ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-10-28 / 43. szám

nek, hogy elkövetkezhessek az uj hajnal, az örök béke uralma, a jövő fejlődés hasadása. Ma még tobzódik az anyagiasságba sülyedt régi világ. A kapzsiság, a szivtelen önzés, az aranyborjú imádása, az indulatok féktelensége, mindaz a mi az emberben állatias vonás, hallatlan mértékben fellángolt. A pogányok hal dásának korszakára emlékeztető orgiák folynak. De mindez már az enyészet szörnyű lehelletéböl táplálkozik. Kétségbe esett dulakodás a halál szorongató csontos és hideg kezeivel. Az a rettenetes erőkifejtés, mely az őrjöngő örült gyenge izomzatából tör elö, mikor a vég vége mái" közel van. A tomboló vihar el fog ülni. Sok igaz érték elpusztul a rettenetes közdelemben. Mérhetetlenül nagyobb lesz azonban az összeomlott bálványok száma. A céllá felfujt hamis értékek végtelen tömege fog a megsemmisülés örvényébe elmerülni; igazságoknak mondott hazugságok, eszményeknek hirdetett ocsmányságok fognak szappanbuborékok gyanánt szétpattanni. Szomorú és nehéz sors, hogy az enyészet éppen a mi nemzedékünket érte. De vájjon a mi haladásunk, a mi fejlődésünk nem más, régibb nemzedékek pusztulásának szükségszerű következménye-e? Ha őseink, ha a honfoglaló magyarok legjobbjai fölött nem domborultak volna hősi halált jelző sirok, vájjon beszélhetnénk-e ma ezeréves Magyarországról ? Valamikor, reges régen a gonosz szellem kezétől font finom szövetű világnézet, a pogányság, titáni harcot vivott a Krisztus keresztjéről lesugárzott uj szellem, a keresztény világnézet ellen. E régi, de sokszor megújuló harc emlékein merengve, egy mélyen szántó agy pattantotta ki magából e fenséges szavakat: A martyrok vére az egyház veteménye! A ma tomboló rettenetes világháború végső elemzésében a gonosz szellem uj szövevényü világnézetének, a titkos munkát végző műhelyek rejtekeiből előtörő atkáknak harca a valódi testvériséget, egyenlőséget, békét, tehát igaz szeretetet hirdető De mozgolódni kezdtek az angolok. Az egyik ott maradt és átvette a lovak kantárját, a másik négy pedig minél távolabbi közökkel jött a hegy felé. Most már tudta Juszuf mit kell tennie. Lelövi először a lovakat, aztán, ha lehet, | egyenként az angolokat veszi célba. Óvatosan megtámasztotta a puskát, sokáig célzott és lőtt. Heves csattanás szakította meg a csendet. Egy pár keselyű emelkedett fel a sziklák közül csattanó szárnycsapásokkal és már is nyújtogatták csupasz nyakukat lefelé, a földet kémlelve. Még egynehány dördülés és ott feküdtek a lovak barna hullái, ott a magas szikla mellett a sárga homokban. Csak itt-ott mozdult még a lábuk, olyan görcsösen utolsót rúgtak a levegőbe, aztán minden elcsendesült. A hátramaradt őr már az első percben egy szikla mögé ugrott, a másik négy kisebb tömbök és buckák mögött keresett fedezéket. Juszuf elmosolyodott. Na — a lovakkal már kész van, most maguk az angolok jönnek sorra. De hol van a legelső ? Egy kissé oldalt csúszott ós egy szakadékon át tekintett a rónaságra. Lassan minden csendben maradt. Végre megmozdult valami a homokban, — Juszuf töltött ós lőtt. Erre mintegy visszhangként eldördült egy másik lövés, sziklatörmelék csapódott széjjel és metsző fájdalmat érzett a bal oldalán. Hirtelen körülnézett, ekkor látta, hogy mögötte fent a baloldali sziklán áll egy angol s épen ismét a puskáját emeli. Razi Juszuf hátravetette magát, — utána felhangzott a dördülés, sokáig . zúgva a sziklák között, ahol most feküdt. Itt nagynehezen felemelkedett. Egész baloldala égett, mint a pokol és az ütemszerűen vissza-visszatérő fájdalomérkrisztusi tanok ellen. Az anyagiasság küzdelme az eszményiesség ellen. Odakünn a harctereken a népek még harcban állanak. Fegyverrel kezükben öldösik egymást. De az a világnézet, mely ezt a romboló vihart szülte, már legyőzetett, már haldoklik. A hősök sirja fölött a megtisztult keresztény világnézet, a lelket a test kultusza, a lelki erőt az anyagiasság elve fölé emelő szellemi áramlat langyos, termékenyítő szellője szállong. A nemzeti hősök vére az újjászületendő, a megtisztult keresztény társadalom veteménye! Áldozatos szívvel bolyong gondolatunk e sirok fölött s lassan, lassan mintegy öntudatlanul, de ellenállhatatlanul szívja, szívja magába a megtisztult szellemi áramlat termékenyítő levegőjét, egy jobb és szebb jövő munkálásának életképes csiráját. Megolvad majdan a könny szemünkben, a megnyugvás enyhitö tüze felszárítja azt. . . . Nemes büszkeség dobogtatja az áldozatos sziveket... — A svédek még adnak a vallásra! Branting, a szocialista vezér kénytelen volt hitvallást tenni Luther egyháza mellett, hogy miniszter lehessen. Igy követeli a törvény. Ha nem tudnók, hogy ezt a törvényt tulajdonkép a katholikusok ellen hozták, szinte kedvet kapnánk a svéd vallásosság dicsőítésére. Igy csak megállapítjuk, hogy ott fönn a sarok közelében fagyos mereven tartja magát a lutheranizmus. A modern áramlatok meleg golfja: a türelem más meggyőződéssel szemben, nem tudott még rajta rést olvasztani. Sokan a svéd államvallást az ősi, hamisítatlan lutheranizmus ma már egyetlen képviselőjének tartják. Es igazuk van. Svédországban még esküsznek Lutherre. Mások éppen ellenkezőleg megállapítják, hogy a „nagy reformátor" szelleme'legkevesebb megértésre észak germánjainál talált. Es ezeknek is igazuk van, persze csak az ő szempontjukból. Az utóbbiak szerint ugyanis a lutheranizmus lényege a — protestálás. Azok az igazi követői Luthernek, akik mindezideig nem szűntek meg protestálni; miután kiprotestálták a hitvallásukból az örök életet, a Szentlelket és az Isten-Krisztust, most már a személyes Isten léte ellen protestálnak. Ezek szerint talán kár is volt Brantingnak vallástagadását visszavonni. Nagyobb protestáns volt őkelme zésre egy-egy vékony vérsugár tört át a khaki kabát posztóján. Összeharapta ajkait. Hogy lehet az, hogy azt a baloldali átkozott angolt szem elől tóveszI tette, hogyan lőtték őt igy csúffá? De a játék még nincs elvesztve, — az angolok csak akkor győztek, ha őt most itt megtalálják. Egy kevéssé behunyta a szemeit, mert erős levertséget érzett, azután meghajolva kúszni kezdett a víztartóhoz vezető út felé — vissza. Az angol, amelyik lőtt, most feltűnt a gömb mögött, ahol a többiek már régen ültek és hal-> kan beszédbe kezdtek: „Hagyd a lövöldözést legény" — szólt az egyikhez — „megkapta már a magáét." „Eltaláltad?" kérdezte a sergeant, aki a patrouillet vezette. A másik büszkén csípett a szemével. „Pompás volt" szólt „láttam, ugy felbukfencezett, mint a nyúl. Ez már nem tesz több kárt, — különben is néger volt!" Hirtelen elhalgattak, mert a hegyből váratlanul feldördült egy magános lövés. De ugy látszik nem ide szólt; csak a keselyűk, amelyek már sóváran kerengtek mindig alább és alább ereszkedve a lovak hullái fölé, — most ijedten feljebb csaptak. Az angolok egymásra néztek. „Mi volt ez?" Á sergeant a vállát vonogatta. „Ki tudja? Talán még többen rejtezkednek a hegyben. De már ez sem árthat, átgondoltam a dolgot. Ma este itt maradunk, holnap reggelig azonban vizhez kell jutnunk, — tovább már nem bírjuk ki!" Észrevétlen csendben ereszkedett le az este. Majd a lemenő nap sugarai vörösre festették az addig, mig Isten léte ellen protestált, mint a jó svédek, akik megállottak ott, ahol Luther, abbahagyta ós megszűntek bontogatni az apostoli hitvallás tégláit, melyek közé atyamesterük a feszitővasat illesztette. „Todte Orthodoxie!" — mondja megvetőleg a racionalista német lutheránus a svédre. Erre is áment mondunk, de nem azért, mert a svédek nem versengnek a protestálásban német testvéreikkel, hanem azért, mert a svédek vallása puszta formalizmus, mely nem tudja a lelkeket erkölcsileg nemesíteni. Sehol sem dühöng annyira az iszákosság ós erkölcstelenség, — állapítja meg valaki a háború előtti időkről, — mint itt északon. Talán az angol munkásnóp között sem, ahol pedig „a szeméremérzet kiveszett." Vagy éppen ebben lássuk eleven hatását annak a Luthernek, aki kimondotta : vétkezz bátran, csak bízzál bátrabban ! ? — Élettelen a svéd egyház azért is, mert nincs benne szellemi mozgalom, tudományos élet. Papjai műveletlenek. Ha egy jegyzősegéd vagy patikusinas meggondolta magát, néhány havi kurzus után pappá lehet. Csak fel tudja olvasni vasárnaponként a nyomtatott prédikációt és el tudja végezni a sokszor félórát igénybe vevő hirdetéseket. Amit nálunk plakátokon vagy dobszóval intéznek el, a legvegyesebb dolgokat, Svédországban a szószékről teszik közzé. Mikor a püspöki kar e hirdetési módot meg akarta szüntetni, — mivel hát ez mégsem való a templomba — a papok ijedten tiltakoztak: csak. azt ne, mert akkor a hivek egyáltalán nem jönnek a templomba! Valaki a svédek vallásosságát sóhajtotta és ide kívánta mi közénk. Köszönjük, de nem kérünk belőle. Olyan az csak, mint a lukas dió. Dr. Hvs. Országos Lelkész-Egyesület. Giessivein Sándor prelátus az Egyházi Közlöny október 17-iki számában előzetes értekezletre hívja a papságot a megalakítandó Országos Lelkész-Egyesület tárgyában. A meghívó korrekt egyházias szellemben ós sok jóhiszeműséggel Íródott. Nem. akarunk az előórtekezlet határozatának elébe vágni, de nézeteinket nyíltan és becsületesen már most kifejtjük. Két kérdést teszünk fel: 1. Szükség van-e a lelkész-egyesületre? 2. Remélhetünk-e a lelkész-egyesülettől olyan előnyöket, hogy érdemes a vele járó veszedelmeket • felidézni ? Az első kérdésre bátorkodunk tagadólag válaszolni. Akik a lelkész-egyesület megalakítását sürgetik, a német, osztrák és az olasz példára hivatkoznak. Az olasz egyesületről kár vitatkozni, mert arról hiteles adatok nem állanak rendelkezésünkre. Hivatalos felvilágosítás nem érkezett, egálját és hirtelen hűvös széláramlat csapott az izzó hőségbe, végignyalogatva az afrikai rónát. A sergeant intett, beszédre már nem igen fordult a nyelvük azután óvatosan a sziklahát mögé indultak. Zihálva és izzadtságtól lépetten értek helybe, kő és kő volt mindenütt, sehol semmi sem mozdult, csak egy keselyű repült fel szorosan mellettük, rekedt károgással. Az egyik legény lőni akart, de a sergeant bosszúsan ütötte el kezével a puskát. Most felértek a sziklatetőre. A sergeant ment elől, eleinte aggodalmas óvatossággal, de egyszerre tomboló léptekkel rohant előre, árkonbokron keresztül. Elámulva követték a többiek. Az ösvény hirtelen kiszélesedett és ott állott előttük a vízmedence. De üres volt. Mellette feküdt egy döglött ló is. És a nedves, mohos vízmedence közepén feküdt a halott török vitéz, egyik kezével az evősajkáját tartva görcsösen. Fogai fehéren villantak elő nyitott szájából ós a fakó, élettelen fekete arc valami gúnyos kifejezéssel nézett rájuk. A sergeant szemeit kezével elfödve megszólalt : „Elvesztünk fiúk, nincs segítség." A többiek megértették. A sziklafal körüskörül még nedves volt a víztől, amelyet a haldokló utolsó erejének megfeszítésével mind kimert ós szótlocsolt. Mértföldnyi járásra nem volt más vízgyűjtő és a lovaik is ott fekszenek, lenn a sárga homokban. Az öt katona lehorgasztotta a fejét. A sergeant erőtlenül összerogyott a medence mellett. Es fölöttük, mint egy türelmesen váró, de elkerülhetetlen végzet: lebegtek rekedt rikácsolással a keselyűk . . .