ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-11-26 / 48. szám

ESZTERGOM 1916. november 26. A pozsonyi kulturünnep s a hercegprímás. Nem lehet könnyedén átsiklani a pozsonyi egyetemavató ünnep mellett. A királyi képviselet mellett a hercegprímás szereplése lett a kulturünnep központja kettős szempontból. Elsősorban a hercegprímás a nemzet nevében üdvözölte a király képviseletében megjelent főherceget. Másodsorban az ő hozzájárulása tette lehetővé, hogy az egyetem az egykori primási telken nyerjen elhelyezést. Az egyetemi telekhez, az egykori primási nyaralóhoz, kerthez az esztergomi érsekséget nemcsak történeti emlékek fűzték, hanem jogi érdekek is kötötték. Mikor ugyanis Scitovszky primás hazafias áldozattal átengedte az óriási telket a katonai kincstárnak, kikötötte az adásvételi szerződésben az érsekség számára az eladási árban való elővételi jogot arra az esetre, ha a kincstár valaha a telket eladná. Bár ma azon teleknek értéke óriási módon felszökött, a hercegprímás az elővételi jogról a maga s utódai nevében áldozatkészséggel lemondott. Ezen két momentumot le kell szögeznünk. Az első ismét fényesen megigazolta, hogy amikor a nemzet nevében kell a trón vagy annak képviselője előtt érzelmeket tolmácsolni, arra ma is leghivatottabb tényező az ország első s legfügget1 énebb méltósága, a hercegprímás. A történelem hangosan tárja elénk hagyományként, hogy a nemzet lelke mindenkor a prímáson pihent, mikor a haza érzelmeinek legfelsőbb helyen kifejezést kellett adni. Nemcsak akkor, amikor a nemzeti akarat harmonikus volt a trónnal, hanem azon esetekben is, mikor a nemzet érdekeit, jogait, szabadságát kellett az alkotmány biztosságáért megvédeni. Eme hagyomány folytatásaként állott most is a hercegprímás a legmagasabb trón képviselete előtt. Amidőn ezt gyakorolta, nemcsak a kath. egyház vallási vezérletének adott súlyt, de egybeforrasztotta a primási méltóság nimhusát a nemzet érzelemvilágával és történelmi szerepet töltött be. A második momentum a kultúra érdekében hozott áldozatkészség, mely nagyban hozzájárul a pozsonyi egyetem épüléséhez, szintén az ősi hagyomány alapjain nyugszik. Magyarország kulturájájának megalapozásában semmiféle tényezőnek nincs nagyobb érdeme, mint a katholikus egyháznak s ebben az ország prímásainak. Nemcsak a hitben, de a kultúrában is az egyház szülte ujjá a magyar nemzetet. Ha végignézzük közművelődési intézményeinket, azoknak gyökere mind a főpapi áldozatkészség szivébe nyúlik vissza. Ezzel adott a magyar egyház keresztény inspirációt nemzeti sajátságainknak. A történelem ennél a pontnál is a tettekben beszélő hagyományra támaszkodik és fényesen igazolja, hogy a török invázió s a nemzetietlen korszak után a regeneráló erőt a nemzetbe az egyház iskolái s kulturális alapításai vitték. Várossy Gyula, Kalocsának lelki fönségben, irodalmi műveltségben és áldozatkészségben gazdag érdemű érseke az ő hires könyvében, úgyszintén Pauer s Lányi az ő alapvető műveikben az ország elé tárták azon eredményeket, melyek a magyar egyház kulturális történetigazolta érdemeit igazolják. Ezen nagystílű kulturális értékeknek méltó hajtása volt a hercegprímás áldozata, amidőn, a trón legmagasabb képviselőjének szavaival élve, „maga részéről is elősegítette, hogy a palota s a kertek ismét a művelődést szolgálják." kkd. fflonarchisztikus mozgalom Franciaországban. Rohrbach Pál a „Deutsche Politik" hasábjain egy svájci barátjának levelét közli, mely Franciaország monarchisztikus törekvéseiről tanúskodik. Különös figyelmet érdemelnek kijelentései, mert a francia viszonyok alapos ismerőjétől erednek: Három hónap óta feltűnő módon, naprólnapra szaporodnak a monarchisztikus gondolkodásmód hivei, akik ellen a kormány nem meri latba vetni hatalmát, amint nekem azt egy berni főiskolai tanár (azelőtt Berlinben működött) mondotta, a kormány tehetetlennek, ájultnak érzi magát a hatalmas hullámokban közeledő mozgalommal szemben, amely torkig van már a köztársasági kormányformával és a királyságot követeli. „Valami nagy dolog van készülőben Franciaország jövőjében. Talán egy férfiú lesz az vagy valamely elv, avagy éppenséggel egy oly férfiú, aki bizonyos elvekre támaszkodik? Azok, akik jól figyelnek és ismerik a történelmet, aligha fogják elhinni, hogy a sejtelem valóra válhatik, a légkör szűkebbre szorulhat és ez a szellem biztos utat tör magának. Országunk eddigi válságos idői Jean d'Arc kai, Napóleonnal ajándékozták meg a francia nemzetet" irja aug. 16-án az „ Action Francaise", abban bizakodva, hogy Frankhon jelenlegi válságos helyzete is egy egyeduralkodót fog teremteni Franciaország kormányával kezében. Nyíltan király után kiált ugyanez a lap alig egy hónappal később. Érdekes, hogy a köztársasági hivatalos lapok: a „Le Temps" és a «Journal des Debats" kéthárom hónap óta erőszakos cenzúrának vannak alávetve s épp azok a cikkek, amelyeknek éle a rojalisták propagandája ellen irányul. Mindkét orgánumnak csak a legáltalánosabban ismert egyeduralmi túlzások ellen szabad szólnia, mint pl. a szept. 22-iki „Temps" sorai: „A diadalmaskodó rojalizmus ki fogja szorítani a köztársaságiak beleszólását a közügyekbe . .. Még egy rövid ideig küzd ugyan majd létéért a republikánus eszme, csakhogy ez az élet inkább a halál vergődése lesz. De Franciaország nem fog magára ismerni s a kellemetlen zűrzavarban, amelybe jutott, micsoda ujabb fejetlenség, micsoda hamis segítség jut osztályrészéül ? Vigyázzunk: a cézárok kora következik ismét. Nagy tanulság, félelmetes intő jel a köztársaság története. Kérünk benneteket, gondoljatok csak vissza! Nem akarunk tyrannizmust vagy bármiféle önkényuralmat fölöttünk. Talán negativ programmra volna szükségünk? Ellenkezőleg, lényegesen pozitív programmot várunk, mert egyedül a szabadság az élet forrása." Október 2-án pedig ezt irja a „Humanité" : „Egyesüljünk, ne engedjük meg a rettenetes propaganda folytatódását, mert tudjátok meg, hogy nemcsak egyes személyeket ragad magához, hanem oly eszméket penget, amelyek miatt Franciaország egy évszázadon keresztül gyilkos forradalom színhelye lett... Ma megelégszenek a rojalisták azzal, hogy az országot felizgatják és örökös veszekedéseket szítanak. A háború kitörése óta «gy pillanatra sem hagynak fel átkozott aknamunkájukkal. Nemrégiben azt mondta egyik kollégánk, hogy a monarchisták megsértődése már régóta nem jöhet számításba. Ez igaz. Sőt annyira megyünk, hogy nem is tartjuk őket számon, figyelembe sem vesszük, mi több, válaszra sem érdemesítjük őket. De titokban csak folyik a munka beláthatatlanul, a királyi palota fényétől elkábítottak vezetése mellett. És ma már azt vágják a szemünkbe, hogy a köztársaság Franciaországban csak a külföld előtt hatalom, hogy „a köztarsasági szellem lenyirbálja a nép jogos önvédelmét." Ez a jól meggondolt, alaposan megtervezett propaganda sokkal jelentékenyebb szereppel bir, semhogy néhány buzgó polgártárs oktalan kézlegyintésével vagy szóharccal napirendre térnénk fölötte." Végül október 4-én mégegyszer bonckés alá veszi a „Temps" a rojalista propaganda veszélyét: „Igen különös, de meg hallatlan dolog, hogy már a háború kezdete óta hódit ez az eszmeáramlat és még mindig ujabb és ujabb eszközöket talál, amelyek diadalútját egyengetik. Elámul az ember, bámulat fogja el annak láttára, hogy két év óta szüntelenül ilyen furcsa eszmékkel táplálja a közvéleményt „alig egy évszázad leforgása alatt öt csapást köszönhet a francia nemzet a köztársaságnak"; egyedül a monarchia marad „nemzeti kormányforma"; a köztársaság csak „a. külföld hatalma." Gúnynak egy kissé erős vagy oly korlátolt volna az eszünk ..." Szükségtelen mindezekhez kommentárt fűzni. A tettek beszélnek. Az az egy pedig bizonyos, hogy a világháború után nagyon furcsának fogjuk találni Európa képét. _ _ , r 1 Dr. Dombovary. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Notturno. Az égre kormos, mély felhők feszülnek, Mint halált jelző gyászdrapériák. A kerteket nagy vihar szántja át, Mint éveit bús, rövid életünknek. A ciprusfákat hideg szél borzolja, A felhők fodrán villám fut körül. Dörren. S a felhő egyre tömörül, S a villogásnak vége nincs, se hossza. De végre mégis félő csend leszen! Csak esőcseppek hullnak egyre-másra A megtépázott ciprus- s rózsafákra . . . ... Egy csepp se foly' már le az ereszen. A mindent rontó zivatarnak multán Feljő a hold, mint bronzsisakú szultán. Lolly. Kápolnaszentelés a lövészárokban. Irta: Unger Lajos. A .. . 1916. szept. 8. A hinterlandban az ember kezébe veszi a rituálét, elmondja az imádságokat, elvégzi a szükséges cselekményt és pont. Itt az máskép megy. Ülök a kis szobámban és ép a breviáriumozáshoz akarok fogni, mikor az ablakon át látom, hogy a szitáló esőben erősen üget felém önkéntes Ferenőic dalmát szakaszvezető. Nem jó jel. önkéntes Ferenöic nem szokott jó híreket hozni. Ö a tábori kórház telefonjának szóbeli folytatása s az áldozatot, kit meglep, nagyobb méregben szokta otthagyni, mint a milyenben üdvözölte. — Herr Feldkurat, von V ... er Armeekommandoooo. .. melde gehorsamst, ist ein Befehl gekommen, um Sie zum Telephon zu rufen. Ez az, amit én nem szeretek, a telefon. Még magyarul sem szeretem hallgatni a krákogását, nemhogy németül. Pláne, ha még ilyen szavakat is kell hozzáhallanom: Armeekommando és Befehl. Ezeket a Befehleket pedig valósággal belegépfegyvérezik a nyomorult kagylóba s ha hozzávesszük még azt, hogy a német nyelvet illetőleg nemhogy sántikálok, de valósággal mankón járok, akkor önkéntes Ferenöic hivatása maga a kész malőr. — Halló! — Hier das V. ., Feldsuperiorat, — nyargal vissza a hang. — Laudelur. Hier Feldkurat X—y. Befehl? — Sie, Herr X, sie werden übermorgen, d. h. am 8. September bei der Gelegenheit einer Kapelleweihung eine kroatische Anrede halten. El fog utazni T .. .-ba, ott jelentkezik a legmagasabb hadseregparancsnokságnál s megkapja a további utasításokat. Verstanden? — Jawohl, Herr Feldsuperior, — lepődöm meg én. — Mi a kötelessége tehát? — Horvát szentbeszédet mondani, stb. — Micsoda alkalommal? Épen ez az, amit a telefonon át nem értettem meg. Jön is azonnal a pattogóan érces fölvilágositás : •— Kapelleweihung. — Kapläneweihung? — Schrecklich. Ka-pel-le-wei-hung. Most sem értem. Még csak nem is sejtem. Kiver a verejték. — Halló. — Halló. — ? Ami ezután következik, azt a tábori főpap már nem nekem mondja, hanem egy magyar tábori lelkésznek, aki a főpapi hivatalban protokollal, mi egymást vesz be és kiad. De én makacsul szorítom a kagylót a fülemhez s igy hallom a következő bizalmas szóbeszédet: „Kommen sie hier, Herr F . .. sprechen sie mit ihm ungarisch, ich kann mit diesem Menschen nicht reden." Ez a Mensch én voltam. — Ká-pol-na-szen-te-lés! Érted ? Kápolnaszentelés,— jön a megváltó felvilágosítás. — Köszönöm. Csend. Ismét krákog és recseg a telefon tovább: „Doch, ungarisch darf man nicht telephonieren ... Jól nézünk ki!) Gehen sie nur weg." — Hallo. Verstanden? — Jawohl. Bei der Gelegenheit einer Kapelleweihung — mondom végre. — Gott sei Dank

! Grüss Gott. Seavas, — menekül tőlem a feldsuperior. — Laudetur. — Was? De erre már én is sietek letenni a kagylót, mert önkéntes Ferenöic már a robbanásig vihog. T . . ., ahol a további parancsot várom, állandóan az olaszok nehéz gránáttüze alatt áll, főkép az állomás. Különös érzéssel hagytam ott