ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-09-03 / 36. szám

XXI. évfolyam. - Esztergom, 1916. szeptember 3. 36. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Oláh bosszú. Esztergom, 1916. szeptember 2. A latinok megint fegyvert fogtak, Ők azt mondják, a kultúráért. Azt mondják, azt teszik, amit őseik tettek, akik gyakorta fegyverrel a kézben védték meg kultúrájukat az északi barbár ellen. Most elérkezettnek látták az időt, hogy ők, a latinok is belevessék fegyverük súlyát a harcba. Az elegáns herceg, a követjük odafenn Bécsben vasárnap este fél kilenckor megnézte az óráját, útnak indult, háromnegyedre átért a Ballplatzra és átadta a hadüzenetet, amely kilenc órára szólt. Szerintük jól megőrizte a formát; idején adta át az irást. Igaz, hogy ugyanakkor kevésbbé diplomata honfitársainak, az oláh határőröknek két százada már negyedóra óta lőtte a határszéli magyar csendőrkaszárnyát és a harminckét derék, végig küzdő magyar csendőr közül csak három hozta vissza az életét a magyar földre, de a latin kultúra szerint megengedett forma: a „diplomáciai rajtaütés" sikerült és a távolabbi latin testvérek lapjai másnap, harmadnap tele voltak annak a dicsőítésével. Előttem pedig egy jegyzet van a magyar szabadságharc egy sötét napjáról, negyvenkilenc június huszonkettedikéről, amikor a nemzet elveszítette egy fiatal vezérét, Vasvári Pált; az utolsó mondat ez: „...és láttam Vasvárit két ágyúja védelmében elesni, mikor a nagy ködben az oláhok megrohanták.'

1 Aláírva, mint ott küzdött honvéd, az apám. És én azt hiszem, ez a helyes kifejezés az oláhoknak a hadviselési módjára, a megrohanás. Kezdve Róbert Károly moldovai hadjáratától a a plevnai segítségig, a Balkán-háborúban való AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Toto. — Egy skót ponni önéletrajza. — Ifjúsági elbeszélés. Irta: Lenz Ferenc. 1900-ban születtem, East—Burran, a shetlandi szigetek egyikén, Shippney ur tengerészetében. Sietek megjegyezni, hogy a Shippney ur ponni családjai a legelőkelőbbek, a legkeresettebbek a világ egész ponni-társadalmában. Mi vagyunk a ponni-arisztokraták. Mi vagyunk a legkisebbek, legsűrűbb üstökűek, leggazdagabb sörényűek. Életünk harmadik hónapjában származási lapot kapunk, úgynevezett pedigrét. Erre összes születési adatainkat, külsőnket, tulajdonságainkat rávezetik. Az én pedigrém igy hangzik: „Neve: Toto. Faja: Shetlandi ponni. Neme: Him. Magassága: 96 cm. Üstöke sürü, hullámos. Sörénye rendkívül dús. Szine: tiszta fekete. Szeme nagy. Szőre bársonyos. Szügye: széles. Lábai: hibátlanok. Okos, szelid, hü. Lovaglásra betanított. Nyugodt. Őszinte. Tanulékony. Nem rúg. Nem harapós. Nagy gyermekbarát. — Anyja Lola: jelenleg a Circus Jackson aud Smith legvonzóbb mutatványa. Atyja Negro : jelenleg a walesi herceg tulajdona. Született 1900. május 16.-án East Burran. Shippey kannelben. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. hátbatámadástól a mostaniig, a támadási mód egy és ugyanaz. Maurocordato úrnak, a görög vérrel kevert régi bojár famíliából származó hercegnek az estéli utja a Ballplatzon semmivel sem különbözik ükapjának, a vlach haramiának módjától, aki az erdei ut magányos helyén ütötte le az útitársát. Hogy miért van ez igy, miért támad Oláhország minden háborújábau orv módon, miért hűtlen szövetségese az oláh vajda Hunyadinak és késői utódja minekünk, annak oka faji és kulturális tényezőkben rejlik. Az ősi faj degeneráltsága és annak a tetejébe szerzett kulturamáz az, a mi a mai Oláhországot jellemzi. Szó sincs róla, hogy a kultúráját és fejlődését össze lehetne hasonlítani a hazai románokéval; ezeket kézen vezette és viszonylagosan magasabb fejlődésre birta a vezető nemzet, a magyar, mert ez állami érdek volt. Odaát pedig az volt az uralkodó bojárnak az érdeke, hogy a nép megmaradjon a maga félállatiasságában, tudatlanságában és állataival való együttélésben; hogy mily nagy volt a földbirtokos osztály nyomása a dolgozó népre, azt mutatják az előző évtizedben kitört parasztlázadások. Az országnak ezt a szociális és kulturális sebét volt hivatva takarni az a külsőségeiben átvett latin kultúra, amelynek ugyan semmi köze az egykori hóditó római császárokhoz; azoktól csak az az emléke, hogy még eredeti nyelvét is elveszítette a római uralom alatt. Amit az oláh az ő mai latin kultúrájának nevez, az a tőle oly távol álló francia kultúrának a mohón felhabzsolt méze; nem annak a tiszteletreméltó alapjai, sem a ragyogó francia szellem, hanem annak az erotikuma. Ez az, amiért a bojárok Parisba jártak, — még csak nem is a kultúra technikáját hordták Ez vagyok én. A pedigré minden szava áll, kivéve azt, hogy „nem harap." Mert én harapok. Ha valami nem tetszik, hátratolom a fülemet, felhúzom a felső ajkamat és bizony harapok. Valami I fegyvere csak kell, hogy legyen az embernek. Mister Shippney is, Jim, az ápolónk is (utóbbi különösen) tudja, hogy harapok, de hát az ilyet nem vezetik rá a pedigrére. Mert bizony nem a legékesebb tulajdonsága egy előkelő ponnicsalád sarjának az, hogy harap. És ezt. én belátom. Ám ha bosszantanak — csak hátratolom a fülem és harapok . . . Egy szép nap délelőttjén hangzott Shippney ur harsány hangja: — Jim! Rendbe kell hozni Boyt, Olivért és Totót! Baj van gondoltuk. Ahányszor valakit közülünk igy az abrakolás csendes óráiban rendbe kellett hozni, mindig bajok keletkezének. Ilyenkor jött a hajó, hajón egy vevö. Az ilyesminek a vége tiz esetben kilencszer az volt, hogy valamelyikünk elhagyta a szülői házat, Shippney ur puha, meleg istállóját, a jó angol zabot, a finom gondozást. Jim kivette szájából a gumit, — mert a pihenés idején a jámbor gumit rágcsált — megkefélt hármunkat, megtörölt, keresztül fésült üstökünkön, sörényünkön, bekente patáinkat, azután kivezetett Shippney ur lakóháza elé. Shippney ur élénken tárgyalt egy idegen, kicsit feszes, magas úrral, akinek — ami nálunk egész szokatlan — az orra alatt is sörénye volt. Nagyon tetszhettünk az idegennek. Végignézett, vizsgálta fogunkat, lábunkat, megcirógatott. Igen rokonszenves ur volt egyébként. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. haza, mint a japánok a német egyetemekről, hanem azt telepitették át erkölcsökben és életben, ami a kultúrának már az elfajzása. Ezzel tették Bukarestet, a Kelet Parisának nevén a politika és a társadalmi élet kendőzött táncosnéjává, aki befelé az importált párisinak az autochton disznókereskedőbe ojtott cifra életét élte, kifelé pedig ennek a kulturacsillogásnak a révén a maga uralmát rá akarta erőszakolni a közeli Keletre, sőt a mi románjainkra is. A mondvacsinált, ál-latin kultúrának ezt a törekvését nem ismerte el a balkáni osztozásnál a turáni bolgár és akkor abba harapott bele orvul a kendőzött vad fajzat, most pedig nekünk jön, a maga ős cine-mintyéjével. Hogy hogyan kezdte, láttuk; az események további fejlődésében a történelem — és vezetőink esze — remélhetőleg elégtételt fog szolgáltatni az oláh cine-mintye első véres üvöltéséért. S. I. A magyar parlament. Valahányszor a magyar parlament ülésezik, kettős büszkeség tölt el. Büszkeség és öröm elsősorban azért, mert maga ez a parlament s különösen annak ellenzéki pártjai és kormányelnöke oly magas színvonalú vitákat folytatnak le, aminők elárulják, hogy nemzetünknek, mint minden nagy időkben, ma is bőségesen vannak kiváló szellemei, akik hű tolmácsai és képviselői a diadalmas jövő felé törtető magyar nemzeti eszményeknek. Ha felülemelkedünk minden kicsinyes pártszemponton, olvasva a fővárosi lapok országgyűlési tudósításait, lehetetlen kitérni a gondolat elől, hogy egy Apponyi, egy Andrássy, egy RaVégre aztán megállapodtak. Sorsom eldőlt, az idegen engem vett meg. Boyt és Olivért Jim visszavezette az istállóba, engem pedig még egy ideig néztek. Fülhegyezve lestem, hogy beszédükből valamit is kiértsek. — Hát hova is kerül az én kedvencem, az én Totókám? — kérdezte Shippney ur észrevehető elérzékenyüléssel. Az idegen, aki az angolt csak törte, hosszan felelt, amiből ennyi ütötte meg a fülemet. — ... military musie ... of Budapest . . . Hungary . . . Csakhamar visszavezettek istállómba. Tudtam hogy nemsokára üt a válás órája. Tűnődtem ifjú multamon, a derült, gondtalan csikóéveken. Tűnődtem jövőmön . . . „Hungary" — az valami ország lehet. „Budapest" — az valami város, gondoltam. Katonazene! Mit keresek én a katonazenénél, aki soha zenét nem tanultam. Magamban morogtam Shippney úrra, amiért oly hiányosan nevelt, amiért zenére nem tanított. Másnap hajóra vittek. Shippney ur érzékenyen megölelte a nyakamat, tenyerén pár darab cukrot adott. Könnyekig megindultam. Keserű volt a cukor, keserű a szivem. A hajón megnéztek, majd bevezettek a hajó istállójába, hol mindenféle aszott gebe rugdalódzott. A hajó nemsokára tülkölt — és én elszakadtam East—Burratól, édes szülőföldemtől, a jó mister Shippneitől, Jimtől, istállótársamtól. Ki tudja, mi vár rám az idegenben ?! A sok közönséges gebe egyre rúg-kapált, marakodott. Nem jött álom szememre. Nagysokára