ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-10-14 / 41. szám

latlan árakkal; az iparos csak azt látja, hogy mig ö létfeltételeinek biztosításáért körömszakadásig dolgozik, addig más — az ö felfogása szerint — könnyen él, viszont a kereskedőt az ö jólétét biztositó árúk kifogyása s beszerzésének nehézsége teszi idegessé s gyülölködövé. Szóval minden ember, minden foglalkozási ág csak a saját, egyedülállónak vélt sérelmeit érzi a háború okozta általános nehézségek s gondok közül s ez a bajokban való szeparáltság s egyedülállóság hiedelme keseríti el s tüzeli a másik foglalkozási ág, a másik társadalmi osztály létérdekei elleni törekvéseiben. Mert ma már — sajnos, — ott tartunk, hogy nyilt sisakrostéllyal állanak a porondon a küzdő, felek. Ma már nem is titkolják egymás elleni gyűlölködésüket az egyes társadalmi osztályok és rétegek s mig mindenik a saját kebelében s kasztjában iparkodik fegyvertársakat gyűjteni magának a másik társadalmi osztály részéről vélt sérelem fesztelen hangoztatásával, az általános gyűlölködés, irigykedés, kapzsiság és élhetetlenség még a harctéri ellenségeinknél is feltalálható lovagiasság teljes mellőzésével iparkodik letörni, lehetetlenné tenni a másik kaszt jogos önérdekeit. A szociálfilozófusok pedig törik már előre rajt' a fejüket, hogy milyen társadalmi intézkedésekkel s kormányrendeletekkel lehetne gátat vetni' ezeknek a kétségtelenül szomorú s aggasztó társadalmi jelenségeknek, melyek az általános szeretetlenségböl fakadva, még a széltében elterjedt erotikus züllöttségnél is fokozottabban veszélyeztetik a nemzeti s társadalmi élet biztonságát. Azt hisszük nem tévedünk, ha azzal akarjuk megnyugtatni az aggódókat, hogy e téren is, mint minden téren gyors gyógyulást s kiegyenlítődést fog létrehozni a várva várt nemzetközi béke nyomán fakadó lelki megnyugvás és lelki béke illatos olaj ága. Sz. R. — Csak magának mondom el, de igérje meg, hogy nem mondja el senkinek, mert igazán nem szeretném, ha idő előtt kitudódnék a dolog. — No de mit, gondol, hát olyan indiszkrét embernek tart engem ? — méltatlankodik a másik. Hát ha igy van, nyugszik meg az előbbi, akkor diskurálhatunk, mert arról van szó, tudja, hogy ... teremtményt Isten dicsőítésére hívjon fel, értelmét, hangját kölcsönzi nekik s azzal tölti éjjelét-nappalát, hogy hirdesse, elimádkozza s örömét találja e szép szavakban: „Istenem és mindenem." .Alverna sűrű, titokzatos homályu erdejében Istenről elmélkedve nem zárhatta magába boldogságát. Két fadarabot ragad, az egyiket hegedűnek használja, a másik a vonót pótolja és játszik. Nagyobb, mámorítóbb érzés szállja meg, mint a világ legelső művészének zenéjét hallgató közönséget. Nem is bírja sokáig, a két fadarab kiesik a kezéből, szemei könnyben fénylenek, arca örömtűzben ég, s halkan suttogja: boldog vagyok, nagyon boldog, mert szeretem az Istent, szeretem azt, kit egyedül érdemes önmagáért szeretni. Nagy lelkesedósében éneket is szerzett Isten dicsőítésére: A nap az ég boltján hirdesse nevedet, Amint reggel fölkel, amint este nyugszik, Amint sugárival szór szét fényességet. . . Szépségével Uram a Te bű jelképed, Dicsőitsen Uram, bold s a csillagos ég, Mely szépen, fényesen, ragyogón int felénk. Dicsőitsen Uram! a szél, a levegő, Földetrázó vihar, tovatűnő felbő, Bő terméssel áldó, csendes nyári eső. Dicsőitsen Uram, a vizek forrása, Futó ezüst csermely csendes csobogása. A modern könyvekben sz. Ferenc csak Itt a beavatott megfogja a beavatatlan kabátgallérját a virággoniblyuknál s a szegény beavatatlant többször nyomatékosan megrázva, kijelenti, hogy a dolog valahogy nincs rendben. Súlyos mulasztások forognak fenn s már intézkedés is törtónt, hogy a dolog reparálva legyen, de hát az nem megy olyan gyorsan, mert hát. .. Tudom, tudom, sőt már én is hallottam valamit, de az ember igazán nem akarja akárkinek elhinni, de magának persze elhiszem. Aztán, bár fázik már a lábuk a lyukastalpú cipőben, serényen topogva, tovább csűrik-csavarják, szapulják, kefélik, javítják és mentik a közállapotokat. Mert mégis csak abszurdum, hogy senki sem törődik ezekkel, a dolgokkal. Na ja ! — hát hol vagyunk, talán Ázsiában, vagy Oroszországban ? Hát ez jól van így? Tudja, ha ón lennék a helyében, majd megmutatnám, hogyan kell rendet csinálni. Aztán — de kettőnk közt maradjon! — mennek tovább s a legközelebbi ismerőssel újra kezdik ugyanezt a témát. A közönség pedig nem tudja, honnan bukkannak fel időnkint a leglehetetlenebb kósza hirek, melyek makacs következetességgel mindig akörül forognak, hogy a dolog nincs rendben és hogy ez igy nem mehet tovább/ De persze azért minden úgy megy tovább, mint eddig ment, mert nem mehet máskép. Nem mehet máskép, mert hisz rendben megy minden. De milyen rendben! Csak sok az elégedetlen, a kotnyeles, a tudákos ember, kiknek semmi sincs jól. Akiknek a világon senki sem tudna kedvükre s eleget tenni. Akik egyéb dolguk hiján az őszi napsugarak verőfényében kaszinózva, az emésztésüket úgy vélik jobban előmozdíthatni, ha az epehólyagjukat a közállapotok feletti kritika mérgével izgatják. Ha jól kidühöngik magukat s jól leszedik a szenteltvizet páciensük fejéről, akkor jobban is alusznak. Persze jóslatuk nem válik be, próféciájuk csődöt mond, pletykájuk komoly embereknél nem talál hitelre, de azért ők nem jönnek zavarba. S ha mégis történik valami, akkor ők a legboldogabbak. Nem bántja őket a más baja, csak a saját szószátyárságukat kívánják igazoltatni mindenekfelett, mikor mosolyogva ismét megfogják a kabátunk gallérját s kérdik: hát nem megmondtam, he? Sz. A magyar gazdatársadalom szerepe a világháborúban. Ha majd az isteni Gondviselés kifürkészhetetlen akarata ugy fogja intézni, hogy a népek s nemzetek titáni küzdelmében elnémuljon az utolsó ágyúszó, ha majd a diplomácia elkészítette a maga számadatait és végleges pontot tesznek a mórlegcsinálás felelősségteljes munkájában: akkor fog bekövetkezni az az idő, amidőn higgadt megfontolással, pártatlan igazságszeretettel hozzáfoghat a történetíró a minden idők legvéresebb háborújának megírásához. Akkor fogják gyűjteni az adatokat ahhoz a monumentális műhöz, melyre mosolyog, énekel, játszik, édesdeden beszél, állatokat simogat, virágokkal cseveg, a napról ódát énekel. Őt küzdelem, harc, erős lélek nélkül akarják követni. Pedig sz. Ferenc a legkomolyabban vette a kereszténységet, heroikus módon élte át az evangéliumot és pedig nem annyira a kolostor falai között, mint inkább az élet zajában. Sz. Ferenc átélte azt, hogy ő Istennek gyermeke. Nemcsak magát és embertársait tekintette annak, hanem az élő és élettelen természet minden tüneményét. Szerette az állatot, a növényt, az ásványt, a vizet, mint teremtményeket, melyek Isten dicsőségét hirdetik. Ahol pedig szeretet van, ott uralkodik a szabadság; sz. Ferenc ellensége minden kaptafának. Szabálya tág teret enged minden jellem kifejlődésének. Az igazi lelki szabadság folyománya az öröm, Ferenc vidám volt szenvedései között is. Dalolva akart meghalni; figyelmeztetni kellett, hogy legyen már kissé szomorú halála előtt a , jelenlevők kedvéért. Egyik szabályzatában azt követeli fiaitól, hogy mindig vig arcot mutassanak. Fiait, követőit elnevezte az „Ur hegedűseinek", kiket azért küld a világba, hogy örömet ós boldogságot muzsikáljanak az emberek lelkébe. Szeretet, szabadság ós öröm jelentek meg e világon sz. Ferenccel a világban, azért lett ő egyike a legnépszerűbb szenteknek. P. Cz. V. vállalkozó szellem valószínűleg igen sok fog akadni, de ugy megoldani ezt a nagy horderejű kérdést, hogy az minden befolyástól ment és a lepergett eseményekhez hű legyen, ebben a tekintetben igen-igen tartózkodó álláspontot kell majdan elfoglalnunk.. Legyen az bárki, aki eme világháború történetének megörökítésével foglalkozni kíván, ha igazságos mórtékkel akarja venni a lefolyt eseményeket, akkor első helyen a magyar gazdatársadalom ós földmivelő osztály az, melynek hősiességéről megemlékezni minden embernek legszentebb kötelessége kell, hogy legyen ós annak — a világháborúban — viselt dolgai maradandó példa gyanánt szerepelhetnek a késői utókor minden emberének. Akárhogy is szítják a tüzet a gazdatársadalom ellen, bármennyire is iparkodnak annak hazafiúi érzéstől áthatott cselekedeteit különböző módon lekicsinyleni, a társadalom ez az osztálya az egyedüli az összesek között, amely spektákulum nélkül tűrte a reá zúdított rendeletek özönének nyomasztó voltát és hogy a nehézkesen mozgó országos közélelmezés és közellátás közepette minékünk még most is meg van a mi mindennapi kenyerünk: azt kétségtelenül a magyar gazda kitartó ós verejtékes munkájának köszönhetjük. S legyünk csak őszinték, azok a patika-adagok, melyeket ma minden halandó emberre szép bölcsen kimérnek és a jegyrendszer valóságos színpompában tündöklő szelvényei ellenében órák hosszat tartó ácsorgás után, nem éppen a legelőzékenyebb formák között kiadnak, azok az adagok nem a gazdatársadalom szorgalmának legékesebb bizonyitékai-e ? Vagy talán van-e háztartás, ahol beérnék azzal, amit az ismételten helyreigazított rendelet megenged? Ezek mind oly kérdések, melyekre őszintén csakis ugy lehet felelni, hogy bizony kevésbbé laktunk volna jól azokból a hatóságilag megállapított adagokból, ha nem akadt volna barátságos gazdálkodó ismerős, aki ne juttatott volna egyet-mást a legigénytelenebb háztartásnak is. Bizonyos érthetetlen csökönyösséggel uszítják a közvéleményt a gazdatársadalom ellen s azért nem lehetett volna csodálni, hogyha a magyar gazda megunta volna ezt az örökös méltatlanságot és levonva a végső konzekvenciát, keserű csalódással tért volna napirendre az események fölött, ami a végsőkig megfeszített munkában minden bizonnyal igen érzékeny lelohadást jelentene. Es látjuk azt, hogy a gazda folyvást fokozódó szorgalommal s ügybuzgósággal veszi ki részét a többtermelés munkájában, mig mások a korrupció és az uzsora, no meg az árdrágítás és áruelrejtós igen zavaros vizében — egész bátran — halásznak továbbra is. Ha ugy hamarjában statisztikát lehetne készíteni arról, hogy a háború alatt kiadott és életbeléptetett rendeletek a társadalom melyik osztályát érintették a legérzékenyebben, minden bizonnyal az nyerne kétségbevonhatatlan megállapítást, hogy a magyar földmivesosztály volt az, melyet legjobban terheltek meg s melyet az örökös rekvirálással, bejelentések kötelezettségével molesztáltak. Vagy vegyük a magyar gazdatársadalom szerepét a hadikölcsönök jegyzésénél. Ellentmondást nem tűrő adatokkal, szembeötlő statisztikákkal lehet kimutatni azt, hogy a" gazdálkodó osztály az összes eddig kibocsájtott hadikölcsönöknól aránylagos viszonyban legtevékenyebben vette ki a részét. A magyar gazdát ugyan nem kellett buzdítani arra, hogy a haza oltárára akár az utolsó garast is feláldozza s igy sok-sok milliót bocsátottak a hadvezetőség rendelkezésére, hogy ezzel az eljárásukkal is igazolják a haza iránt mindenkor táplált szeretetüket. Ezzel szemben láttuk és tapasztaltuk azt, hogy a nagytőke, a hadseregszállítók ós hirtelen meggazdagodottak a hadikölcsönjegyzés idejekor ugy eltűntek, mint a kámfor ós egyes körök valóságos versenyt űztek abból, ki mennyi dicshymnuszos levelet küld ki a karosszékek és páncélszekrények fényárban uszó termeiből. Végtelen elszomorító körülmény az, hogy ebben az országban nógatni, buzdítani kellett a nagytőkét kötelességei betartására. A magyar gazdatársadalom egytől-egyig felvonult, mert erezte, hogy mi a kötelessége akkor, ha a haza áldozatokat kivan tőle. Ezt ugyan nem kell bővebben bizonyítani. Végzetül szóljunk még arról a kimagasló szerepről, melyet a magyar gazdatársadalom a hadviselés terén felmutatni képes. Legjobb volna ugyan erről a minket ért sérelemről nem beszélni és ezt szóvá nem tenni, mert ezen a téren szomorú tapasztalataink vannak. Kik voltak a lövészárokban? Talán a központok „nélkülözhetet-