 százalékban ellenfeleink bírják. Ez annál jelentöségteljesebb, mert a társadalom irányításának leghatalmasabb befolyásoló eszköze a hirlap. Ez az első szellemi tápláléka az államférfinak, minden intelligens embernek csakúgy, mint a nagy tömegnek, a munkásosztálynak. A mi Magyarországon annyival inkább nyer fontosságában, mert politikai s társadalmi helyzetünk ingadozásaiban úgyszólván egyetlen fegyverünk a nyilvánosság előtt igazaink megvédelmezésében a hirlap. Dacára eme nagy igazság tudatának, mégis a közvéleményre befolyást gyakorló eme elhatározó s hatalmas eszköznek, csak egy tizedrésze áll a keresztény világnézet szolgálatában. Ezen szembeállítás is bizonyítja, elég szégyenünkre, hogy mit mulasztott el a keresztény közvélemény életérdekeinek teljesítése s felismerése körül. De a szomorú tünet azt is bizonyítja, hogy az illetékes katholikus körökben nem tudják ugy értékelni s megbecsülni a kath. sajtó embereit, mint az antikeresztény világáramlat vezető körei. Mint P. Kolb jezsuita mondotta: tájékozatlanság s egykedvűség, — ezek miatt nem képes a mi sajtók előre jutni. A liberálisoknál a hírlapírót lekötik, busásan honorálják, védik s emelik. Nálunk tengődni engedik, lekicsinylik, akárhány a dolgok velejét nem értő, a közéleti tudásban járatlan s beképzelt nagyság birálkodik fölötte, de fedezni s támogatni ahhoz érzéketlenek, tudatlanok. Nálunk mindig többen vannak azok, akik a hírlapírót a publicistika eme harcos tekintélyét alig méltatják valamire, alig ismerik el tehetségnek, alig tudnak belenyugodni abban, hogy az a letaksált hírlapíró tulajdonképen a közérdekben az elvek nagy küzdelmeiben akaratuk ellenére, a dolgok természeténél fogva az ö irányitójuk is. A liberalizmus hirlapirása iránt, a politika s közélet kiválóságai nagy AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A keresztény gyermekvédelem. — Titkári jelentés, — A gyengék, az ügyefogyottak, a veszélynek kitettek, a romlásnak indultak gyámolitása kötelesség, amelyet a társadalom sporadikusan ugyan mindig teljesíteti, de amely a keresztény világnézet térfoglalásával szociális kötelességeink homlokterébe jutott. Minél nagyobb arányú a gyöngébb akaraterejüség, az erkölcsi sülyedés s az értelmi korlátoltság, annál nagyobbfoku volt mindenkor a züllésnek indulás. Minden kérdés s intézmény taglalásánál az alapból kell indulni. Az emberromlásnál is ott legelemibb s legimminensebb a veszély, a hol már a gyermeknél lép fel. S mert a gyermek a faji s a jövő társadalmi fejlődést jelenti, természetes, hogy a nemzeti regenerálás érdekében, a gyermekmentés, a gyermekvédelem a legfontosabb nemzeti problémák között foglal ma helyet. A mi pusztulásnak indul, azt javítani s pótolni kell. A háborús égzengéssel szinte uj szociálpolitikai kérdés is lett, a pusztuló emberi anyagot a gyermekvédelem minél intenzivebb mélyítésével s felkarolásával pótolni. Apponyi Albert imént mutatott rá, hogy mi okozza a nagy gyermekhalandóságot Magyarországon. A harctér nagy gyertyái mellett annyi kis gyertyn égett el a háború alatt, annyi kis sirhalom domborult a temetőkben, hogy ezt a pusztulást meg nem állítani, egyértelmű lenne a nemzeti öngyilkolással. Nemcsak a serdülők züllésének, de a gyermekhalandóságnak a megállítása, vagy legalább is enyhítése s a hadiárvák segítése szintén a gyermekvédelem nagy szociális hivatásához tartozik. Hisz legtöbbször a nyomorból, a züllésnek indulásból származik a nagy gyermekhalandóság s a hősök nagy áldozatáért, gyermekeik megmentése, a legkevesebb kötelesség, amit a hazának s társadalomnak meg kell tennie. És bár a világháború sok mindenfelé szociális kérdést egy időre hátra szorított, minden tényező: állam, egyház, társadalom érzi a gyermekvédelem fokozottabb vallás-erkölcsi, gazdasági s kulturális vonatkozásait és éppen azért a nemzeti s erkölcsi erők megújhodásának szempontjából, a gyermekvédelem megerősítésével már most siet a jövőt emelni s biztosítani. Ebbe s nagy munkába állott be segítőtársul a mi egyesületünk is, hogy mint országos tényező részt vegyen a gyermekmentés nemzetvédö művében. A háborúval kapcsolatos nehézségek mellett is nagy áldozatkészséggel s odaadással teljesítette célját: az elhagyott gyermeknek Krisztus szellemében való megmentését az élet számára. Működésünk alapja védenceink gondozása volt. A gondozásban azon vezérelvet követtük, hogy a gyermeknek azt szerezzük meg, amit nélkülöz : a családot. E célból gondozottjaink tekintélyes részét családoknál iparkodtunk elhelyezni, vagy ha a környezet megfelelő volt, az anyánál hagytuk s segítettük havi átalánnyal. Kisebb része pedig, megfelelő hely hiányában, apácák vezetése alatt álló árvaházakba s menhelyekre került. A nevelő szülőknél figyelembevettük az összes anyagi s erkölcsi feltételeket. Megkívántuk, hogy családtagnak tekintsék a védencet, közte s a nevelő szülő között valóságos benső kötelék alakuljon ki, a gyermek otthonnak tekintse helyét s a nevelői szülőnek olyan rendezett anyagi viszonyok között élőnek kellett lenni, hogy a gyermektartásból eredő haszonra ne legyen ráutalva. A felügyeletet védenceink fölött az egyházmegyei igazgatók s a helyi plébános urak teljesítették körültekintő szerető atyai érzéssel és gondossággal. Gondozottjaink száma a háborúval tetemesen emelkedett. Mig a legutóbbi közgyűlésen 222 gondozottat mondhattunk magunkénak, ma.már 293-ról számolhatunk be. Ennyi 1916. év végén gondozottjaink száma, a mi nagy haladás s 1917-ben a 300-on biztos jóval túlhaladunk. Az egyes egyházmegyék szerint gondozottjaink igy oszlanak meg : 1. Esztergomi főegyházmegyében: a) esztergomi érseki helynökségben 47; b) nagyszombati érseki helynökségben 52; c) budapesti érseki helynökségben 47. — 2. Kalocsai főegyházmegyében 25. — 3. Egri főegyházmegyében 20. — 4. Pécsi főegyházmegyében 48. — 5. Rozsnyói egyházmegyében 19. — 6. Erdélyi egyházmegyében 9. — 7. Szombathelyi egyházmegyében 11. — 8. Székesfehérvári egyházmegyében 4. — 9. Nyitrai egyházmegyében 3. — 10. Győri egyházmegyében 5. — 11. Veszprémi egyházmegyében 3. — 12. Váci egyházmegyében 1. A gondozásra kiadott összeg az időközi felvételekkel együtt 1915. júliustól, amely időtől jelentésen szól 1916. év végéig, a 30.000 koronát túlhaladja. Nagyban elősegítették anyagi nehéz gondjaink teljesíthetőségét azon nagyobbarányu ado-