ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-09-16 / 37. szám

képeni értékesítést végeznék ei. 1909-ben, a Szegeden megtartott kilencedik katholikus nagygyűlésen dr. Csepela Lajos a következő javaslatot terjesztette elő: „Mondja ki a IX. Katholikus Nagygyűlés: A szövetkezeti mozgalom tervszerű továbbfejlesztése céljá­ból szükségesnek tartja, hogy az Országos Katholikus Szövetség papnöveldék, tanitó­képzö-intézetek növendékei részére idökö­zönkint gyakorlati irányú szövetkezeti tan­folyamokat rendezzen, továbbá a vidéki kö­zelfekvö szövetkezetek a központtal egyet­értöleg szövetkezeti körzeteket alkossanak belső ügyeik sikeres, célirányos vitele ked­véért." Azóta nagyot fordult az idő kereke és a mai körülmények között igen tanácsos volna ezekkel a felvetett eszmékkel újra foglalkozni. Nemzetünk sorsa forog kockán és a belső ellenség letiprása: ez képezze a hinterlandbeliek legelső feladatát! Ennek a feladatnak megoldása érdeké­ben látjuk felvonulni a katholikus papság igen nagy számú képviselőjét a szövetkezeti moz­galomban. A „Hangya" elmúlt évi műkö­déséről szóló jelentésében közöl egy kimu­tatást, mely szerint 1914-ben 404, 1915-ben 430 ama lelkészkedö papok száma, a kik a kötelékébe '"tartozó 1560 szövetkezet közül ezeket vezetik. A földbérlö szövetkezeteket annak idején az immár halott Városy Gyula kalocsai érsek és Szmrecsányi Pál nagyvá­radi püspök kezdeményezték és propagál­ták, apostoli lelkülettel ^és buzgalommal. Az idők szele úgyszólván teljesen elsöpörte ezt az intézményt és az olcsó bérlethez való jutás kérdése maholnap ugyancsak meg­oldásra fog várni. Hiszen a föld szépen lassan csúszik a bankok és hadseregszál­lítók birtokába s mire az igazi hősök visz­szatérnek a titáni küzdelem szinhelyéröl: talpalattnyi föld sem fog maradni az ö szá­mukra. Ezt is meg kell akadályozni, ha kell, akár országos akció megindításával, melyben a katholikus papság — legalább szellemi erejénél fogva — vezető szerepet van hivatva betölteni. % Nem hangoztathatjuk eléggé, hogy itt a legíőbh ideje annak, hogy végre valahára megértsük egymást! Annyit irnak ma már a háborúból a békés átme­neti időszakra való előkészületekről, az ak­őket meglepni igyekeztek. Slavowits százados kétségbeesetten kapkodott jobbra-balra, erősen habozott, hogy mi lenne jobb, rohamot, vagy visszavonulást fujatni — mind a kettő biztos hatással kecsegtetett, a [fiuk, akik itt feküdtek és tüzeltek, legalább gyorsabban juthatnak a másvilágra, mint másképen történne. És a „nak, nak, nak!" az orosz fegyverek zaja mindinkább összevegyült a túlról jövő go­lyók süvöltósével . . . Ehez járult a minden oldalról előhangzó zilált csatazaj, — itt egy csörrenés, ott egy tompa zuhanás . . . váratlan felkiáltás, kinos nyögés, hörgés ... a szomszé­dok rövid szóváltása, a sebesültek szánalmas si­ránkozása . . . rövid, szigorú parancsszavak . . . patronszámlálás — és mintegy szabályszerű melódiája ennek a szörnyű káosznak, a folyton hangzó „nak, nak" itt és „z-z-z" túlról." Köröskörül mindenütt vértócsák, vórfoltok — a halállal vivódó arcokon, a piszkos unifor­misokon, a fakózöld füvön . . . Iván kender­szőke haja felborzolódott erre a látványra még a sapka alatt is és egész teste libabőrös lett a félelemtől . . . Nem nézett se jobbra, se balra, csak a szembelevő dombok felé meresztette a szemeit, mint aki meg van babonázva; töltött — lőtt; töltött — lőtt; minden célzás ós öntudat nélkül. Bu-um! Egy ágyúlövés! Agyuk is vannak odaát? Ez pedig már fölösleges is. Iván kezé­ben a fegyver mindig nyugtalanabb lett, erre meg épen ugy reszketett, ingadozott, mint a széltől hajladozó nádszál. Ah, legalább egy bokrocska volna, amibe el lehetne bújni, mint a támadók teszik! de igy, egy ilyen vakondok­kor teljesitendö munka programmjáról, hogy minekünk semmiesetre sem szabad tétlenül nézni ezeket az előkészületeket, mert igen könnyen megeshetik, hogy megint elkésünk. Amióta szent István dicső koronája beéke­sitette ezt a sokat hányatott országot, azóta következetes maradt a nemzet keresztény katholikus elveihez és ma már 12 millió ember létérdekéről, boldogulásáról s jö­vőjéről van szó. A katholikus sajtó leg­fontosabb és legsürgősebb kérdésének meg­oldása mellett a szövetkezetek segítségével fogjuk kiragadni ezt az országot abból a rabszolga sorsból, melyben ma — sajnos — tesped, a szövetkezeti mozgalom virág­zásával fogjuk elérni egyszersmind azt az időt is, amikor a falusi népet okszerűbb gazdálkodásra, egészségesebb, tisztább élet­módra fogjuk szoktatni és a béke helyre­álltakor kell majd csak szövetkezett erővel felvenni a harcot azzal a jött-ment beözön­lőit népséggel, amelyre a háború alatt szük­ség semmiesetre sem volt, a háború után pedig annak itten keresni valója nincsen. Nagy feladatok előtt állunk, sok-sok akadályt kell még legyőznünk, de erős ki­tartással, buzgalommal és a jövőbe vetett tántoríthatatlan hittel ezeket is le fogjuk küzdeni, hogy végleges diadalmas győze­lemre vihessük a szövetkezeti eszmét ebben az országban. A katholikus papság to­vábbi lelkes támogatásával az eredmény nem fog elmaradhatni: ezt bizonyítja a sokat hányatott mult és ezt íogja iga­zolni a dicsőségteljes jövő. Legyen a szövetkezeti mozgalom a kereszténység diadalának legbiztosabb fegyvere! Vándor Károly. — Az orosz egyház pápát keres. Hát bi­zony nagy a fejetlenség az orosz egyházban a szó szoros értelmében, mert hisz II. Miklós cárt, ha nem is névleges, de tényleges pápáját az orosz egyháznak, a forradalom Szibériába küldte hűsölni. Mi lesz már 1 most ? Fejét csak a halál viheti, mint fölöslegest, a hóna alatt. Egyébként minden élni akaró szervezetnek szüksége van e fontos szervre. Ha következetesen akarnának cse­lekedni az oroszok, a konstantinápolyi pátriár­kához kellene fordulniok, aki a múltban is egy­házfőt szokott nekik adni. Jópónzért most is szí­vesen megteszi. Ám a hatalmas szláv birodalom túrás mögé vezetik őket, kiszolgáltatják a go­lyóknak, ez mégis csak aljasság a kapitánytól. Iván már képes lett volna a lehető legna­gyobb áldozatra, eladta volna az örök üdvössé­gét, vagy egész életére lemondott volna a sza­lonnás szilvalevesről — csak ebből a pokolból szabadulhatna! És ahogy az ágyulövések még folytatódtak, minden lövésnél meglapult, mintha mindég csak őt vették volna célba a gránátokkal. „He, he!" — szólalt meg valaki gúnyosan mellette — a freiter volt — „barátocskám, mi­től vagy olyan sápadt ? Tán csak nem vagy már halott . . . Hogyan tartod azt a puskát, mada­rat akarsz lőni ? Iván egy félelmes oldalpillantást vetett a kérdezőre, — de ennek már más adta meg a választ: hirtelen hanyatt vágódott és a közé a pár halott közé zuhant, akik már egy halom­ban feküdtek mögötte. Iván féltében reszketni kezdett. „Vigyázz! — Föl — előre, előre!" sivított ebben a szempillantásban a kapitány hangja, aki nem volt már többé idegeinek ura, dühtől elragadva, kardját suhogtatva ugrott fel. A ka­tonák többé-kevésbbé gyorsan követték. Oh ezek a hősök! Egyesek vadul rohan­tak, mások ügettek, egyrószük visszamaradt. Iván hamarosan kapott egy puskaütést, majd egy rúgást ós keservesen tapasztalta, hogy I menthetetlenül velük kell mennie. Egy félénk pillantást vetett hátrafelé — ott állt már az őrmester revolverrel a kezében, hogy a szöke­vényeket lelője. Brr! Bammlanoff Iván megráz­kódott ós sietett az előtte rohanó nyomában haladni. egyháza nem fordulhat egy főpaphoz, aki az ellenséges ós hitetlen szultán alattvalója. Ha pe­dig okosak volnának a muszka püspökök, a római pápához mennének. De ezt talán egy kicsit — szegyeinek is. Mert hogy is szól a régi orosz theoria? A primátus kezdetben az I. Rómánál volt. Az I. Róma eretnekségbe esvén, átszállott a II. Rómára, azaz Konstantinápolyra. Konstan­tinápoly török kézre jutván, sz. Péter főhatalma a III. Rómába, Moszkvába került. Az I. Rómá­hoz fordulni most annyi volna, mint e theoria csődjót elismerni. Szóval nem marad más, mint — Kerenszki. Majd ő segit. Egybehívja a püspö­kök nagy nemzeti zsinatját, ezek választanak pátriárkát, aztán majd csak megy valahogy a dolog. A történelem nem tud ugyan arról, hogy forradalmárok zsinatot hívtak egybe, de hát: szükség törvényt bont. Azonban meg kell hagyni, hogy olyan egy­házfőket, aminők a cárok voltak, többé nem kap Oroszország! A „buzgó" zsarnokok valóban sokat tettek „Isten igaz vallása"-nak terjesztésére. II. Katalin caesaro-papissa egymaga 8 millió unitus ukránt térített el Rómától az állami egyház ke­belébe. A maradókkal elbánt I. Miklós ós II. Sán­dor cár. Persze a missziós prédikációnak kevés szerep jutott a téritésben: sokkal hatásosabbak voltak a kozák argumentumok. A szegény ukrá­nok a kancsukától véres háttal könyörögtek 1839-ben az atyuskához,Jvegye fel őket az állam­egyházba, mert •— vallották be soha el nem kö­vetett bűnüket — 1596-ban, a bresti uniókor a gonosz lengyel királyok kényszeritették őket a katholicizmusra. A cár nagy kegyességgel vissza­fogadta a „tévelygő nyájat" és örömében érmet veretett az egyesülés emlékére e felirattal: „Erő­szak által elszakítva 1596 — szeretet által egye­sítve 1839." Most aztán a térítés e módjának vége. És­az orosz egyház gyászkönnyeket onthat, miközben megfordítja a címert a caesaro-papismus sírja felett. Dr. E—s. A béke útja. Fraknói Vilmos nyilt levelet irt az Alkot­mány szeptember 8-iki számában Prohászka Ottokárnak és Griesswein Sándornak. Arra kérte a magyar katolikus társadalmi életnek e két legnevesebb vezetőjét, hogy támogassák a ma­gyar országgűlósen XV. Benedek pápának emel­kedett szellemtől és nemes szívtől sugalmazott békejavaslatát. Miután bizonyos már, hogy sem a fegyver nyers ereje, sem a diplomácia tolvaj­nyelve, sem a szociáldemokrácia jogtalan lár­mája nem teremt békét, azt ajánlja, hogy hívja tanácskozásra a magyar, osztrák ós német ország­gyűlés az angol, francia és amerikai országgyű­lést ; küldje el mind a hat országgyűlés titkos szavazással választott három-három tagját rövid i Most — egy pillanat ós egy eszme: jobbra halott mellett feküdt egy üveg — vutki, segits! sóhajtott Iván megkínzott szívvel. Két ugrással ott volt az üvegnél, ajkához emelte — egy hú­zásra kiitta. Ah ! — micsoda érzés — micsoda érzés !... Mint a tűz — és mégis! . . . „Hurrá !" kiáltott Iván és erősebben fogta a puskát. Egyszerre könnyű ós jókedvű lett. Hui—hui—hui! jött fönt egy gránát zúgva. „Na, légy jó, golyócskám!" — szólt Iván vigyorogva — j^légy jó, no, ugy-e nem találtál el — he !" fajankóskodott. Zz, zz, zz! zúgott két puskagolyó élesen a füle mellett. Megtántorodott ós csaknem leejtette a pus­kát. Ördög — már megint megijedt! Legjobban szerette volna, ha legalább még egy üveg vut­kija lenne; mert amit megivott, már kezdte a hatását veszíteni. Grópiesen, kelletlenül tett még pár lépést. Puff — most! Hirtelen felbukott, a bal­lábát ellőtték, a többi része követte, a fegyver kiröpült felfelé csapódott kezéből és mellé esett, ő már akkor a földön hasalva feküdt. Igy maradt fekve, amig csak zajt hallott maga körül. Azután végtelen óvatossággal meg­fordult a másik oldalára. Megnézte, merre van­nak a többiek ? Nem, nem! Ö a mai napra meghalt! A dekkung legmélyebb részén meghúzta magát, lassankint elaludt a vutkitól álomba ringatva . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom