ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-12-16 / 50. szám

háború okozta sebek behegesztésének magasztos célját szolgáló intézmények oly vagyonukból üyerjék, persze önkéntes hozzájárulással megalapozásukat — ide nem értvén a vallásos és kulturális célokat szolgáló javadalmakat, — melyek évszázadok előtt a nemzet testéből sarjadtak s melyeknek az igazi demokrácia diadalra jutása esetén is legszebb hivatásuk lehetne a nemzeti megerősödés céljait szolgálni. , A háború rokkantjainak ellátása, a hadi árvák és özvegyek eltartása és gondozása, a magyarság kultur-fokának emelése, a drága emberanyag pótlásához szükséges egészségügyi intézmények létesitése, a háború előidézte gazdasági válságok és nehéz kérdések nemzeterösitö rendezése a magyar sovinizmusnak oly mértékét kivánják tőlünk, mely nem tür ellenmondást, nem ismer korlátokat, csak egy jelszót: mindent a magyar érdekekért. Az államrend demokratikus átalakulása az igazi magyar sovinizmus jegyében az adópolitika oly elveit kell, hogy érvényesítse, melyek biztosithatják a nemzeti érdekeket s hisszük, hogy azok érvényesülésével szebb jövönkbe vetett reményeink valóra fognak válni. A magyar nemzet jövője, megerősödése, az elfolyott vérözön pótlása, uj nemzedékek születése nehéz kérdésekként helyezkednek az aktualitás szerepébe. A magyarság ősereje, a nemzetnek a háborúban kifejtett önfeláldozó törekvései adják meg a jövőbe helyezett reménynek biztató fényét. Idézzük fel emlékezetünkbe a nemzeti újjászületést megelőző történelmi nagy időket, lebegjen előttünk a „Fejedelem" magasztos alakja, — ki ugyan más időkben s más viszonyok között, — de a legönzetlenebb megtestesítője volt a nemzeti sovinizmusnak s akkor remélhetjük, hogy ez a modern kor is meg fogja ismerni az idők szelét s az egész magyar nemzeti sovinizmus jegyében a nemzet megerősödésének, a magyar nemzeti állam kiépithetésének feltételei a béke nagy munkájában — nem széthúzó és erőt gyengítő vitatkozásokban és oppositiókban, de a nemzetét szerető hü magyar sziv mindent odanyújtó áldozatkészségében fognak jelentkezni. Dr. B. A. aránytalanul többet lépett, mint odamenet. Szegény feleségével nem él valami idillikus boldogságban, de azért a sirja mellé — igy mondta nekem — szomorú füzet akar ültetni. Mindszentekkor a káptalannál juhászi „hivatalt" vállalt, s igy most már neki is megvan a maga nyája. Hát valahogy majd csak elorizgetjük mindketten, ki-ki a magáét. * * * Péter bácsi! Már nem él az öreg, kár érte, de hiába, 83 esztendő nem tréfa, s a vas is elkopik. Lassan elfogynak a régi jó világból ránkmaradt színtiszta becsületü, egyszerű, jámbor öregek, akik nekünk, a legújabb idők neveltjeinek, olyan érdekes dolgokat tudnak regélni az elmúlt jó idők történetéből. Ez a Péter bácsi is ilyen valóságos regélő bácsi volt. Foglalkozására nézve sekrestyés meg harangozó. 'Kisegítette az unokája, bár az öreg beteg lába ós nagy kora dacára még halála előtt egy hónappal is ormótlan magas létráról tisztogatta a templom falait. Harangozóságának negyven éves jubileuma alkalmával az egyházhatóságtól kitüntető okiratot és a templom pénztárából 50 koronát kapott. Ami a fő : az elismerő okirat a templomban felolvastatott. Azóta Péter bácsi odahaza csaknem mindennap elővette, fünek-fának mutogatta és felolvastatta. Akkorában még irgalmatlan harangozásokat csaptak, s Péter bácsi egész nap a toronyban tanyázott. A halottas háztól hoztak elemózsiát és itókát. Egyszer valaki kifogásolta a harangozást, mondván, hogy rövidek a versek. Péter bácsi ezt felelte: — A szállongó békehirek kellemes álmodozásba ringattak, midőn egyszerre csak beállít a francia nyelvmesterem, egy szerzetes tanitó: — Búcsúzni jöttem. Megyek haza Franciaországba . . . — Ugyan, elment az esze ? Hisz besorozzák. — Nem gondolnám. Mint fegyveres szolgálatra képtelen internáltat bocsájt el az önök kormánya. Itt megesz az unalom, otthon legalább foglalkoztatnak. Majd háború után visszatérek. — De mikor már itt a béke! — A béke? Ön nem ismeri Franciaországot. Inkább elpusztul, de Elszász-Lotharingiából nem enged. Az az ország, mely századokon át a dicsőség fényében fürdött, nem tudná elviselni, hogy másodszor megalázzák. 71-ben ? KJ akkor Paris körül volt kerítve, patkányokat etethettek vélünk a németek. De most . . . Most a gyűlölet füti a franciákat a németek ellen. Önnek erről fogalma sincs. Franciaországban nem szamárfület mutatnak egymásnak a csúfolódók, hanem a mutatóujjukat a fejük búbjára tűzik. Ez a célzás a hegyes sisakra annyit t jelent: te német! Nincs ennél nagyobb sértés. Es ha most haza megyek, el kell titkolnom, hogy németül tudok . . . — No és nem látja át kérem, hogy esztelen vakság ? Egy francia írónál olvastam, hogy a 70-es háborút azért vesztették el, mert tájékozatlanok voltak a német viszonyok felől; mert az egész hadseregben alig volt két-három tiszt, aki németül beszélni tudott volna. Aztán azok a jó francia katholikusok csak nem kívánhatják vissza Elszász-Lotharingiát! Miért? Hogy ott is megkezdődjék az egyházüldözés? — Átlátom ... és . . . mint katholikus szerzetes . . . nem is kívánhatom . . . csak ElszászLotharingia autonómiáját . . . Látszott, hogy küzd önmagával, mig ezeket mondja. Ez a beszélgetés gondolkodóba ejtett. Mert itt nem egy ember véleményéről volt szó. Az én szerzetes barátom ajkáról az ő rendje beszélt, mely beágazza az egész francia világot és részese a jelen francia hangulatnak ós szellemnek. Azóta megjelent Károlyi genfi nyilatkozata is, mely megerősíti a francia szerzetes szavait: „Benyomásaim — úgymond a gróf — a lehető legrosszabbak . . . Ez a háború prestige-kórdés a két nemes nemzet, a németek ós a franciák között." Tehát nem is a németek és angolok között ! S valóban, ha Courtney lordnak Kühlmannhoz intézett hires nyilt levele szerint ítélünk, Angolországnak aligha érdeke a háború folytatása. A maga erejéről már tanúságot tett, veszedelmes versenytársát, Németországot pedig egyelőre meggyöngítette annyira, hogy most már nem ez a legveszedelmesebb, hanem Japán. Ha Belgiumot a németek kiürítik ós megszűnnek onnan farkasszemekkel Albiont rémíteni, Courtney lord késznek látszik a békére. S bizonyára nemcsak ő ! A hidegen számító angolok aligha vakit— A hollan az övegecske, ollan a versecske! * * * Rátartós nép ez az enyém; büszke a falujára, mely már Szt. István korában is létezett; a templomára, mely egyformán hirdeti a kegyúr bőkezűségét és a hivek páratlan áldozatkészségét ; ősrégi nagy harangjára, melynek hadi célokra való igénybevételét — a környékbeliek nagy bosszúságára — a kultuszminiszter nem engedélyezte ; a község jó hírnevére, mely igaz hogy nem terjed a Kárpátpktól az Adriáig, hanem legfeljebb csak Korponától Ipolyságig, de ez is nagy darab világ, s ezen a nagy darab világon éppen csak a csecsszopó gyerekek nem tudják, hogy milyen rendes falu ez a mienk, milyen csinos és tiszta minden háza, milyen pompás az útja, milyen bőtermő a határa, milyen jómódú ós becsületes a népe, meg hogy milyen fain bort mér a kocsmárosa, aki nem zsidó, s ez is valami! De meg az is valami, hogy minálunk egyetlen egy zsidó sincs, aki volt, az odóbbállott, itt nem bírt zöld ágra vergődni. Ami pedig azt a bizonyos toronyórát illeti, hogy t. i. csak egy mutatója van, s az is csak ugy van odapingálva: ez kérem mese, mertha tényleg csak egy mutatója van is, de az valóságos mutató. Igaz, hogy az órával sokszor van baj, dehát régi ám az már, s ahány községi kovács itt megfordult száz év alatt, az mind „reperálta", azért üt néha félkettőkor tizenegyet. De üt, s ez a fő! (—es -1.) tatják el magukat annyira a prestigetől, mint más szövetségeseik. Egyébként a franciákat, mint minden álmodozókat, a legkönnyebben kiábrándíthatja valami. Valami, amit ópoly kevéssé várnak, mint ahogy az orosz fegyverszünetet nem várták. Die reden nur so! — mondják a németek. Igen ők beszélnek, nálunk meg cselekesznek. H. Az orosz forradalmak lelke. (Befejező közlemény,) Bár Gustave Le Bon gondolata az orosz forradalmak jövőjóhez megadja a kulcsot, folytassuk mégis tárgyalásunkat, hogy milyen körülmények fejlesztették ki tulajdonképen e jellem evolúciót "és a forradalom elemeiből mi hiányzik, ami e kétes jövőjüket még jobban megerősíti. Az orosz nemzeti jellem és néplélek mai zavart vonásait: szertelenség, misztika és phantasztika iránti fogékonyság, szellemi lehangoltság, kötelességérzet biány, különféle befolyások alakították. „Az orosz égalj fellegektől borított nyomasztó hatása, meg nem szaggatott földje, rövid életű vegetációja és szigorú tele, mely elmét, szivet és akaratot zsibbaszt" (Kozári) és a nemzeti szenvedések és a társadalmi helyzet függvénye. Mongol, tatár, török, lengyel betörések vértanusága, a rabszolgaság fölé alig emelkedő anyagi szükség, belpolitikai villongások, 'feudális viszony, a XV. századdal kezdődő hatalmi politika. Az ember boldogulásának, egyéni kialakulásának, lelki fejlődésének egyik alapfeltótele az, hogy rendes, harmonikus, az igazság ideáljához közeledő társadalmi milieuben találja magát (Firrot-Giesswein: Egyén és társadalom): a lelki kialakulás munkáját megbénítja oly társadalomban való élet, ahol az egész környezet csak nyomorúságból, elégedetlenségből áll. Ezen a ponton találom meg a feleletet az orosz forradalmak jövőjére. Nincs remény, hogy jelleme olyan állapotra finomuljon át, mely az igazságért lelkesedni tudjon, hogy az igazságtalanság tudata az „egész" népet átidegezze, kezét fegyverére csapva összesen végeznék el a nagy tetemrehivást. Milyen perspektívák nyílhatnak a jövőbe, mikor már fáradtak, mielőtt éltek volna; hangtalanok, mielőtt szóltak volna? Az emberek mind kevésbé követelők az eszmék tekintetében, — mely a forradalom lelke, mind szkeptikusabbak a progromokkal szemben. Hullahegyek emelkednek az emberekből, patakokban önti vérét már 3 éve anélkül, hogy egy merész kiáltás szakadott volna már ki a parlamenti pártokból: hogy mind ez miért? Ez a fásultság illuzóriussá teszi jövőért való harcát. Továbbá az, hogy forradalmának nem tud adni alapos programot; hogy a jelenlegi társadalmi rend megsemmisítése után, majd mi következik, arról nem elmélkedik. Pedig az igazi forradalmaknál az uralkodó rendszer elpusztítása csak egy közbenső állomás, mely után a program főpontja, a forradalmi eszménynek megfelelő uj rend felépítése következnék. A nyugati revoluciókban — a nagy forradalmi eszmények mindig megtalálják a maguk végrehajtóját. Ilyen nagy koncepciójú embereket még nem tudott teremteni a végtelen orosz síkság. Taktikáznak, de nem strategikus elv mozgatja forradalmukat. Legfeljebb Gaponok, misztifikáló álmodozók vezették. Az orosz forradalmakban kiáltó sivársággal tűnik fel az 'ethikai alapok hiánya. Az orosz lélek pedig erre éhezik: az emberi harcokba belecsöppenteni valami idealizmust, a maturalis mozgalmaknak eszményibb szint kölcsönözni. A szociális haladás és alakítás vágya nem elégszik meg a reakció ós represszáliák kegyetlen alkalmazásával, mert hidegnek és túl anyagi formák közé szorított küzdelemnek látja. Csak az ideologikus erők tetemes megfeszítése vihetne elő ós nyujtana^bázist az erkölcstelen kormányzat megbontására, az ancien regime megbuktatására. A modern szociális harcok is nélkülözik az ethikai rugókat, amely „erők pedig ép oly erősekké válhatnak, hogy a dominóns gazdasági erőkkel szembeszállnak, azokat módosítják és befolyásolják. (Jászi-Jehlicska). A tiszta materialisztikus párbaj bukásba sodorja az emberiséget. Látják és érzik ez atheistikus tudósok ós bölcselkedők, akik ethikai motívumokat kitalálnak, csak a keresztény erkölcsökre ne kelljen szorulni. (Schopenhauer ethikája, Comte altruizmusa, Hegel és Wendt kulturhaladási erkölcs-