ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-07-08 / 27. szám

80-as éveinek petyhüdtségére s elbizakodottságára, mely végül is a 90-es években veresség elé vitte a magyar katholicizmust. Vagy mint Csernoch János mondotta 1909-ben a szegedi kath. nagygyűlésen: Ugy állottunk ott, mint egy olyan hadsereg, mely csatát vesztett." Az autonómia tulajdonképen a jövőbe való tekintés ügye. Az energiákat a jövő számára akarja biztosítani. A huzavona az autonómiával szemben, az úgynevezett „splendid isolation" épen azért vele, jelent s ugy járunk, szárnyszegettséget, hogy majd mások, az állam köt rá az egyházra reformokat. „A vagyoni kérdés — mondja báró Förster Gyula — az autonómia sarkpontja." Ezzel az autonómiában lesz meg azon szervezetünk, melybe az egyházi vagyon, mint jogi prezervativumba behelyezhető. Természetes folyománya ennek, hogy nemcsak a vallás és tanulmányi alap, hanem a nagyobb javadalmas egyházi birtokok kezelése is az autonómiára ruházható. Ha nem az összes nagy javadalmak mennek az autonómia kezelésébe, akkor még mindig marad nyitott ajtó az egyházi vagyon ellenségeinek. Nem fog emellett egységes, intenzív gazdálkodás folyni az egyházi birtokokon s 'gy a jövedelem fokozás az iskolák s az alsó papság ellátásának fokozására is pium desiderium marad, nem is szólva arról, hogy nélküle a hivek önmegadóztatása is nehezen lesz beállítható. A demokratikus birtokpolitikát, t. j. a népnek juttatott birtokbérletet, az autonómiai egységes birtokkezelés legcélszerűbben - biztosítja. Az autonómia kezelésében levő egyházi birtokpolitikával lehet megvalósítani, a másik demokratikus feltételt, az alsó papság helyzetének rendezését is. Ma már a papság körében is van socializmus. Tessék a fővárosi hitoktatók s országszerte a 3000 koronás plébániák (1000-nél több még ennél is kevesebb) felé kinézni. Ha ismételten zörget ez a kérdés a nyilvánosság kapuján országszerte, jele, hogy mostanáig sincs megoldva s a nagy javadalombeli különbségek állítják fel a papságban azokat az arisztokratikus hatalmi falakat, amelyek mintegy annak látszólagos jelzői, az egység kárára, hogy csakis a nagy arányú vagyoni különbséggel lehet lefelé erősen hatni s fékezni. Ha lenyűgözött s vagyontalan az egyház, szives testvéri érzéssel s heroikus öntudattal osztja meg a papság a megpróbáltatásokat, a nehéz sorsot és ebben a küzdelemben tud erős s lemondó lenni. Amig azonban nagy birtok van a magyar katholikus egyház kezén s azzal módja van rendelkezni, méltányos s jogos az alsó papság anyagi helyzetének arányos rendezését kérni. Nincs intelligens értelmiségi pálya, ahol nagyrészt azonos munkakörben oly aránytalan különbségek s széles árkolások lennének, mint az egyházi pályán. Ha nincs is minden pályán a rangbéli emelkedés, amit még könnyen l.het nélkülözni, de megvan legalább a fizetési osztályokba s fokozatokba osztott emelkedés. Minél előre haladottabb korunk szociális szelleme, ennek az állapotnak visszássága annál kirívóbb kontraszt. Ennek az állapotnak hangulata nemcsak a levegőben, de a lelkekben is kiáltóan él. És ha hatalmi féltékenységből az e fölötti megnyilatkozást elégedetlen demagógiának tartanák, akkor nemcsak a jog, de a fraterna Charitas törvénye is üres fikcióvá süllyedne. A plébániai javadalmak, a tanári s hitoktatói állások arányos anyagi beosztását az eddigi toldozó pótlékrendszer helyett az átlagos egyenlősítés rendszerének beállításával lehetne egymáshoz közelebb hozni. Be lehetne állítani a 3 fizetési osztályt úgy, hogy az első fizetési minimum eme önálló állásoknál 4400 koronával kezdődnék s ez 5 évenként fokozatosan ugy emelkednék, hogy 30 éves szolgálattal mindenki, aki kánonilag nem kifogásolt s akinek a plébániája nem üti meg a kivánt anyagi mértéket, elérje az állami VI. fizetési osztálynak megfelelő legmagasabb fokot, a 8600 koronát. Szolgálatképtelenség esetén a fokozatos legmagasabb nyugdíj 40 évi szolgálattal 6000 korona lenne.- Az emiitett fizetési beosztással természetesen megszűnnének egyidejűleg az egyszerűbb stoláris taksák is. A rendezést az egyháznak saját hatáskörében, az autonómia igénybevételével országosan s intézményesen, az egyházi vagyon lekötésével lenne indokolt végrehajtania. Minél tovább halasztják a papság anyagi helyzetének rendezését, a bármely oldalról jövő nyomás vagy kitérés később annál nagyobb rianást okoz s súlyosabbak lesznek idővel az akadályok is. Az alsőpapság, mely egyházi köztevékenységében a napnak sokszor nemcsak hevét, de szúrásait is viseli; mely állása miatt leghamarább van kitéve az egyházellenes mozgalmak céltáblájának s amely tulajdonképen a vallási s kulturális élet egyensúlyát tartja kezében, az a papság már önérzete s állása súlya miatt is megérdemli, hogy a háború után az eddiginél jobban értékeltessék s felemeltessék. Amikor minden pálya vonzani fogja az ifjúságot az anyagiak rendezésével, az előmenetel biztosításával, amikor az egyházi pálya máris érzi a paphiányt, a pályázók megfogyatkozását, akkor nem lehet ezen eminenter szociális kérdés fölött elsurranni, azt egyszerűen ad acta tenni, afölött fölényesen a magaslatokból, a biztos páholyokból mosolyogni. Akinek több adatott, az juttason annak, akinek kevesebb van. Ez a testvéri érzés s az okos belátás követelménye. Ez még csak nem is jutalom, csak elismerés. Az egyházi vagyonnak különben is az a rendeltetése, hogy abból érdemlegesen s arányosan részesüljön mindazon tényező, aki mint sáfár, a hitélet s kultúra ügyét szolgálja. A háború után nagy erkölcsi s társadalmi problémák várnak megoldásra, amelyeket nagyrészt a lelkészkedő papság fog foganatosítani. Az egyházi szervezet ezen tisztviselő karát tehát indokolt az egész vonalon emelni s elégedetté tenni. Az élet a maga állandó kihatásaival s előre haladó áramlatával átsiklik, sőt áttör a zárkózott hatalmi merevség, a paragrafuskodás, az anachronizmus ósdi rácsain és a folytonos kísérletezés helyett radikális megoldást keres. Kanonok úgyse lehet minden pap. Hiszen már Bartakovics érsek megmondotta az egyszeri aspiránsnak i Canonicatum non esse praemium meritorum, est enim favor bonae sortis et fortunae. Meg azután a háború a kanoniákra is változást hozhat. De a szolgálati pragmatica beállításával el lehet érni, hogy minden egyházi férfiú munkássága mértéke szerint s korához mérten méltányoltassék, s igy ezzel is útját állhassuk a mai interikus s idült stréberkedésnek az előmenetelben. Szóval a háborúnak a demokratikus hajtásokra az egyházban is termékenyítőleg kell hatnia. Keményfy K. D. A háború regöse. A világégés legzengöbb szikrája: Gyóni Géza. Hatalmas fonográf, amely minden idők hangjaiból felfogott egyet-mást, de csak azokat, amelyekből a Halál dáridójának, a háborúnak vihara sivít ki, amelyekben nagy idők szellemének, nagy korok eseményeinek vetületei rajzolódtak meg. Belativ nagyság volt. Egy lélek, egy hazajáró, egy multbajáró lélek. A világháború összeroppantotta relativizmusát s az abszolút, nagyságok, a terjedelmes skálájú, a nagytüdejű poéták sorába, magaslatára állította. Egy múltba hazajáró lélek, egy jelenben élő lélek, egy jövőbe látó lélek Gyóni Géza. Egy múltba járó lélek ! Verseiből a regősök, a régi igricek hangjai csengenek ki, majd a Balassa Bálint, Zrínyi Miklós harci dalainak színes reminiszcenciái csillognak bennük, hasonlókép a kurucköltészet elégikus harcias hangulata tükröződik bennük s Arany balladai homályát Petőfi népiességének világossága váltja fel. A „Madonná"-hoz irt harminchárom levélben akaratlanul is a Lilladalok kaleidoszkopikus érzelmei jutnak kifejezésre, de mindig önállóan, öntudatosan. A „Csak egy éjszakára ..." cimű világszép poemájában a „Tetemrehívás" modernizálása tárul szemeink elé. Egy jelenben élő lélek! A nagy világégés minden mozzanatát, a nagy világégés minden örömét, fönséget, pompáját, véres gyászát mesteri módon tudja dalokba önteni. Przemysl várának óriás ostromát apró verssorokba tördeli, de ez apró verssorok olyan tükördarabkák: az egészet mutatják, a szétszórt sugarakat egy fénykévébe gyűjtik, egy fényforrásba koncentrálják. A háború vérbiborá minden sorából kicsillan, a fogság rabbilincsei minden strófában megcsörrennek, bánata minden szóban ott sajog, lemondása mindenkor kiül dalos ajkaira. Egy jövőbe látó lélek! A „nagy dáridó" diadalmas vége, az áldozat-tüzek bíboros fellobbanása ki-kicsap verseiből s az ajkán már ott ég a csók, az óriási csók, amellyel elcsókolja a tüzet, lecsókolja a könnyekéi s felcsókolja a sötét égboltozatra a béke szivárvány-sugarait. A vérpatakokban nem a halált, az életet látja; az idők méhébe belepislant s ott már észreveszi a nagy, a világreneszánc első halvány körvonalait. A lövészárkok mélyén nem a jelen tusainak elintézését véli: a jövő megérlelését hirdeti. A tábortűz pattogása egy-egy lakat felnyitása kellett sorozni. Az egy óriás gyerek, az egész ezred disze lesz az a fiu. A nyakamba kerül ha ilyet is kiszabadítok." És miután Njerchachoff a 200 rubelt is leolvasta az asztalra és egy nagy üveg vutkit hozott, Pudajeff megvigasztalódott, sőt már kissé büszke is voltfa fiára. Később pedig dicsérni kezdett minden apát, akinek katonaköteles fia van, s hogy milyen derék és különösen, milyen tiszteletre méltó ember Njerchechoff Iván, a főorvos barátja. — Igy virágzott a derék Iván üzlete tovább is és csakhamar ujabb sorozás következett. Ekkor történt, hogy egy napon Potska, Njerchachoff gömbölyű életepárja, megjelent az „irodában" és szólt: „Vanja, most már itt az idő, hogy a mi Pávelünkért is tégy valamit, tudod, hogy most neki is sor alá kell állnia. Menj, beszéld meg a dolgot még jókor a barátaiddal." „Potska lelkem — szólt Njerchachoff szelíden — ülj le itt egy székre és hallgass meg." Potska asszony meglepetten kapta fel a fejét: „Mért üljek én le? —kérdezte bizalmatlanul —- eszközöld ki, hogy Pável biztosítva legyen." „Biztosítanám, ha lehetne — mormogott Njerchachoff — az Isten majd csak megsegít, hogy nem lesz katona!" Az Isten? — az Isten? — szólt Potska — dicsértessék az Ő neve mindörökké! De te tudsz mást is tenni?" Njerchachoff a fejét rázta: „Nem!" „Nem? Te nem tudsz? — kiáltott — de Vanja, te alighanem beteg vagy! Hát nem te szabadítottál ki vagy százat azok közül a hencegő parasztkölykökből, ami szép számú rubelkéket hozott a konyhára ?

tf Iván leültette a feleségét egy székre. „Potska, hallgass csak, — szólt — valamit akarok mondani. Eddig nem volt szükség rá, de most, hogy a mi jó Pávelünkről van szó, el kell, hogy mondjam. Én nem — én nem tudom kiszabadítani Pávelt!" Az asszony csak a szemét meresztette az emberre és nyitott szájjal bámult rá mintha megbolondult volna. „Nem tudom — ismételte — nem tudok semmit sem tenni." „De Vanja — siránkozott Potska asszony — nem te szabadítottad ki ezelőtt egy pár hónappal a Szergejt, az Ivánt, a Gaorilát és tudom is én még kit? Nem mindig 200 rubelt kaptál?" „Helyes. Ha kiszabadult, .a pénzt bezsebeltem. De ez az Isten akarata volt. Nézd csak Potska" — folytatta — „ez igazán olyan szép üzlet volt. A buta parasztok jöttek és fizettek, — azután a fiúk mentek a doktorhoz. Némelyik alkalmatlan volt, s azt az orvos elzavarta, a paraszt meg azt gondolta, hogy én szabadítottam ki és örült. Ha pedig a fickó bemaradt, akkor én a pénzt visszaadtam és megmagyaráztam, hogy azért nem lehetett, mert olyan derék izmos a fia!" Potska a szemeit törülte: „Tehát te ott fenn nem ismersz — kezével egy határ-ozatlan mozdulatot tett — senkit? A főorvos nem barátod ?

í<_ „Sajnos nem — szólt Njerchachoff Iván SZQI moruan — én nem ismerek egy orvost sem, senI kit. Ha Isten akarja még sok szép pénzt fogok keresni és ha Isten akarja, megmenti a mi Pávelünket is." Erre Potska asszony arcához kapta virágos kötényét és keservesen sirni kezdett.