ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-05-28 / 22. szám

néz a magyar paraszt. Hiába! Nem „Balkánvonat" az! Magyar nemzeti és keresztény szeretettel telt ethika az, ami segit e hazán. Ez pedig egyedül arisztokráciánk kezébe van letéve, más nemzetbeli számára teljesen idegen. A nép és arisztokrácia, mely együtt küzd — együtt dolgozik a háború után. Ez a mi nemzeti jövőnk és gazdasági kilátásunk. A magyar föld maradjon csak magyar kézben. K. Gy. S. Salandra — Kasszandra. Bresciából jelentik: Salandra, az olasz miniszterelnök zarándoklatot inditott Páduába, hogy ott sz. Antal sírjánál kikönyörögjék Itália győzedelmet. Egy év előtt még nem volt erre a sziverősitőre szükség és feléje sem nézett a szent sírjának, mert Salandra s az egész olasz nép a hűtlenül cserben hagyott szövetségeseinek leveretését biztos ténynek látta, úgyannyira, hogy diszkardot tartogattak ama hires hadvezér számára, aki dicsőségtől koszorúzva vonul majd be az osztrák fővárosba. De időközben rombadölt a büszke, fölényes várakozás és a nép és hadsereg vezetősége tettetett jámborsággal sz. Antalhoz folyamodik, csak a csodába vetve minden reményét, végső bizodalmát. A rosz lelkiismeret vezette buzgalmában, mert aligha gondolja Salandra, hogy joga van kérése teljesüléséhez. A miniszterelnök Páduából Bresciába vándorolt, ahol egy népgyűlés hódolatát fogadta. Párthívei ez alkalommal a győzelem istennőjének kis szobrával lepték meg. A szimbólum váratlan'megpillantása Salandrára mély benyomást tett, mert ily szavakra fakadt: „Igaz, hogy azokat, akik hivatva vannak a háború sorsát eldönteni, sokszor rettentő félelem szállja meg." Oly szavak ezek, aminőket először hallunk e dicsőítéshez szokott államférfiú ajkáról, Kasszandra-kiáltások, amelyek messzire elhallatszanak szerte-szét az apennini félsziget városaiba és falvaiba; sötét jóslás, amely arra szándékozik előkészíteni a nép rétegeit, hogy a hatalmasok sziklaszilárd hite alapjában megingott. Jövendölések, amelyeket igazolnak a harctér legújabb néhány napi eseményei. Kasszandrát, Piramos király legszebb leányát Apollo a jövendölés bölcs adományával ajándékozta meg, de mivel jóslatai nem elégítették M a a világosság istenét, azzal büntette, hogy ezentúl senki sem fog hinni jövendöléseinek; — s valóban, még akkor sem adtak hitelt szavainak, amidőn Trója pusztulását előre megmondotta. Salandra sem tud nagyot lökni a sors kerekén a mai viszofognak mindig sirni és mindig áldozatul esni, hanem hogy megismerik kötelességüket, hogy feleszmélnek, hogy öntudatra ébrednek, az ő emberi méltóságuk, az ő természetes és Istenadta jogaik öntudatára és hogy ebben a feleszmélésben összetalálkoznak, kezet fognak, szervezkednek, erővé, hatalommá lesznek és kezet fognak az ő testvérükkel a békével is. Felkerekednek csapatokba verődve és elmennek nem a háború furiái után, hanem a testvérükhöz a békéhez. Elmennek a békéhez és ha mást nem tehetnek vele, hát megvigasztalják, vele éreznek, könnyeiket, imáikat, szivüket, lelküket egybeolvasztják az övével és fogadalmat tesznek, szent fogadalmat, hogy uralmának, végleges uralmának, örök uralmának biztosításáért ők is a maguk módján küzdeni fognak. íme ez a felkerekedés és kivonulás meg is történt. Május 14-én egy vasárnapon, mely sötéten, borongósan, barátságtalanul kezdődött, de vidám derűs napsütésben végződött, kimentek a budapesti és újpesti katholikus munkásnő-egyesületek tagjai, sok száz asszony és leány a béketestvér keresésére. Ezt a komoly, de fehéren ragyogó menetet a béke apostola, Giesswein Sándor vezette. És hová vezette, hol van a béke rejtekhelye? Messze a zajgó, nyüzsgő várostól, a csendes, madárdalos, tavaszi, májusi illattól balzsamos erdőn, mezőn, ahol a Béke királynőjének, szűz Máriának kegytemploma áll: MáriaRemetén. Ugy gondolták a békekeresők, a béke testvérei, hogy itt-ott a csendben, itt a Máriánál itt elrejtett remeteségben rejtőzik a béke. Ide jött az ő királynőjéhez, az ő édes anyjához, ő neki panaszolja el fájdalmait, az ő meleg résztvevő szivén sirja el minden veszteségét és bánatát. nyok mellett és az aggodalom nem veszti el hatását az olasz nép között. A Bresciából felhangzó Kasszandra-kiáltás eljut a szövetségesek fülébe is. Még senki sem fejezte ki oly értelmesen és világosan az igazságot, mint az olasz miniszterelnök, aki a háború okozóinak aggasztó félelméről beszél. De hol maradnak a párisi konferencia hatásai, hiszen a konferencia célja nyilván az volt, hogy a négyesszövetség népeibe friss lelkesedést öntsön ? ! Anglia és Franciaország államférfiai szintén ellátogattak Olaszhon pálmaligeteibe, hogy az egész világ előtt megvallják a szövetségi hűséget és mindennek dacára Salandrát borzasztó gondok, sötét aggodalmak bántják ... Öntudatra ébredésében csak tisztelni tudjuk a nagy gondokkal küzdő férfiút; a nógyesszövetség vezető államférfiai közül az egyszer ő a legkorrektebb. Nem tartjuk azt sem lehetetlennek, hogy a szörnyű kötelesség érzete, a roppant felelősség, amelyet magára vállalt, megadják azt az erőt és bátorságot e férfiúnak, hogy kirántja hazáját abból a veszedelemből, amelybe őrült vakságában belekergette. Levél a frontról. Édes jó Apám! Levelem kelt az állásponton, 1916. évnek májusa elsején, este. Kint esik az eső, hull a zápor, szép csendesen. Nincs semmi zaj, semmi sem emlékeztet arra, hogy itt háború van, hogy egy telefon-zúgásra hullámzó rajvonalak ütközhetnek össze puskaropogás, ágyúszó vad, rikácsoló harsonája mellett. Csend van, ugy érzem, mintha nem is a dekungomban ülnék, hanem valahol a domoszlói kunyhóból bámulnék merengő tekintettel a maróthi rengeteg felett ásítozó borús, komor éjszakába. Hát hogy is volt? Elindult velünk a gőzmasina szent István ősi városából és ment a hosszú esőzésektől elázott, vetéstől alig zöldülő magyar rónákon keresztül. Elkanyargott a turai paskum mellett is, mialatt a haraszti tuszkulum neveltje álmában a Honvéderdő limbusait, az alsó rész nádasait bújta és szilaj álom-paripán a haraszti dombok kalászt ringató mesgyéit lovagolta. Mikor felébredtem, a vonat nyílt pályán állott valahol Hatvan és Miskolc között, gólyahír virágos, bibic sírástól hangulatos lápok között, méla holdvilágos éjszakában. Kinéztem a messzi határba, lelkemet szorongatta a hon áldott rögeihez, ezüst vizeihez, bérckoszoruzö erdeihez való ragaszkodás, átfutott elmémben : hogy itt hagyod János ezt a leggyönyörűbb hazát, elmész, el messzi idegen földre, vértől ázott határára más honnak, egy más szivű, más nyelvű népnek tanyáira, feldúlt tanyáira és ugy lehessen rendelése a Mindenhatónak, hogy véredhullása legyen böcsületed és kötelességérzeted pecsétje !. .. De azért ugy éreztem, mint hogyha ugy szólt volna És én ugy hiszem, hogy ebben a feltevésben egyikünk sem csalatkozott, valakik csak részt vettünk azon a békenapon, melyet a munkásnők Mária-Remetén tartottak. Lehetetlen volt a szívnek valami csodás és megnevezhetetlen érzelmeiből kigyöngyözö könnyét elfojtani és édességét nem érezni, mikor végignéztünk a békekereső munkásnők hosszú menetén. Elől egy tábla ezzel a felírással: „A katholikus munkásnő egyesületek békenapja", „ Ur Jézus a Béke fejedelme irgalmazz nekünk; „Szűz Mária a béke királynője könyörögj érettünk." Azután négyes sorokban, mint egy jól rendezett sereg, serege a béke eszméjének, a munkásnők egyesületi jelvényeikkel, zöld gallyakkal mezei virágokkal kezükben, bensőséges, szívből fakadó énekkel ajkukon. A béke papja Giesswein Sándor közöttük. Ugy hatott, mintha nem is földi, hanem mennyei felvonulás volna. Már ez a látvány közelebb hozta a szivekhez a béke szeretetét, közelebb az agyba a béke értékét, közelebb az akaratba a béke kiküzdését, az örök béke vágyát. Olyan volt ez a menet, mintha a mai háborús világból ki lett volna kapcsolva, mintha nem is e véres földön járna, mintha a béke, az édes, a szelíd béketestvér ölelkezett volna velük, napsugarát szórta volna rájuk, vigaszát árasztotta volna rájuk, vigaszát árasztotta volna beléjük, örömét hintette volna lelkükre s szives reménységével I fonta volna át őket. Azután bevonult a menet a templomba. Oh minő diadalmas, csendesen komoly, milyen szentül fönséges milyen lélekbe markoló volt ez a bemenet. A nap ekkor már sütött és fényözönnel árasztotta el a szegény, ismeretlen, letiport munkásnőket, a kik itt és most a hold ézüstfényében csillogó, ezüstös vizű bársony füvű rétek szelleme, hogy: „Előre 1..." Apám! akkor jutott eszembe tisztán, hogy hisz én is eljövök és ennek az „elindulásinak, ennek a kockázatos távollétnek az árán kell, hogy a nemzetre egy jobb jövő fakadjon. Kimondhatatlan büszke egy érzület az; tudni, érezni, hogy a a nemzet jövőjének kiépitői sorában én is ott vagyok, én is ott lehetek, ahol annyi nemes férfi van és fájó, hogy már csak volt! . . . Mig mi elmegyünk harcolni, egy jobb jövőt kovácsolunk a magyar vitézség és nemzeti erények acéljából, a nemzeti hagyományok, a népjogok és szabadság üllőjén, a szittya ős-erők nagy kalapácsával!.. . És ha nem látom is többé a szent haza drága rónáit, fakad majd a pacsirta-szótól vígan, a béke édes biztonságában szántó-vető jó magyar paraszt ajkán egy fohász, melyben névtelenül ott leszek én is áldva és lesznek majd magyar anyák, kik fiaikat a harcaimat és egyéniségemet is magábafoglaló „hősök" nevének tiszteletére fogják tanitani. Ha pedig visszatérek, életem legnagyobb büszkesége lesz, hogy a hadak útját én is megjártam. A vonat csendesen prüsszögött. Elmaradt mögöttünk a hosszú sínpárok mentén a rónaság, feltünedeztek a határ komor bástyái, a Kárpátok szent bércei. Apám ! Nekem életemben két jóbarátom volt. Fájó, már csak volt, mert hisz az egyik már nincsen. Nem volna helyes, ha arról irnék, hogy Guszti ki volt nekem, de hogy ki volt az a Guszti gyerek, azt meg felesleges apámnak leírnom. Csak annyit — — — — — — — — — — — — Mikor a harcok nyomait magán viselő Homonna mellett elmentem, megjelent előttem szegény Guszti bátyám a maga páratlan tiszta és szilárd karakterében, ugy éreztem és érzem ma is, hogy nekem minden lépésemben arra kell gondolnom, hogy hogy csinálta volna ő, aki csillaga volt a fiatalság tiszta erejét értékesítő legnemesebb gárdájának, aki rettenhetetlen volt mint katona, hős volt halálában és most a Kárpátok tövén álmodja a megdicsőültek igaz, boldogságtól ragyogó álmait. Az egész úton kétszer voltam meghatva. Az egyik az volt, mikor a kisérő vasutas a homonnai ütközet lefolyását mutogatta a még fennálló lövészárkokon, és amig vonatunk egyszerű fakeresztes sirok között robogott föl a határ felé — a honvédek és a szegedi 46-os bakák diadalmas rohamairól regélt. Mondom apám! hogy ökölbe szorult kezekkel hallgattuk mi azt, az én öklömet pedig egy „nagy szellem" szorongatta: Práznovszky Guszti megdicsőült hatalmas szelleme. Kuruc nótákat húzott a cigány s a katonavonat nehezen prüszkölt felfelé a mogorva bérceken a határ felé. Minden földhányás, minden fakereszt, minden kormos szikla, összelődözött erdei vityilló a kárpáti hadjáratról beszél, német és magyar fegyverek vitézi diadalairól. És mig a hajdan 26-os mozdonyvezető mellett a lassú jáoly nagyokká nőttek, oly hatalmas gondolatokat, érzelmeket hoztak hullámzásba, akik mentek előre, bátran, megalkuvás nélkül, hogy leboruljanak a Béke királynőjének oltára előtt, hogy lélekben egyesüljenek a nagy Békepápával és az egész világ s a testvér keresztény népek munkásnőivel és lelkük mélyéről imádkozzák el e szent fohászt: „Szűz Mária a béke királynője könyörögj érettünk \

u Giesswein Sándor felment a szószékre és ajkára vette az Evangélium békeigéit. És az ő ihletett ajkán ezek az igék tüzes lángcsóvákká lettek, melyek fölgyújtották a sziveket, fölgyújtották a béke tüzes szeretetére, ezek az igék hol könnyeket fakasztottak, hol reménységgel töltöttek el, ezek az igék hirdették a béke származását, a béke életfeltételeit, a béke jogát. Ezeket a tüzes igéket ugy szivta a mi lelkünk magába, mint a hogy tikkadt vándor a hűs forrás vizét szívja. „Az igazi békét Krisztus adhatja, Krisztus adja, az igazi békét csak Krisztusban lehet megtalálni. A bábeli torony katasztrófáját is nem az okozta, hogy nagyot alkotni, fejlődni, a felhőkbe emelkedni akart az ember, hanem az, hogy Isten fölé akart kerekedni. És Isten megzavarta az egyetértést a harmóniát köztük, Isten elvette a békét, amit csak 0 adhat. A mai kultúrember is nem érti meg egymást, mert nem Krisztusban keresi a megértést." Ez volt a beszéd lényege. A szentmise után a béke eszméjével és az Isten lelkével való eme töltekezés után, a munkásnők szerény étkezéshez telepedtek le. Valami nagy megnyugvás, jól eső érzés és csendes, benső vigasz és derű uralkodott a lelkeken. Olyan érzés, mint mikor megtaláljuk azt, amit lelkünk keres,