ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-25 / 13. szám

XXI. évfolyam Esztergom, 1916. március 25. 13. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér í. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A Mercier eset. Esztergom, 1916. március 24. A világháború forgatagába egy hatásában mély jelentőségű egyházpolitikai eseményt dobott be Mercier belga primás s mechelni érsek esete. Rissing belgiumi német főkormányzó egy külső formájában kirnéletes, de belső tartalmában erélyes és feddő hangú, dorgatoriumnak beillő levélben intette meg a prímást a német hatalom iránt mintegy renitenciára irányuló pásztorlevele s politikai szereplése miatt. A főkormányzó lépésében, a német birodalom államhatalmának határozott, ellenmondást nem tűrő önérzete s türelmének provokálása nyilatkozott meg. A belga prímásban viszont a hazája jövő sorsáért aggódó, belga szempontból az agitatórius nemzeti főpap lép elénk, aki nem tud belenyugodni az idegen hatalom országfoglalásába s mintegy éleszteni iparkodik a nemzeti szellem tüzét. A belga nemzet történetében, az ő specialis környezetében szemlélve, Mercier magatartásával kétségtelenül tiszteletet kivívott történeti alak. Előre bocsátjuk, hogy az egész esetet nem kulturharcos szinen s szemüvegen kell nézni. A porosz kulturharcos eseményekkel se hozható párhuzamba. Se Ketteler, se Ledochowski érsekek, se Krementz ermlandi püspök példáinak semmi köze a szóban forgó egyházpolitikai eseményhez. Relgiumban nincs az egyháznak jogfosztása . . . Azonban egy egészen más, következményeiben nagyon is aktuális politikai kérdéseket vet a Mercier eset felszínre. Első sorban azt, hogy milyen magatartást kell egy püspöknek, illetve, a papságnak betöltenie hivei, mondjuk a nemzet iránt, ha hazáját ellenség szállja meg? « Másodsorban, mi a hivatása a püspöknek s papságnak az okkupáló hatalommal szemben? Harmadsorban helyes volt-e Mercier érsek magatartása s követésre méltó-e? Kétségkívül minden püspöknek s papnak hazafias kötelessége együttérezni nemzetével. A papság történetének legfényesebb lapjai, ha a vallás szent érdeke összeforr a nemzeti közhangulattal. Részt kell vennie az ország háborús munkájában is, nemzetinek kell lennie a nagy küzdelmekben is, mert ez az erőpróbája hazafiságának. Nem szabad csúsznia a zsarnokok előtt s nem szabad a hatalom előtt félnie az igazság kimondásától. Nincs helye az alkotmány, a szabadság ellen való konspirációban és nem adhatja magát oda semmiféle nemzetellenes mozgalomnak, absolutisticus törekvéseknek, még ha cserében a hatalomtól előnyökben is részesülne. Legyen dinasztikus hüségü a püspök és papság, de nemzete érdeke ellen soha se fajuljon egyszerű udvaronccá, mindenre készséges aulikus szolgává. Egyházi szoros hivatása mellett hazafias küldetését akkor teljesiti legimponálóbban, ha a balsorsban, a nehéz időkben is kitart nemzete mellett. Ilyen balsors, nehéz idő a háború is. Megviseli a nemzetet vérben, erőben, létszámban, vallásosságban, kultúrában és közgazdaságban. És ha mindezek tetejébe, szerencsétlenül üt ki az a háború az országra nézve, ba veresség éri államiságát, akkor a háború következményeiben felkorbácsolja a nemzet lelkét s nagyon könnyen felszabadulnak a lekötő morális erők zsilipéi. Elkeseredés, kétségbeesés, elvadulás, elernyedés, elfásulás fészkeli be magát a lelkekbe. Eme válságos pillanatokban áll be azután a papság működésének legnehezebb, de egyben a legszebb szerepe. Ilyen bomlási állapotban, ha valakinek, a papságnak nem szabad elvesztenie fejét, a lélekjelenlétét. Mert ha minden el is vész, a vallás vigasztaló és erősítő hatalma fönmarad, mind utolsó menedék. Államiság, alkotmány elveszhet, de a nemzet lelki életetnem veszhet el még a] nemzeti válságban sem. A sújtott nemzet az ő bánatával, keservével az oltárokhoz menekül s a templomok lesznek visszhangjai a nemzeti lélek sóhajainak. A papságnak, élén a püspökökkel, a szerencsétlen kimenetelű háborús korszakban kell leginkább a nemzetben az Istenben való mély bizodalmat, az összeroskadástól megóvó lelkierőt s a vallás kegyelmi szereivel élő lelki életet emelni. A vigasztalás, az Isten irgalmában való erős hit, a lelki energiák élesztése jut előtérbe s a papságnak minden mozzanatot meg kell ragadnia, hogy a nemzet fiai sorsukat, existenciájuk miatt is béketűréssel viseljék el s türelemmel várják a be a háború eredményének végleges döntését. Az okkupáló hatalom elleni izgatás, a renitencia csak provokálást idéz elő az ország sanyargatására. Már pedig a papságnak amellett kell őrszemnek lenni, hogy az ország helyzete a megszállás alatt ne súlyosbodjék, hanem elviselhetővé váljék. Egy, az ellenségtől okkupált országban, a lelkipásztorok csillapító s okos magatartása sokszor még megmentheti azt, ami menthető. Ilyen magatartással a papság nemcsak a nemzet lelkét enyhíti s erősiti sorsának türelmes elAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Úgy vártam . . . Úgy vártam ezt a sugárzó, zengő, Ujjongó tavaszt, Mely künn virágot, szivemben új dalt, Új derűt fakaszt; Úgy vártam, mint a lázálmas beteg A hajnalt várja, — S im rámköszöntött a pattogó rügy Halk muzsikája . . . Halk muzsikával száll ez a tavasz Szivembe vissza, Derűje lelkem szürke homályát Lágyan felissza S a benne szunnyadt édes-bús álmok Szines világa Olelőn hull e tavaszban sarjadt Fehér virágra. Hajlott felém már rügyfakadáskor Annyi virágszál, Nyílt csipkerózsa számomra egykor Egy kicsi háznál, Kora tavaszban feslő bimbó is Hervadt már értem, De egy virágért utamról soha Én le nem tértem . . . S im, most megálltam. Nem megyek tovább Az izzó nyárba, Őrzöm tavaszom bűbájos álmát Szivembe zárva S dúdolom lágyan, —• mig fejem fölött Pacsirták szállnak, — Melódiáját a tavasz zsongó, Halk himnuszának . . . Sz. A százegyes brigád. Irta: Dr. Sebők Imre. (Vége.) Hogy mit lehet irni a tartalékról egy tűzszünetes estén? Mindenki, aki oda künn volt a Feld-hen, azt fogja mondani velem együtt, hogy semmit, vagy legalább is nem sokkal többet. Egy kilométerre előttünk, a lövészárkokban szórványos tüzelés folyt, lőtt a mieink is, meg az orosz is. De ez is inkább csak olyan napi munka befejezése volt; egyik is, másik is figyelmeztette a túlsót, hogy ébren van és hogy egészen hiábavaló dolog éjszakai rohamon törnie a fejét, jobb lesz, ha lefekszik és alszik. Amint hogy valószínűleg ezt is tette mind a két félen a lövészárkok népe, miután külömböző ügyeskedésekkel sikerült az estebédet kivinni az árkokba, ahonnan éjfél felé jönnek vissza a tartalékhoz és mondanak el nagy kalandokat a szakácsok. Evés után pihenést keres mindenki és lefekszik, ahol az éjszaka éri, csak a virrasztásra ítéltek, meg a tábori őrsök lövöldöznek egymásra. Azt is kitapasztaltuk már, hogy az orosz tüzérség is vacsorázik ebben az időben, hat óra után ritkulni kezd a lövése és ha csak külön parancsa nincsen, hétig el is hallgat. Reméljük, hogy ma este is békében hagyja az erdőt. Nem lesz ma itt semmi; kérdezték is tőlem a jókedvű tisztek, amikor kiértem a kis, dugott tábortüzekhez, amelyek szerényen húzódtak meg az erdő szélén: — Miért jött ki a papunk? ma nem temetünk senkit . . . És én mégis azt gondoltam magamban, hogy nem hiába jöttem ki a ratosini erdőszélre az évfordulón, ezen az új augusztus harmincegyediki estén. Most nem láttam magam előtt a világ nagy országútját, a Csendes-tengert, csak feketén zöld lengyel dombokat, amint ott hullámoztak körülöttem a kezdődő éjben; nem láttam a nagy gránitoszlopot, a mely alatt huszonkétezer katona nyugszik — még élő eleven volt ez az egynéhány száz ember, aki itt az esti csöndben a vacsoráját főzte. Nem nyüzsgött körülöttem az az izzó, forrongó sárga világ, amelyről ma egy éve láttam, hogyan készül a fehér embertől elragadni mindent, ami neki a Keleten még megvan, csak fegyveres magyar parasztemberek köszöntöttek körülöttem csöndesen jó estét az idegen földön és én mégis éreztem, hogy most többet látok, mint akkor. Kezdtem megsejteni most, ezen az estén, hogy milyen más az, ha az ember, mint idegen nemzet tagja nézi régen elmúlt háborúnak a képét, amelynek nemzetéhez nincsen köze és milyen más az, ha a saját nemzetének az életkérdése az a háború és az ember maga is benne áll. Elkezdtek óriásokká nőni előttem ezek a ratosini homokos dombok és a fenyőerdő, ami rajtuk állt — nagyobbakká, mint a Sárga-tenger