ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-12-31 / 53. szám

1916. december 31. SSZ TER G 0 I 3 S ezt világos módon bizonyitja, — ha szükség van bizonyítékra — mindaz, ami ma történik. Az őrületesen szörnyű konfliktus, mely pusztítja Európát, világoson mutatja, milyen végzetes romlásra vezethet azoknak a törvényeknek megvetése, melyek az államok viszonyát szabályozzák. Valóban látjuk a népek általános felfordulásában, mily méltatlan bánásmódban részesülnek a szent dolgok és az Istentisztelet szolgái, még egyházi méltósággal bírók is, jóllehet ugy ezeket a dolgokat, mint a személyeket sérthetetleneknek nyilvánítja az isteni jog, s a népek joga ; látjuk másfelé, mint távolítják el tűzhelyüktől a békés polgárokat az anyák, a jegyesek és a gyermekek sírása közepette; ismét másfelé látjuk a nyilt végtelen városokat, melyek a légi támadásoknak lettek célpontjává; szárazon és vizén anyagi gonosztettet követnek el, hogy lelkünket borzadály és fájdalom fogja el. Mig e fölött a sok baj fölött sajnálkozunk és az igazságtalanságokat, melyeket ma a földön bárhol is elkövetnek, ujolag elitéljük, remélve, hogy az Ur meg fog hallgatni, azt kívánjuk, hogy amint a codex kihirdetésével az Egyházra remélhetőleg egy uj boldogabb és nyugodtabb óra fog kezdődni, úgy állítsa vissza a rendet az igazság és a jog tisztelete, tűnjék fel minél előbb a vágyva várt béke hajnala, s ez hozza meg a jólétet az újra barátokká lett népeknek. Az újév. Az adventnek, várakozásnak, előkészületnek, emberi gyönge erő verejtékezésének vége : alászállott az isteni erő, az Ige felszárítani a kevés eredményt hozott verejékeket és lendületet adni az emberiségnek, melynek energiájával áttörjön azon a pályán, mely számára, fejlődést nem, csak sülyedést hozhatott. Jöttét észre kellett vennie a világnak és az idők teljességében Mars nyugvóra tért, belepte a hó a szikrázó pengéket és a mindent kiegyenlítő téli takaró eltüntette a szenvedő emberi tekintet elől a boszura ingerlő sirhalmokat. Miért e hallgatása Marsnak és házába térése a lépteivel országokat felmérő daliák seregének? Útnak induló sereg nélküli királyoknak? Mit keres Európa is a födél alatt akkor, midőn más világrész felett gyúl ki egy csillag? Nem azért, mintha belefáradt volna, nem azért, mintha ellenség nem lótt volna. El ül a harci zaj, mert megindultak a lelkek, lehanyatlott a hősök karja, mert most gondolatába más szövődött belé! Nem siklott hüvelyébe, nem került a múzeumnak jövőtlen eszközei közé : csak egy gondolatra megtorpan, megnehezedik : nem lehet-e ennek szünetje is ? . . . Egy gondolat a múltnak viharára s aztán a pusztuló gazda számvetése, van-e még elszórni való, mi a csaták közvetlen gyümölcse : mi van otthon ? Pezseg az élet, az öröm s a megelégedés a triumphját üli. Nem igy a másik kastélyban, ott oly csendes minden, mintha megárvult lelkek halált sejtő félelme gúzsba kötötte volna a szivet, a mosolyt, s rózsák helyett csak töviseit hajigálta volna oda az élet bizarr kézzel kaján mosollyal. Mányokiné Fehér Böske, ö a kastély asszonya, Mányokit néhány évvel ezelőtt egy vadorzó, átszállította ősei közé s azóta Fehér Böske egyedül maradt. Zokogva járta be az erdőt s hívogatta urát, mint egy őz a szarvasát s az nem jött, a hivó könyörgő szó tova tünt a nagy fák susogásával, soha még csak egy vigasztaló hangot sem válaszolva. De mintha az ég megkönyörült volna rajta, Mányoki halála után vagy három hónapra egy kis fiúcska sirása kel szárnyra a kastély nyitott ablakain keresztül. Mányokinénak fia született. Szép göndör hajú kis fekete fiu. Az asszony mintha szivét megtalálta volna, oly boldoggá lett. A kis Örököst órákon át a szivéhez tudta szorítani, anélkül, hogy egy szót ejtett volna ajka, vagy egy gondolat kapott volna lábra a fejében. Nem, nem ő akkor szeretett végtelenül, boldogan, s a feléledt, beteg s^ive, ismét a megszakadásig telve volt. A jó öreg cselédek is vígabbak lettek, itt-ott már ének is felhangzott, meg ugy este felé egy harmonika nyúlós melódiája is. De a kis fiu, még alig volt négy éves, amikor egy csikó megrúgta s eltörte a lábát. A kis Lacit gyógyítgatták, hires orvosokat hivtak, de hiába volt. A lába kurtább maradt. S a kis Laciban ahogy nőtt, ugy nőtt az anya fájdalma is. A kissé bicegő fiu minden lépése tőrszúrás volt az Bár ha nem e szavakkal jellemezhetném az első karácsony földet megindító ünnepélyességét: a barlang győzelmét a hadak utján! S Augusztus császár elrendeli, hogy számlálják össze az embereket . . . Van-e még? . . . Mit csináltunk eddig? . . . Menjenek haza a légiók s nézzék meg mi van otthon? ... A fegyver nyomán közvetlen boldogság fakadt-e? Avagy... Tehát kell-e feltétlenül csattogni-a vasnak? S elül a harci lárma, megnépesednek a gyepesedő udvarok, előkerül a házi szerszám, mert hát panasz ötlik az asszony ajkairól, könnybe lábbad a gyermek szeme, búsan jár a leányzó . . . Csendes a ház, mint a sír. A halál vállára veti kaszáját s lábai alatt heverő mozdulatlan tetemek fölött tekintete a messze távolba néz . . . holtakkal megszűnt a dolga, velük nem szövetkezhet, reájuk nem támaszkodhatik már ő sem . . . Mintha megborzadna ő is a megsemmisülés, a kiirtás gondolatától . . . Halál hol a te győzelmed ? Ezt kérdezi valaki tőle a távolból! A kis barlangban született egygyermek . . . Gyermek született nekünk, gyermek adatott nekünk . . . Ahol kidőltek a nagyok — életről szól a gyermek. S hozzá térve megalázódva a kesergő lelkek, a száradó szivek s elviszik üzenetét haza messze és közelre s megkönnyebbült lelkük uj utakat talál és uj érzelmek — uj gondolatok közt otthont és boldogságot . . . még az angyalok is azt énekelték fölötte : Dicsőség mennyben az Istennek . . . békesség földön a jóakaratú embereknek Századok — ezredek dúdolják utánuk! S bármennyi legyen a bú keserűség, fájdalom mintha a szálldogáló hó takarná el a földhöz ragadt gondolatokat, reményre kapunk karácsony táján, sietünk képzeletben Betlehembe útban a templom felé ... Ott hagyjuk az álmot, felkelünk éjfélkor és indulunk a havas uton itt-ott pislogó fény után, mert mi ott akarunk lenni . . . Kihez? A kis Jézuskához ... a jóakaratú emberek békességéhez . .. Sok teher hull le a lelkekről a Messiás éltető kezének érintésére: mintha más lenne a ház, a lakás is, mintha boldogok lennének! . . . Bár lenne mindig velünk ez uj esztendőben ez az ünnepi esdő nagy béke, amely a Jézus nevéből áradt ránk a nagy ünnepekben és sokaknak felszárította könynyeit hatalmával fenségével. K. Gy. S. Határkőnél. Vándorútját járja az emberiség. Míhelyest határkőhöz ér, letörli homlokáról a hosszú út fáradságának kigyöngyöző verejtékét, visszanéz a hátrahagyott útra. Visszatekint szivének megelégedett mosolyával, lelkének biztató megelégedéséözvegy szivébe, s biz sokszor, mikor más nem birta a keserű véget, mely gyötrelmessé tette az életét, nagy sötét szemeit haragosan emelte az ég felé, gondatlansággal okolva a hatalmas Istent. Ha itt-ott egy fegyverlövést hullott a Pál fiuk puskájából, vagy az egyik sudár alakját látta eltörtetni a kertje alatt, amint valami vad nyomában vágtat, mindig megsajgott a szive s egy könnyet csalt az arcára. De ime a Lacikából László lett, s a Pál fiucskákból fiuk, legények. Az idő sebes szárnyalással tünt tova, s uj sebeket szakított, a régiek helyén, vagy csodálatosan behegesztette a vérzőket, melyekre a föld más irt adni nem tudott, mint az elmúlást. Pál Sándor fiai elmentek hazulról egy napon, mind a hárman; velük tartott Laci is. Hivta őket a haza., S mikor néhány nap múlva, a magas kerekű régi batár, Lacit egyedül hozta vissza, a boldog anya sirva ölelte magához. — Hát nem váltál be fiam? S a fiu szomorú lehajtott fővel mondta, nem, s ugy állt ott, a nagy tölgyfák árnyékában sápadt levertséggel, mintha egy régi elődjének szelleme lett volna. S az anya a naptól fogva, nem mert többé haragos szemekkel az égre tekinteni, érezte, hogy valami csodálatos erő ott vájkál az annyit kínlódott szive körül, s ugy tömögeti, foltozgatja egészíti szinte újra építi azt. A szomszédos házban ezalatt félve lestek a postát. S az jött is, egyideig minden nap három kártya, rózsásan, mint a boldogság. De óh egyik nap már csak kettő jött, s aztán nem is oly sokár csak egy — s azután az is elmaradt. Késő őszre járt az idő, s a levelek egy megvel. Tűnődik. Lelke bejárja az elhagyott távolságot s új erőt merít a továbbhaladásra. Kivilágított szobájába zárkózva, nagy könyvek fölé görnyedve találjuk ma a hivatásos kereskedőt. Összegezi a számadások tömkelegét, közbe-közbe nyugtalan ránc ül ki homlokára . . . Mindenki számol sebbel-lobbal, megnyugtatja lelkét, hisz' jól mult el ez az esztendő, hála Istennek, nincs nagy hiány a kasszában; de ha az egész világ értelmes lakossága számot ad magának a mult ködébe burkolódzni készülő fontos eseményekről, ha a világot verő hadvezér is regisztrálja ma egy év keserves küzdelmeinek eredményeit, miért maradjunk mi közönbösek a jelen pillanatokban, az 1916-ik esztendő koporsójánál? „Eljön az óra és most vagyon, mikor az igaz imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát" (Ján. IV, 23.), harsog a fülünkbe. Igen, a hála felemelő érzelmeinek unszolására telnek meg a mai estén a templomok. Látom a sok porhüvelyes halandót, mint borul le a Fölséges oltárának zsámolyánál; odaviszik lüktető, hevesen dobbanó szivüket! íme itt vagyok Atyám, eléd hozom hódoló szivemet, légy áldott! — de lelkük, a kicsinyhitűség hálójába akadt lélek görcsösen belekapaszkodik a felajánlott szivbe: óh nem, ennek felét magamnak tartom, mert nem tündököl, mert kétségekkel van tele; vagy van Isten az égben? ilyen kegyetlen Úr, aki megfeledkezik övéiről és a romlásba dönti őket? Hogyan, lehetséges volna ez? Nem és ezerszer nem, ilyen Istennek nem áldozunk, nem hódolunk; óh te vérszomjas zsarnok, tudd meg, hogy annak a földön csúszó-mászó embernek is van ám sütnivalója s nem fogja alázattal csókolni annak lábait, kinek minden kedve a mi szenvedésünkben, romlásunkban, pusztulásunkban telik, óh nem, ha ezer poklot küldesz is ránk, akkor sem leszünk áldóid ... Szegény ember, hogy elvakította a szenvedés, a nyomor parányi szele. Pedig alig érintette még és talán a legkevésbbé csapta meg a világ összes hadviselői közül. Miért zúgolódik hát a legfőbb Úr ellen, az Ö jósága ellen ? Persze az Istenre akarnók erőszakolni azt a sok kiontott vért, amelyek a harcterek letaposott mezőit föláztatja, az Istennek szeretnők betudni a nélkülözést, mely katonáink áldozatos életét még jobban megkeseríti; a szükölködést egynémely cikkben, amellyel napról-napra boszantanak bennünket és türelmünket próbára teszik. Pedig más rejlik a dolog mélyén. Ki ne emlékeznék a háború előtti néhány évre ! ? Puskaporos volt a levegő, mert a Balkán két apró-cseprő nemzete kikezdett monarchiánkkal, álmodozásai közepette már fel is falt bennünket. Mozgósítottunk. Mindenki lelkesedéssel sorakozott a déli határra s ott várta a következendő bosszút. De milyen más lett a hangulat, mikor hivatalosan hire járt a leszerelésnek, mert diplomáciánknak sikerült az ügyet békésen elintézni. Felzúdult az öregedett férfira hulltak, ki fejét tenyerébe hajtva sírdogált. Az öreg Pál Sándor volt az utolsó sarj. Óh az élet csodálatos útvesztő, hogy játszanak az emberi szívvel, hogy röpítik szines buborék alakjába a napsugár nincs útjaira, hogy aztán egy hirtelen érintéssel kijavíthatatlanul tönkre tegyék megsemmisítsék. S Mányokiné az a magashomloku sötéthajú nő szivében érezte már a végtelenségek fájó érzetét, fejére vette örökös gyász fátyolát s fiával, átbaktatott egy csendes őszi délután Pál Sándorék kúriájához, ahol akkor már fájdalmában az anya is a fiai után költözött. Szó nélkül fogtak kezet, mindkettő érezte, hogy mit akartak mondani, s mindakettő tudta rá a feleletet is. Pál helyet foglalt, szembe az asszonnyal s mig beszélt szavai mindinkább megerősbödtek, mintha a hangok a fájdalmát megölték volna, s uj erőt öntöttek voln belé. Mányokiné hallgatta: s kint száraz ágak hulltak a földre. — Lám asszonyom — mondta lassú komoly szavakkal Pál Sándor, milyen boldog asszony Ön — megmaradt a fia, akiért oly sokat sírt s kesergett, pedig csak három centiméter hiányzott belőle s látja, ez a hiány az ön boldogságának a szülő anyja lett. Bár nálam is ugy lenne, de itt hiányzik már minden s megfásult tekintettel nézett ki az ablakon.! S ott kint, ahol a levelek már egészen lehulltak, egy nyári lugas bejáratánál Pál Emmi sirva borult Laci vállára, mig az kétkézre fogta a leányka jobbját s valamit olyan átszellemültséggel beszélt hozzá, mintha a menyország boldogságáról lelt volna szó ... Z. Gy.