ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-11-11 / 45. szám

kereskedelmi és gazdasági érdekeinket védő szervezkedésünket minél hathatósabban kiépítsük, megerősítsük magunk alatt a talajt, hiszen a világ amugyis telve van panaszokkal, sóhajokkal, melyeket egyszer mégis csak orvosolni kell. Kövessük — végezetül — a némejt birodalmi kancellár jelszavát és engedjünk szabad utat a tehetségeknek. Az antikrisztianismus, a radikális és kozmopolita jelszavakból éppen elég volt! Nyissuk fel szemeinket, nézzünk szét, hogy pusztul körülöttünk mindaz, amit mi évtizedek vere

ft ékes mu n k ájá val össze h ord tunk, hogy törnek az ezeréves Magyarország katholicizmusára, kereskedelmi s gazdasági életünk hogy kezd mind jobban és jobban gyengülni, -— és akkor álljunk meg egy percre és ordítsuk tele torokkal: eddig és nem tovább! Amikor a nemzet élet-halál harcát vivja, amikor azt akarjuk, hogy egy szebb és boldogabb jövő reményében társadalmi intézményeink felvirágozzanak, munkásságunknak sikere legyen és az élet, a maga egészében átformálódjék az egészségesebb, tisztultabb, de mindenekelőtt erkölcsösebb világfelfogás szerint, — akkor ragadjuk meg a szövetkezeti mozgalom makulátlan zászlaját és követeljük a szigorúan körülhatárolt keresztény katholikus kereskedelmi és gazdasági élet meghonosítását s keresztülvitelét. Az volna azután csak a megbocsáthatatlan könnyelműség, ha addig, amig vitéz seregeink győzelmet győzelemre aratnak, mi itthonmaradottak, ölhetett kézzel néznök a plutokratikus áramlat további garázdálkodását, és nem tudnánk — ma-holnap — arcpirulás nélkül számot adni, a reánk bizott sáfárkodásról. Tartozunk mi ezzel a törekvéssel önönmagunknak, tartozunk azoknak is, akik ott künn életüket *és vérüket áldozták miérettünk, csak azért, hogy ennek az országnak megdönthetetlen falanksz gyanánt felépítsük egy ujabb ezer esztendő, legbiztosabb és legegészségesebb alapját. Amint Keményfy K. Dániel mondja „Háború és Politika" cimü munkájában: „Nemzet, mely ekkora dicső megpróbáltatásból nem kerülne ki reorganizáló s duzzadó uj léfbkkel, átalakító benyomásokkal, az hiába nyert kivül háborút, itthon elveszti a további csatát." Legyünk azon, hogy ebben a belső háborúban mi kerekedjünk fölül s mi legyünk a győztesek ! Vándor Károly. — A reformáció jubileumára az Alkotmányban vezércikk jelent meg, melynek minden sorát aláírjuk, amennyiben a katholikusok ós protestánsok között békés együttműködést hirdet. Azonban nem *> mellőzhetjük fejcsóválás nélkül ezen cikk egyes mondatait. — A katholicizmus és protestantizmus egymás kiegészítésére van hivatva, — mondja a cikkiró. Hogyan, hát Luther fellépéséig csonka volt a kereszténység szelleme és kontármunka volt Krisztus műve ? Aztán mire van szükségünk, hogy vallásunk tökéletes legyen ? Halljuk csak: — „A katholicizmus üdvösen egészül ki a protestáns szabadság, keménység és puritánság szellemével." — Hm, hm ! Szóval nálunk nincs szabadság ? Foltozni kell e hiányosságot a protestáns szabadsággal ? De legyünk tisztában a fogalmakkal ! Milyen is az a nélkülözött szabadság? A politikai szabadságot aligha érti a cikkiró. Még a minden kath. kákán csomót kereső történetírók is elismerik, hogy a. középkorban a nemzetek szabad, egyéni fejlődését az egyház mozdította elő. A weifek és ghibellinek küzdelme nem egyéb-, mint a pápák által vezetett szabadságharc a császári önkény ellen. Viszont a fejedelmi abszolutizmus épen a protestantizmus fellépésével ós annak befolyására lett általános Európában. Talán a tudomány szabadságát kell féltenünk egyházunktól? A Galilei kör tagjai ezt ugyan váltig hangoztatják, — ők tudják, hogy nem az igazság kedvóért, — de például egy gróf Hartling könyve ós élete mást bizonyít. Elismerjük azonban, hogy a protestánsoknak van egy „szabadság", mely nálunk nincs meg. Ott szabad hinnie kinek-kinek, amit akar és I szabad a kinyilatkoztatásból elvetnie, amit hinni j nem akar. (Tisza a testnek föltámadásáról!) Mig ! nálunk a hitkincset tékozolni nem szabad, mert ez nem az egyeseké, ez a lelkek egyeteméé, ezt Krisztus csak őrizetünkre bizta. Erre az egyháznak^ jobban kell vigyáznia, mint a lángpallosu cherubnak a paradicsom ajtajára! Ezt nagyliberálisan prédára bocsájtani árulás lenne! — Aztán a proteátáns puritánságra, is szomjúhozik a cikkiró. Bizonyára nem a tiszta erkölcsöket érti, mert itt álljuk a versenyt, hanem a feltűnő különbséget, mely a színekben gazdag kath. liturgia és a szárazon hideg protestáns istentisztelet között van. Felelet helyett idézzük Rákosi Viktor gyönyörű regényének, az „Elnémult ha-, rangok"-nak végjelenetét. Egy szegény kálvinista pap feláldozza ifjúsága legszebb éveit, boldogságát, jövőjót, hogy megmentse britének és nemzetének egy az oláh tengerben szigetként | álló kis magyar hitközséget. De hiába fáradozása. A feltámadás ünnepén hiába húzza harangjait kétségbeesetten maga a pap, mig a kötél véresre marja tenyerét, temploma üres marad, I hivei az oláh körmenettel tartanak. A protestáns „puritánság" nem számol az emberi szívvel, annak igényeivel, azért nem tudta meghódítani, magához láncolni, megmenteni hiveit Simándy Pál, Bód Péter templomának kálvinista papja. — Végül a protestáns keménységből sem kérünk. Elég kemény emberek mártírjaink, hitAZ „ESZ

TERGOM" TÁRCÁJA. Barcarolla. A Moldava sötét vizén Ring csónakom az esthomályba' A nap régen leáldozott, Köröttem zúg, morajlik Prága. A hegy fokán az ős Hradgin, A Podjebrádok büszke fészke, Egy darab néma, komor mult Mered a felhős, őszi égre. A csónakom lassan elring, Bízva a Moldva lágy vizére, «, S mellettem lassan elvonul A Károlyhid fakó pillére. •• * - , * • U

x '•• ~~ Mi az ? ! Mi borzolt végig most a vizén ? Talán az ősznek hüs lehellete ? Vagy tán a messze múltból jár fel néha A nepomuki szentnek szelleme ? . . . . Prága. Ivándi Ferenc. A hősök sírjánál. Irta: Nádler István.*) Kedves Ifjak! A Halottak napja minden esztendőben a bús emlékezésnek, a kegyeletes érzelmeknek s egyúttal a szent hitünkből táplálkozó, síron túl is életet váró reménynek a napja. Azt a borút, melyet könnytől fátyolos szemünk, a veszteség fájdalmától megzavart lelkünk novemberi ködként borit a sírra, s mely a lemondásnak, az örök elmúlásnak leverő gondolatát akarja belopni keblünkbe: az örök élet hitét jelképző gyertyafénnyel hessegetjük él; vétót kiáltunk az elmúlásnak s látszólagos ellentétképen a halál birodalmában ültetgetjük az élet zöld repkényét. Elet nélkül, egy eljövendő szebb, teljesebb, bofdogabb élet reménye nélkül nem tudjuk magunkat megérteni. Ennek a gazdagabb életnek reményét s vele az egykori boldog viszontlátás gondolatát kereste mindig s keresi ma is a sírokhoz zarándokló hitves, szülő, gyermek és jóbarát. — Nemcsak azért nagy ós szent tehát a sir, mert nekünk drága, szivünkhöz nőtt emlékeket takar, hanem nagy és szent azért, mert nagy gondolatoknak, szent reményeknek hordozója. S a sirból *) Elmondta a tanitóképző-intézet nov. 2-án tartott ünnepélyén. vallóink ... A Tisza Pista féle rontom-bontom nyakasság pedig nem ideálunk. Károlyi grófnak a keresztény koncentrációra való felhívásakor egyes protestáns körök merev elutasítással feleltek. Ezután feléjük hajlongni, jubileumhoz ékes bókokat mondani, barátságunkat rájuk erőszakolni nevetséges és megalázó volna. Komoly felfogású protestáns honfitársainkkal addig is együtt dolgoztunk, ezután is összefogunk. Ehhez nem kell magunkról tökéletlenséget elismerni, melyek bennünk nincsenek. Dr. Hvs. A hadiárvák védelme. A gyermekvédelemről, mely Magyarországon még csak az első pár cipőjét szaggatja, sokkal könnyebb volna négy kötetet, mint négy hasábot' írni. A gyermekvédelem ügyének már régesrégen, még a háború előtt ki kellett volna nőnie a gyermekcipőiből, de a háború alatt, most mikor csakugyan „az egész ország egy nagy árvaházzá változott" ennél fontosabb, sürgősebb, életbevágóbbb ügye s kérdése nem lehet a társadalomnak s az államkormányzatnak. Galícia iszapjában, Szerbia sziklahasadókaiban s Doberdó hómezői alatt több százezer meleg, szerető apai sziv kihűlve némán,- hangtalanul pihen az általuk meg sem értett, nagy társadalmi s politikai célok áldozata gyanánt s ez a több százezer kihűlt apai sziv ugyancsak háromszor, négyszer annyi elárvult gyermek jövőjének, boldogulásának biztosítása érdekében lüktetett boszút javainkra orvul törő ellenségeink élhetetlensége ellen, mig egy-egy acélgolyó pontot nem fúrt e boszúfogadalom végére. Ezek a hegyes ós kemény acólpontok bizony sok gyermek jövőjét tették sivárrá ós kilátástalanná, kiknek pedig a még békés időkben szeretettel dobogó apai szív egészen más sorsot és jövőt szánt, mint amilyen ezután várakozik reájuk. A hadiárvák sorsa szomorú a jelenben a kilátástalan a jövőben. Szomorú annál a .sok-sok ezer ipari munkás-, hivatalnok- és napszámoscsaládnál, hol a hadbavonuló apa, csak a letett kalapácsot, irótollat, vagy kapát hagyta apai örökségül a kétségbeesett özvegynek, vagy szomorú gyermeknek. Szomorú ezeknek a családoknak a sorsa a jelenben, mert bizony a mostani, még fölemelt hadisególyből is ebben a rablóvilágban megélni, — élelmezni, lakbért fizetni, ruházkodni, fűteni — teljesen lehetetlen még akkor is, ha a különben egészséges ós munkabíró özvegy anya minden erejéből iparkodik is a család jövedelmét szaporítani. Kilátástalan pedig ezeknek a családoknak s árváknak a jövője azért, mert amig számuk napról-napra szaporodik, mig megélhetési viszonyok napról-napra rosszabbodnak, addig az államnak pénzügyi ereje is olyannyira meg van terhelve kiadásokkal s kötelezettségekkel, hogy belátható időn belül komolyabb, számbavehetőbb összegekkel nem lesz képes ezeknek a a hadiárváknak a sorsát, jövőjét csak tűrhetően is rendezni, biztosítani. feltörő nagy és fölemelő gondolatokra, és fölzaklatott, agyongyötört szivünket megvigasztaló szent reményekre soha ekkora szükségünk nem volt, mint az emberpusztulásnak e nyörnyű éveiben, mikor naponkint ezernyi és ezernyi rózsás élet halványodik el s kétannyi lelkes szemre borul rá a sirnak csillagfénytelen éjszakája. Mert K. I.! nem az életúton elfáradt, kimerült fejek pihennek le most talán már rég óhajtott csendes nyugalomra, nem sorvasztó betegségben fölemésztődött életek • dőlnek ki lombtalan, szúette törzsekként, nem emlékeken rágódó s jövő tervek nélküli szivek hűlnek el: hanem duzzadó egészségű, csupa-izom emberek, családjukért aggódó, életerős apák, dúsreményű, szinesképzeletű fiatal emberek, az iskolapadból előhítt, anyakeblekről leszakított, ábrándos szemű gyermekifjak. Ennyi érték, a nemzet kincse, szine, virága, ereje, biztató jeménye golyók jégzáporában pocsékká verve : ennyi eleven ideg, feszülő izom, gondolkodó agy, nemesen érző szív sárba taposva ; mint tájfunban falhoz vágott madarak ezrei a csaták vad viharában véresen összezúzva; srapnelek, gránátok őrjöngő tüzében felperzselve; fojtó gázok mérgében megfullasztva! Hol a mérték, melyen lemórhetnők veszteségünket; hol a szív, mely átórezhetnó a nép millióinak, egy nemzetnek fájdalmát; hol a mód, amellyel kifejezhetnők gyászunkat ? Tekintetünk tanácstalanul mered maga elé.