ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-11-04 / 44. szám

köztünk marad. Ez csak relativ előny. Igen: ha a tökét gyümölcsöző vállalatokba fektethették volna és nem a levegőbe puffogtatták volna. Igy azonban az óriási adósság fokmérője az óriási munka- és terményveszteségnek. Milliók álltak fegyverben; nem termeltek és fogyasztottak. Fogyasztották a békében összegyűjtött értékeinket, fogyasztottak a jövő számlájára. Háború után minden erö megfeszítésére szükség lesz, hogy helyre jöjjön az egyensúly. Nem lehet majd, mint háború előtt 400, 500 ezer embert a munka teréről szabadságolni, hogy lábhoz tett fegyverrel álljon tétlenségre kárhoztatva, söt arra sem lesz módunk, hogy hiu flottaépitésre, ágyuöntésre pazaroljuk a pénzt és embereröt. Szükséges lesz tehát az általános leszerelés és minden háborús szándékról való lemondás. Eddig az volt az elv: si vis pacem, para bellum. Drága áron vásároltuk a békét. Tízszer annyit fizettünk a telhetetlen hadseregnek, mint amennyit költöttünk iskolára és egyéb kulturális célra. Adósságba keveredtünk a hadsereg kedvéért és kamataink fedezésére uj kölcsönöket vettünk fel, szóval gazdálkodtunk a tönk felé. És a békét e nagy áron mégsem tudtuk megvásárolni. Söt: diplomaták és kormányok, összeráncolt homlokkal figyelték a rossz gazdálkodás mérlegét, szinte kívánták, szinte hajánál fogva húzták elö a háborút. Talán remélték, hogy e nagy gyújtogató eltünteti rossz gazdálkodásuk nyomait ? Talán arra számítottak, hogy egy győzelemmel majd a vesztes nyakába sózzák adósságaikat és azért dörzsölték elégedetten kezüket mondván: „Jetzt geht's los!" „Ez az én háborúm!" „Mi nem veszthetünk, csak nyerhetünk!?" — A játék hazárdnak bizonyult. Minden európai állam vesztett és most nyakig van az adósságban. Arról van szó, hogy kiláboljunk. Ha ezt akarjuk, akkor a „para bellum"-féle elvhez vissza nem térhetünk, akkor a tartós békét őszintén kell akarnunk és le kell szerelnünk. Ennek megértése, főleg pedig a hatodik érzéken: a zseben át való érzése talán előkészíti a lelkeket a Benedek-féle javaslatokra. Adná Isten, hogy egyidejűleg széles körökben uralomra jutnának az igaz keresztény elvek, melyek a javaslatoknak tartós sikert biztositnának. Dr. Hvs. — Kelt ezen Írásom az igazság érdekében 1917. év november havában azon alkalomból s ötletből kifolyólag, hogy egy iskolai értesítő került a kezembe, melyben a következőket olvastam: „Az utókort érdekelni fogja, azért leirom, hogy 1916-ban télen egy tojás 30 fillér, tavasszal 16 fillér volt; egy kiló zsir 10—12 korona, egy hízott sertés két métermázsa élősúlyban 1200 kor., egy kiló kávé 10—11 korona, égy kiló rizskása 7-—8 korona, búzából egy métermáza 40 korona, tengeriből 28 korona, bab ós árpából 30 korona. Ruhánk méterje 12—24 korona, egy pár cipő 100—120 korona . . . volt." — Mélyen tisztelt Utókor, az ón újságírói lelkemet a két mázsás élősertés súlyával nyomja az aggodalom, hogy önök m. t. utódok minket megbízhatatlan, fecsegő s a fenn hivatkozott értesítő alapján mindenekfelett ingyenélő embereknek fognak tartani, ha tisztelt öreg- s dédapáiktól azt fogják hallani, hogy a nagy világfelfordulás idején azt volt szabad kérni bármely áruért, amit az eladó akart s hogy például egy tojás ára 2 korona, egy kiló zsir 40 korona, egy méter ruhaszövet 2000 korona stb. volt. Ennyire ugyan még ma, 1917. november 3-án nem vagyunk, mert ma egy tojás csak 80 fillérbe, egy liter tej 170 fillérbe, egy kiló, kávé 40 koronába, egy kiló rizs egy fejedelmi arany koronába s egy méter ruhaszövet csak 140 koronába kerül, de lehet, hogy mire a szedő ezt az írásomat kiszedi, a korrektor átnézi, a gép kinyomatja, — hát akkorra csakugyan annyiba fog kerülni, amennyit az önök érdemes nagypapája mesélni fog 1999. december 24.-én szent karácsony estéjón duruzsoló kályha és békés pipaszó mellett asztalbontás után. Én, — mint a mostani lehetetlen idők szerény, halandó krónikása, arra akarom kérni önöket, nr. t. utódok, hogy higyjék el annak a nyomtatott értesítőnek, hogy mi 1916-ban télen csakugyan olyan olcsón éltünk, mint ott írva vagyon, de adjanak hitelt kérem a nagybecsű öregpapájuknak is, és ne tartsák vihogva az orra alá az emiitett értesítőt, ha azt találná mesélni, hogy volt idő, mikor egy kiló zsir 200 korona, vagy pl. egy orsó cérna 134 korona, netalán egy kiló krumpli 73 korona 16 fillér volt, mert a jó Istenke tudja, mit hoz a jövő s hogy — adja Isten, hogy én már ezt ne éljem meg, — valóban nem lesz-e igaza az önök kedves öregpapájának? Mert lássák kérem ma minden lehetséges és szabad. Tavaly, mikor az az értesítő 1916. év teléről beszólt, — lelkem rajta! — igaza volt, hogy szörnyű drága volt akkor a 16 filléres tojás, de igazam van nékem is, mikor azt írom ide, hogy pl. a burgonya métermázsájáért megszorult emberek 1917. őszén 160 koronát is adtak, de igaza lehet nagyapónak is, ha tízezer koronás sertésről fog önöknek regélni. Csak arra óhajtom kérni mégegyszer önöket, hogy higyjenek el mindent, mindent, a lehetetlennek látszó dolgot is 1999-ben s ne kételkedjenek a mi sorainkban, melyek az igazság érdekében íródtak az Úrnak 1917. évében párkányi vásár hetében. Sz. HIREK. Krónika — Olasz gitárdal. — Don Cadorna, rossz idő jár ! Ó cattivó, mála tempó ! Imbroglio össze-vissza . .. Jaj, ez nem jó! Jaj, ez nem jó! Nincs Gradiska, Görz, Trieste, Nincsen Bécs és Berlin többet, Bár csatáztunk ostinató, — Cimitéro : hegyek, völgyek. Oly amorevoleoso Kacsintottunk ama tájra, Ahol a Karszt kövein túl Felcsillan majd Wien meg Prága! Oly allegro ment a munka, Altó grandó saltarelló, Mint egy könnyű ballerinát, Ismert minket már Isonzó. Jaj, ámáró bikkiére! Ki emlékszik ilyen őszre ? Jön tedészko,* ungerézé, S kiver minket egy-kettőre ! És most futunk mezzoforte, Mert kifáradt már a lábunk; Avagy olykor nincs niente Abban, ha — kapitulálunk. Mindig jó volt, ha jöttetek Mihozzánk jó magyar, német, S hoztátok a sok danárót, A sok fényes pénzecskéket! Most azonban Itália Nem vár ide tárt karokkal, Nem vár ide tárt kapukkal, Nem vár itten — tárt marokkal . . A két kezét összeteszi, Szemforgatva ió prégáre, Don Cadorna, bon' szinyóre, Arra most jó idő jár-e ? H. I. E helyütt is németet jelent dajkát. Nagyon sajnálom Mariskát, mert jó, engedelmes, szorgalmas, víg leányka, úgy szerettük, úgy tekintettük már, mint a családhoz tartozót. De ha megfelelő lesz az uj dajka, nem küldhetem el miatta . . . Mariskának elszorult a szíve, ragyogó könnycsepp gurult végig arcán. Valami titkos sejtelem azt súgta neki, hogy soha többé nem kerülhet vissza. Örökre elveszíti helyét, második otthonát, ahol négy évet töltött el legnagyobb boldogságban, ahol úgy szerették, mintha ő is a család gyermeke lett volna. A gyermekek pedig testvérkép ragaszkodtak hozzá. — Picikém, gyémántom, el kell mennem! Itt hagyom magukat, — ölelte magához a legkisebb tipegő leánykát. — Ne menjen el Mariska! . . . Ne menjen el! — ragaszkodtak a leánykák Mariskába. — Megmondjuk anyukának, hogy ne eressze el. — El kell mennem ! Elvisz édesanyám haza aratni. Neki engedelmeskednem kell . . . Majd lesz uj dajkájuk, akit talán jobban szeretnek, mint engemet. — Nem kell nekem uj dajka. En Mariskát szeretem mindig! —; ölelte át Piroska Mariska nyakát édes szeretettel. — Nekem sem kell! . . . Nekem sem! — mondták a többi apróságok. . Mariska szívének jól esett a meleg szeretet, ragaszkodás s reményt öntött szívébe, hogy a gyermekek visszavárják, mindig csak őt szeretik; visszajöhet még hozzájuk ... Hamar beszöntött a búcsúzás napja. Korán kelt a kis dajka, egész éjjel alig aludt egy órányit. Izgatottan, elszorult kebellel járt, kelt, végezte reggeli teendőit. A kis leánykák is korán felébredtek a búcsúzásra. Szomorú tekintettel, szótlanul öltöztette őket Mariska, noha folyton kérdésekkel ostromolták, mignem megérkezett az édesanyja. Mariska most kezdte ruháit becsomagolni, j Óh, de úgy reszketett szegénynek a keze, még jobban a szíve, hogy tán soha sem végzett volna a csomagolással, ha édesanyja nem segédkezik neki. S mikor már készen állt is a bugyor, akkor is annyi igazítani valót talált rajta, hogy végre unszolta az özvegy. — Búcsúzz már, leányom s induljunk, mert még a dél is itt talál bennünket! Felegyenesedett a kis dajka bugyorja mellől. Sötét, szomorú tekintetű szeme úrnőjét kereste. Elszorult szívvel, reszketve nyitott a szobába. Szólni sem tudott, csak megeredt a könnye, mint a tavaszi zápor, amint lehajolt úrnője kezét megcsókolni. Az urnő szemében is könny csillogott. Megcsókolta a kis árva homlokát. — Isten veled, Mariska. Jó légy, mint eddig voltál. Ne sirj, szívem, hisz visszajöhetsz még hozzám ! . . . Még nehezebben esett meg a búcsúzás a kis leánykákkal. Zokogva fogózkodtak kezébe, szoknyájába. El sem eresztették volna, ha azzal nem biztatja őket, hogy hamar visszajön hozzájuk s hoz nekik egy szép, hófehér cicát, Délután megérkezett az uj dajka, egy pirospozsgás, kerek arcú, kökónyszemü, sugár termetű leányka. A gyermekek eleinte idegenkedve húzódtak el tőle, főleg a nagyobb leánykák. Piroska kereken kijelentette előtte: — Én nem szeretem magát. Csak Mariskát szeretem. Ámde Panni, az uj dajka, értette a módját, hogyan kell a gyermekszívet megnyerni ? Mesébe fogott, jó előadása volt s lassankint mind az öt leányka mohó mese vággyal állta körül. Ha egyik szép gyermekmesének .vége szakadt, unszolták, hogy meséljen még. Egy pár ujabb játékra is megtanította őket. Egy hót multán a hároméves Klárika olyan kijelentést tett, hogy ő jobban szereti Pannit, mint Mariskát. Elmúlt azonban a szép nyár, a kerti fák érett-, üde gyümölcsökkel pompáztak, mikoron egyik ködös reggelen beköszöntött Mariska mosolyogva a volt helyére. Arcát, kezét barnára sütötte a forró napsugár. A leánykák azonnal körbefogták. — Hol a kis fehér cica ? — kérdezte Piroska fürkésző szemmel. — Eltűnt, elveszett, Piroskám, mikor kint 'arattunk a mezőn, — mondta Mariska restelkedve. — De majd jövőre okvetlen hozok egy kis cicát . . . Panni irigykedve nézte pár percig az elődjót. Egyszercsak elkiáltotta magát: — Hej, most jutott ám szép mese eszembe! Kinek meséljem el ? Nosza, a leánykák, Piroska kivételével iramodtak mindannyian hozzá. Mariska elszomorodott. A volt úrnője kérdezgetett tőle egyet-mást, de egyébként az is kedvetlen volt. Fájt a foga. Könyben úszott most is Mariska szeme, amikor végig csókolta búcsúzóul a leánykákat. De óh! . . . a gyermekek egyike sem siratta meg most. S csupán Piroska kisérte ki az utcáig. Mélységes fájdalom szállta meg szívét. Alig tudott a szomszédos kapuszinig elbotorkálni. A sarokba fordulva zokogott keservesen: — Oh, jaj, nem szeretnek már! . . . Elfelejtettek . . . Mindannyian elfelejtettek ! . . .