ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-04-09 / 15. szám

Esztergora vármegye tiszti főorvosa, a vöröskereszt tartalékkórház parancsnoka, dr. Seyler Emil, akinek páratlan és önzetlen működése nemcsak Esztergom vármegyében, mint hivatalos területen érvényesül, hanem a katonai kórházzá alakított hercegprimási vöröskereszt kórházban is oly alkotást létesített, amely országszerte nevezetessé és keresetté teszi a vöröskereszt kórházat. Az esztergomi katonai kórházak nemes versenyt fejtenek ki abban, hogy hős sebesültjeink a háborúban szerzett sebeikből mielőbb meggyógyuljanak. Azok pedig, akik sebesülés folytán bénává lettek, azokról gondoskodott a neves vármegyei tiszti főorvos és kórházparancsnok, amidőn vasakarattal, erős szervező tehetséggel egy oly intézményt létesített a parancsnoksága alatt álló vöröskereszt tartalékkórházban, amely hivatva van arra, hogy a sebesülés folytán — egyébként — egész életükben munkaképtelen, hazának és családnak mindenkor terhére vált hősnek visszaadja testi rugékonyságát és munkakészségét. Csernoch János hercegprímás a honvédelmi és belügyminisztérium beleegyezésével a vöröskereszt kórház régi épületéhez egy uj, modern, minden igényeket kielégítő épületrészt emeltetett, amely magában foglalja a nagy zanderintézetet, az otvosi rendelőt, röntgentermet és egy várószobát. Látványosságszámba menő zanderintézet teljes felszereléssel várja a béna harcost. Testének bármely részére segítséget nyújtó, rugékonyságát és munkaképességét visszaadó gépek állnak rendelkezésre. A mai nehéz építkezési viszonyok között emberi erőt meghaladó kitartással és szervezőképességgel megáldott kórházparancsnok immár nemcsak tető alá hozta az uj alkotást, hanem teljes felszereléssel rendelkezésére bocsátotta az illetékes hadvezetőségnek s működését benne megkezdette. Miután nem a nyilvánosság előtt készült, a város közönségének eddig tudomása róla nem volt. Mindazonáltal hivatalos kisszállás alkalmával a pozsonyi katonai hadtestparancsnok, az esztergomi helyőrségi parancsnok, valamint dr. Kohoutek csapatkórházi főtörzsorvos személyesen látogatták meg ezen uj intézményt. Meleg érdeklődéssel szemlélték ezen uj alkotást s teljes megelégedésüknek adtak kifejezést és elismeréssel voltak a kórházparancsnok eme fényes alkotásáról és annak áldásos és sikeres működést kívántak. Tragédia Bolgár-Macedóniában. Egy macedóniai születésű bolgár katona elbeszélése alapján a „Kölnische Zeitung" érdekes eseményt közöl, amely fényes tanúsága a bolgár katonaság kitartásának, hűségének és tántoríthatatlan bátorságának. 1915. áprilisában a szerbek Macedónia Krusevo kerületében 4000 bolgár származású fiatalembert kényszeritettek fegyver alá s belőlük Kragujevácban uj ezredet állítottak fel. Már néhány nap múlva le kellett volna tenniök az esküt. A vezénylő tábornok hosszabb beszéd keretében vázolta az eskü fontosságát és különösen hangsúlyozta, hogy főképen a macedóniai „szerbekre" nézve nagy becsület, ha hűséget esküsznek Péter királynak, a ki az évszázados rabszolgaságból kiemelte Macedónia népét és visszaadta elfojtott szabadságát. Beszédje végén megkérdezte a tábornok, van-e valakinek nehézsége, s óhajt-e valaki válaszolni. Mire egy diák, Smolnevo falu szülötte kiállott a sorból és igy szólt: „Kegyelmes tábornok ur, nem ismerek szebb feladatot, mint Isten és bajtársaim előtt kijelenteni, hogy kész vagyok hazámért meghalni. Szívesen osztom véleményemet Kegyelmességed beszédjének ama részére vonatkozólag, amelyben csodálatosan szép szavakkal ecsetelte nekünk az eskü jelentőségét. Azért Ön előtt, tábornok ur, és társaim szine előtt esküszöm, hogy cáromnak és drága hazámnak hűségesen és becsületesen fogok szolgálni. A cár pedig, a kinek az esküt teszem, Ferdinánd cár. Mert mi vérbeli bolgárok vagyunk s a mi hazánk a gyönyörű Bulgária. Tisztességtelen cselekedet volna tőlünk, ha más cárnak kezébe tennénk hűségesküt, sőt egyenesen a becstelenség bélyegét vennők magunkra, ha egy idegen állam zászlajára tenném esküre emelt kezemet, a mely állam édes hazámat leigázta s gyalázatosan kínozta." A generális dühös parancsára, mely szerint agyonlövetés lesz a jutalma, igy válaszolt: „Készen vagyok rá." Éktelen haragra gerjedt az önérzetes szavakra a szerb tábornok és kitörő dühében megkérdezte az ezred katonáit, van-e köztük még olyan, aki hasonlóképen érez?! Sebtiben kiállt a sorból még tizenegy életerős, büszke keblű ifju. A generális ismételt kérdésére pedig az ezred 4000 bolgár hazafia mint egy torok kiáltá: „Mi valamennyien a bolgárok hatalmas cárjának fogadtunk hűséget 1" Elrettentő például és még inkább megfélemlítésül az első tizenkettőt, a kik kiállottak a sorból és ugy vallották meg honfiúi érzelmeiket, rögtön társaik szeme láttára agyonlőtték. Az eskütételt követő napon, végzi be a híradás, a bolgár-szerb ezred 250 emberének, köztük e szomorú epizód elbeszélőjének is, sikerült Kragujevácból elszökniök, és hosszadalmas bolyongás után szerencsésen bolgár földre érniök, ahol jelenleg a bolgár hadsereg soraiban védik meg hazájukat, amelyért még életüket is készségesen feláldozzák. HÍREK. Krónika. — Lelkesítő felhívás himlőoltásra. — A karomon két nagy seb van, A tiéden tán kissebb van? Az enyém nem is fáj nagyon, Máskor is majd beoltatom. Himlőjárvány van minálunk, Beoltásra azért járunk. Csak a karon szúrnak egyet, És egy könyvbe irják neved! Ennyi dolog van csak eggyel És evvel a himlőhellyel Megmenekülnöd nem bajos A himlőtől, mely hólyagos! Tudd meg, hogyha himlős leszel, Járványkórházba visznek el. Ott feküdsz majd forró testtel S megnéz majd a polgármester. És a felsőbb hatóságok Adnak egy iktatószámot; Bevezetnek, kivezetnek . . , Ez a himlő .. . gondold ezt meg! (-•) * A hercegprímás a rokkantaknak. Dr. Csernoch János bibornok-hercegprimás az érsekújvári tábori ágyús ezred rokkant alapjának 500 koronát; a komáromi ezrednek ünnepélyi jegymegváltás címén 100 koronát; a Regnum Marianum-nak 1000 koronát; a „Keleti Missiók"-ra 1000 koronát; a különböző katonai rokkant alapoknak ünnepélyi jegymegváltás cimén 300 koronát adományozott. * Személyi hir. Dr. Breyer István miniszteri osztálytanácsos csütörtökön Esztergomban járt s hivatalos ügyekben tisztelgett a bibornok hercegprímásnál. * Pápai kamarások. A bibornok-hercegprimás felterjesztésére Őszentsége pápai kamarásokká nevezte ki Mátéffy Viktor esztergom-belvárosi plébánost és dr. Drahos János érseki titkárt. A közvélemény jóleső megelégedéssel és őszinte örömmel vette tudomásul az esztergomi papság két munkás tagjának kitüntetését s az első hírek hallatára sokan siettek mind a belvárosi plébániára, mind pedig a primási palotába, hogy együtt örvendezzenek a kitüntetettekkel s nekik üdvözletüket tolmácsolják. Sajnálták a szegény Timótot. Katonáink pedig, kik az esetről szintén tudomást szereztek, valósággal felháborodtak ennyi gonoszság és ily embertelen gazság hallatára. Felkeresték az udvart és Eudokia holttestét kiemelték a kút mélyéből. Egyik golyó a boldogtalan menyecskének fejét fúrta keresztül. A borzadalom moraja hangzott föl a nézők ajkán. Isten haragját és boszúját kérték a kegyetlen gyilkosokra. Katonáink hevenyében összetákolt koporsóba tették Eudokiát és Timót atyját, és a falu népe, mely saját szerencsétlenségét is siratta, imádkozva virrasztott a holttestek mellett. A meggyötört és egész valójában összetörött Timót pedig fásultan nézte kiterített szeretteit, kiket nemsokára a hideg anyaföld fog befogadni. Eközben azonban háborgott a lelke és szive keserűséggel telt meg. Agyában sötét és bosszút tervező gondolatok kavarogtak. A másnapi végtisztességen a temetőben ott volt és ott könnyezett az egész falu népe. És a mi katonáink is megjelentek. A beszentelési szertartást végző tábori lelkész keresetlen, de résztvevő szívből fakadó szavakat intézett a két koporsót körülálló gyászoló néphez. Meghatottság hangján, mint a hazaszeretet áldozatát búcsúztatta el Jakabot és mint a hitvesi hűség és szeretet tiszta és szeplőtelen vértanúját Eudokiát. És a mi katonáink megilletődéssel dobtak rögöt a föld mélyébe eresztett koporsók után. Timót egész idő alatt buzgón imádkozott. Már nem a tegnapi összetörött alak volt ö. Szilárdan állott, mint az idők viharában megedzett jegenye. Arcán még meglátszottak az átélt szenvedések nyomai. Sápadt volt és beesett. De szemei villogtak és szokatlan fényben égtek. A szertartás végeztével még egy tekintetet vetett a sir mélyébe ereszkedő koporsókra. Összeharapta ajkait, midőn a föld dübörögve hullt a koporsókra és temette őket, hogy a szivét metsző és lelkét hasogató fájdalmában fel ne kiáltson. Hiszen a koporsókra hulló, azokat mindinkább betakaró és felettük nemsokára sírdombokat alkotó rögök az ő szive boldogságát temették. Egy fájdalmas és végső tekintettel és fohászszal elbúcsúzott szeretteitől és a temetési szertartáson megjelent katonatisztek egyikéhez lépve, tudakolta : — Hol és mikor találkozhatnék a főparancsnok úrral? — Minek? — kérdezte a katonatiszt. — Szeretnék vele beszélni, — felelte kitérőn Timót. Kérelmét teljesítették. Azt hitték, hogy atyja temetésénél a katonaság részéről tapasztalt részvétet akarja megköszönni. Pedig Timót egészen másról beszélt a főparancsnokkal. Sokáig, sokáig és behatóan. És a főparancsnok nemsokára sok magasrangú tisztet hivatott lakására s Timót ezekkel is beszélgetett. Valóságos tanácskozás folyt a zárt ajtók mögött s mondhatnók, hogy Timót vitte a főszerepet. A tisztek mindannyian álmélkodva és csodálkozva tekintettek rája, mert ő bizony nagy és elhatározó lépésre szánta el magát. A főparancsnok mondotta is neki többször szeretettel és intőleg: — Szép tőled fiam, hogy ennyire szeretted a tieidet. Megbízom benned, hogy atyád és sógornőd halálát nem hagyod megboszulatlanul és szülőfalud felperzselését meg akarod torolni. De jól fontold meg, hogy mire vállalkozol. Merész és vakmerő cselekedet. Könnyen az életedbe kerülhet. — Katonáink ugyanezt teszik a hazáért, — felelte Timót. — S ami első sorban az ő kötelességük, abban minden valamirevaló embernek, ki hazáját csak némileg is szereti, habozás nélkül kell őket utánoznia és követnie. — Fiatal vagyok s nem is vagyok még katona, — folytatta, miközben szemében a lelkesedés tüze gyúlt ki, — de hazámért már én is tehetek valami szolgálatot. Megsemmisíteni szeretném az oroszt, hazámnak és lengyel népemnek ezt az esküdt ellenségét. De a boszú vágya is sarkal és ösztökél. Atyám, sógornőm legyilkolását és szülőházam felperzselését akarom megbőszülni. Ez kötelességem. Atyám hidegülő holttesténél megfogadtam, hogy a kozákok garázdálkodását meg fogom bőszülni. És fogadásomat meg is akarom tartani. Midőn a pince sötét magányában rejtőztem, mindent megfontoltam. Még ha életem megy is reá, de az oroszokon meg kell magamat bőszülnöm. Hiszen az ő kozákjaik nem is katonák, hanem gyalázatos gyilkosok. Meggyilkolták szeretteimet, kik pedig nem bántották őket. Felgyújtották falunkat, felperzselték és szétdúlták atyai házunkat, koldussá tettek engem s falum népét. Mindezek a haza részei. Ezek szenvedése a haza szenvedése. S ezt meg kell s meg is akarom bőszülni. És én nem félek s nem rettegek. Ha muszáj, életemet is feláldozom. Itt e földön már amúgy sincsen örömöm. Timót mig imigyen beszélt, fokról-fokra önnönmagát tüzelte s lelkesítette. Szeme majdnem