ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-07-15 / 28. szám

ESZTERGOM 1917. július 15. s ha már mindez nem lehetséges hát legalább is folyjon felfelé a Duna. S hogy mindez nem történt meg a maga teljes és osztrák részről megszokott merevségében, az annak a komolyabb és higgadtabb felfogás érvényesülésének kö­szönhető, mely a világháború tapasztalata és tanulsága következményeként itt is meg­nyilatkozott. Ez az okos és komoly szellem hatotta át Weisskirchner Richárd főpolgármester meg­nyitó és üdvözlő beszédét, amidőn kifeje­zést adott ama reményének, hogy a világ­háború tüzében acélszilárdan egyesült Szö­vetségesek, a béke munkájában is együtt lesznek s közös erővel képesek lesznek a vizi-utak nagy és nehéz kérdését eredmé­nyesen megoldani. A vita meglehetősen éles volt ama két irányzat képviselői között, akik az egyik oldalon a Duna-Odera-Elba-Visztula vizi-uta­kat, vagyis a Keleti tengernek a Fekete­tengerrel való összeköttetését kivánták első sorban kiépíteni, ezek Wien, Csehország, Krakkó, Drezda és általában Szászország képviselői, akik a másik oldalon a Rajna­Majna-Duna vizi-utakat, vagyis az Éjszaki tengernek a Fekete-tengerrel való összeköt­tetését tartották elsöbbrendünek, ezek Linz város, az alpesi osztrák tartományok, a ba­jorok és poroszok képviselői. A kölcsönös megértés és megbecsülés szelleme, melyet a háború közös szenve­dése teremtett meg a központi hatalmak, Németország, Ausztria, Magyarország és a Balkán államok között a két ellentétes irány­zat között megegyezést hozott létre, mely­nek eredményeként az osztrák vizi-utak kon­greszusa a következő határozati javaslatot fogadta el: a kongresszus feltétlenül szük­ségesnektartja az osztrák vizi-uthálózat azon­nali kiépítését és annak a Német birodalom vizi-ut-hálózatával való összekapcsolását és a Dunának a Budapesten 1916. év őszén tartott Duna-konferencia határozatai értel­mében való szabályozását. Kívánja a bei­hajózás állami támogatását, megfelelő ki­kötök, rakodók, tárházak, vágány összekötte­tések létesítését, hajóépítő telepek létesülé­sének előmozdítását, megfelelő díjtételek megállapítását a vasutakkal való cserefor­galomban is, hajóiskolák létesítését és egy­séges belhajózási törvények meghozatalát. Kimondotta továbbá a kongresszus, hogy a vizi-utak egyszersmind fontos eszközei a mezőgazdaság emelésének, amennyiben lehe­tővé teszik öntöző müvek létesítését és vizi erőforrásokat teremt. A kongresszusi vita során egyes felszó­lalók rámutattak arra, hogy a belső forga­lom tekintetében mennyire előnyös, söt szük­séges a közép-európai vizi-út kiépítése, hogy a háború okozta és soha el nem képzelt forgalom, melyre a vasutak egyedül képte­lenek, ezen vizi-utak létezése esetében köny­nyen le lett volna bonyolítható, hogy meny­nyire könnyebb volna a győzelem e rette­netes világháborúban a központi hatalmak részére, ha ezen vizi-utak nyújtotta szállítási lehetőségek rendelkezésre állanának. A tárgyalás során kimutatást nyert az, hogy az osztrák vizi-utak összköltsége más­fél milliárd korona, a német vizi-utaké pedig öt milliárd korona. Ezen nagy összegekkel szemben egyes előadók azon megnyugtató magyarázatot adták, hogy a nalgy beruhá­zásoktól nem kell félni, söt az az állam lesz gazdag, mely kellően és bátran fektet be nagy tökéket. Ezek a nagy beruházási költ­ségek nem lehetnek a kivitel akadályai, mert annak a szövetségnek, mely a világháború költségeit ily hosszú időn ,át akadálytalanul tudja előteremteni, annak semmi esetre se lesz lehetetlenség ily nagy horderejű köz­gazdasági létesítmény költségeit elviselni. Nekünk magyaroknak elsőrendű fel­adatunk és kötelességünk lett volna, ép a Budapesten megtartott Duna-konferencián szerzett tapasztalat alapján, ezen a vizi-utak kongresszusán minél nagyobb számban és minél teljesebb és alaposabb készültséggel jelenni meg. — Ennek dacára a magyar kormány képviseletében senki se volt jelen. Magát Budapest székesfővárosát is csak egyik városi tanácsos képviselte, s a dunai városok közül is talán háromnak kiküldött­jei voltak bejelentve. Annál kellemesebben érintett bennün­ket a kongresszus határozati javaslata, me­lyet nélkülök, de nem ellenünkre hoztak meg. A fejedelmi Duna, mely belekapcsolja nemzetünket Kelet- és Nyugat kultúrájába, a^szláv és germán világbirodalomba, hü mü­radt hozzánk, magyarnak bizonyult és min­denkinél ékesebb, meggyőzőbb szószólónk volt. Ugy elgondolkodtam, ugy elszégyen­keztem, amikor azt a komoly, munkás pol­gári német és osztrák birodalmi képviselő­ket a maguk egyszerűségében, komolysá­gában, alaposságában hallottam a vitában részt venni, s amikor a mi részünkről egyetlen egy négysoros kis üdvözlés hang­zott el. Nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy bezzeg a bécsi lóverse­nyek alkalmával a budapesti gyorsvonatok csak ugy öntik honfitársaimat. A kongresszusi vitából elhoztam ma­gammal azt a megfigyelést, hogy Ausztria minden tagozottsága dacára kulturailag, ipa­rilag, kereskedelmileg hatalmas és gazdag s tudatában van annak is, hogy a munka, az erkölcs és a demokrácia azok a hatal­mas tényezők, melyeknek mindazt kö­szönheti. Ebben a világháborúban nemzeti be­csület, kötelesség volt hősnek lenni életünk feláldozásával és északon a Kárpátokat, dé­len a Dunát mindenünket feláldozva meg­védeni, mert hisz nemzeti létünk függött tőle; a békében a munka legyen a nemzeti becsület, a ríemzeti kötelesség. A fizikai és szellemi munka egyaránt, melyben a magyar eddig is kivált, a vele együtt élő népek közül. Az esztergomiak is számoljanak azzal, hogy csak a lelkiismeretes, a megfeszített, az áldozatkész munka lesz az, ami a há­ború útán ennek a városnak is meg fogja hozni a szebb jövőt. A Duna is csak akkor lesz hü segitö társunk, fejlődésünknek támasza, ha mun­kát és munkát fektetünk bele. Csakis ezzel teremthetjük meg azt a lehetőséget, hogy a Dunának várt és remélt nagy átmeneti for­galmából nekünk is jusson, ezzel létesíthe­tünk egy pihenő vagy telelő kikötőt, a szén­bányák közelsége folytán szénrakodási for­galmat, szénkikötöt, melynek létesítése annál is kívánatosabb, mert ezáltal az Esztergom— Párkánynána közti vasúti összeköttetés ki­építése volna biztosítva, viszont ennek folyo­mánya lehetne dunai átrakodásra szolgáló berendezések létesítése is s ezzel egyéb árúk, különösen gabona és fa-forgalomnak lebonyolítása, melyek mind Esztergom város fejlődését, vagyonosodását jelentenék. A kongresszus lefolyásáról városunk ügybuzgó és nagyszorgalmu főmérnöke rész­letes jelentést készített, melynek tanulságait az esztergomi dunai kérdésnél hasznosan vehetjük majd figyelembe. Hivatalos nyelvek. A hivatalos eljárás és érintkezés nyelve ko­moly, kimért, udvarias; ez általánosan elfogadott nézet. Termesztés is, hogy a szorgalmas tisztvi­selőnek ideje nem is engedi, a hely sem arra való, hogy ott jókedvű beszélgetés, eszmecsere légyen közérdekű vagy pláne közönyös dolgokról. A hiva­talos tiszteletnek sokszor használt kifejezése is azt jelenti, hogy a hivatalos állást tisztelni kell, ha egyébként az egyént nem is tartanánk arra különösen érdemesnek. A hivatalos tekintély a legfőbb társadalmi alapélv; az emberiség pedig belső természeténél fogva kívánkozik a társadalmi rend után, mert érzi, hogy az egyén ott fejlődhet ki. A tekintély a velejáró engedelmességi köteles­séggel együtt az a szellemi kapocs, a községek azon ütőere, amelyből egészséges erő árad szét; alkotó kormányzó eleme minden társas életnek; azért annak sérelme a közjónak kára. A derék polgár nevére érdemes ember nem lehet a köz­élet, a köztevékenység tekintélyeinek becsmérlője. Annál inkább kell, hogy az állásokat betöltő egyének, saját állásuk iránt mindenkor köteles tisztelettel legyenek, ellene sem hivatalos, sem magánéletben ne vétsenek. Durva hangú, Istent bántó, társa­dalmi illemet sértő beszédnek nem szabad a tisz­teletet kivánó hivatal helyiségében elhangzani; sajnos hogy még is előfordul. Erről egyes közsé­gek lakúi sokat mondhatnának. A közjólét kitű­zött céljára lankadatlan eréllyel törekvők, az aka­dályokkal bátran megküzdök száma kevés, de an­nál több a kegyeket osztani hajlandó hiu önérzet, s igy jutnak hangadó emberek ajánlata mellett álláshoz egyesek, a melyre papiroson ugyan ké­pesítve vannak, de egyéni tulajdonaik arra nem kvalifikálják, amelyben őket fönntartja, ugyanaz az elnéző protekció, kárára a közügynek. Innét van, hogy vannak tisztviselők, kik magánéletük kelle­metlenségei, családi perpatvaraik által zaklatott kedélyüket hozzák a hivatalba, ahol ideges nyug­talanságukban megfeledkeznek arról, hogy ők tu­lajdonképen a közönség ügyeinek elintézésére vannak s nincs joguk fölényes hangon kényük­kedvük szerint máskorra utasítani az ügyes-bajos feleket. Ugyan mit csinálhatnak mindig ezek az urak — mondják a hivatal előtt várakozók, min­dig azzal küldenek el, most nem érek rá. Mit csinálhat az, a ki semmire sem ér rá?! Erre a kérdésre nehéz volna felelni. „Az igazán művelt ember —• mondja Jósika Julia — annyira érzi az udvariasságnak szüksé­gét, hogy legutolsó cselédjével sem fog másként, mint udvariasan bánni és ezáltal minden esetre sokkal több tekintélyt nyer, mintha durva hangon szól alattvalóival." Ennek az állitásnak igazságát hivatalos em­ber, ha nem ismeri, nem érzi is, magát minda­mellett kétségbevonhatlan joggal, a művelt osz­tályhoz tartozó számítja; pedig ez tévedés. Naponként szemléljük mily fenséges alko­tásokkal irja az emberiség a maga történetét. Mint hajt hatalmába vizet, gőzt, levegőt, villa­mosságot, mint rohan nekihevülve a technikai fejtődésnek utján; de ezek mellett a szépnek, igaznak, a szelídebb érzésnek kultuszában > még messze elmaradtunk. Nemcsak a' szörnyű világ­égés cáfol reá a kultúrával dicsekvő lármás be­szédre, de ellentmond annak a közéletnek szá­mos apró eseménye, számos hivatalos helyiségnek uralkodó tónusa. Civis. HIREK. Dr. Rott Nándor püspök kinevezése. Megjött a királyi kinevezés, dr. Rott Nándor visszavonhatatlanul megkapta a veszprémi püs­pökséget a nagy lelki hatalommal, a fényes méltó­sággal és a többi értékes hozzátartozókkal együtt. A királynét koronázó püspök lett az az egyszerű prefektus, aki nem is oly régen a szerénységben és az alázatosságban példányképünk volt az esz­tergomi szemináriumban. Örülhetnek a veszprémiek, mert csakugyan papot, atyát és nem hidegen rendelkező gazdát kapnak benne. Örülhet az egyház, mert kevés olyan egyházi férfiút találhatnának hazánkban, aki nagyobb önzetlenséggel, áldozatosabb odaadással képviselné és védené az egyháznak jogait, bár meg kell vallanunk, hogy nagyon buzgó és odaadó főpapokkal dicsekedhetik a magyar kath. egyház. A kinevezés tehát általános örömet szülhet

Next

/
Oldalképek
Tartalom