ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-01-30 / 5. szám

testületet a város ügyeinek intenzive foglalkoztatására. Helyénvaló tényleg a városi kör felelevenítése s praktikusabb, hogy ne néhány „kiválasztott" ember foglalkozzék csak a város ügyeivel s csinálja a hangulatot, a város ügyeinek az irányítását, amiből hamar klikk vagy kamarilla is lehet a polgármester s a képviselőtestület nyakán, hanem legyen érdekelt és tájékozott az egész képviselőtestület. Ez az érdeke a polgárság közéleti érdeklődésének s tevékenységének is. Eddig is nagy baja városi üléseinknek, hogy a legtöbb ügy előkészületlenül találta a képviselőtestületet, későn bocsájtattak ki a meghívók, amelyeknek, a hol rend van, a gyűlés előtt legalább egy héttel minden képviselőtestületi tagnak kezében kell lennie. Nem igen volt mód az akták az érdekelt ügyek áttanulmányozására. Sokszor bevégzett tények elé állíttatott a képviselőtestület s mivel a városi közgyűlés nem az a hely, ahol per longum et latum tárgyalják az ügyeket, a képviselőtestület kénytelen kelletlen, békát nyelve járult hozzá sok dologhoz. A városi kör, ha fiókgyülés is lesz, nem baj, (minden értekezlet amúgy is fiók-gyűlés), legalább többféle nézet, felvetett idea megvitatható lesz, leszűrődött véleményt alkothat ki-ki magának, a megbízott vezérszónok a közgyűlésen azután a képviselők meggyőződéséből fog beszélni és a sok hozzászólással nem fog az ülés napirendje elposványosodni. A városi kör létesítésével egy kis routin fog a képviselőtestület ügybuzgalmába beékelődni, a mi a tárgyalásokra s a határozathozatalra csak üdvös lehet. Keményfy K. D. Hol vannak Péter király kincsei? — Az „Esztergom" tudósítójától. — Bécs, 1916. január 24. Mindenkit érdekelhet, hol lehetnek a szerb királyi család kincsei s minő sors érte azokat a temérdek felhalmozott értéktárgyakat, amelyek a belgrádi királyi palotában hátramaradtak. Mert tudvalevő, hogy Péter király habár egyszerű ember volt máskülönben, a pompát, fényűzést és a kényelmet olyannyira szerette, hogy erre éveken át százezreket és milliókat költött. Palotája a legnagyobb fényűzéssel volt berendezve s amit csak ember elképzelhetett, azt ott fel lehetett találni. Az érdekes kérdésre bővebb felvilágosítást kaptam egy hódmezővásárhelyi csendörhadnagytól, ki végigharcolva a szerbiai hadjáratot, mint tábori esendörtiszt Belgrádban teljesít katonai szolgálatot. — Fogalma nem lehet arról embernek — mondotta a többek között — hogy a sok lim-lom között miket találtunk a várban. — Előttem csak az érthetetlen —jegyeztem meg — hogy Szerbia még a hatalmas offenzíva előtt el volt készülve Belgrád elvesztésére s ennek dacára a királyi palotából úgyszólván semmit se hordott el biztosabb helyre. — Ez igaz. Csakhogy Szerbia Belgrád elvesztését csak 4—5 heti harc után gondolta, holott csapataink azzal néhány nap alatt végeztek. Péter király magánvagyonából igy is temérdek holmit szállítottak el részint Nisbe, részint Kragujevácba, de a legnagyobb része mégis csak Belgrádban maradt s igy mint hadizsákmány lefoglaltatott. Ami Kragujevácban volt, az később ugyancsak a mi kezünkre jutott s igy szegény Péter királynak majdnem annyi vagyona maradt, ami rajta van s amit saját maga elbirt vinni. — Mostani útja talán összefüggésben van ezzel? •— Igen. Nincs benne titok, elmondhatom. Belgrádból hoztunk Bécsbe a Hadügyi Múzeumba tizenegy hatalmas ládát, melyek mindegyikében benne vannak azok a holmik, melyeket a szerb királyi palotában katonáink lefoglaltak. Egy-egy láda körülbelül 10—15 tonna súlyú, a mi magában lefoglal egy vaggont s ilyent egyelőre csak 11 darabot hoztunk s most megyünk vissza Belgrádba a többiekért, mert még sokat otthagytunk. — És mit csinál a bécsi Hadügyi Múzeum ezekkel? — Lehetséges, hogy egykor Péter király visszakapja azokat, ha nem is mind, de egyes családi dolgokat, azonban sokkal valószínűbb, hogy mindörökre Bécsben maradnak a múzeum számára. Mert sok ritkaság és érdekes holmi -van közöttük. Az egyik láda például tele van a legértékesebb festményekkel és képekkel, amelyeket a legelső francia festők készítettek. Egynéhány Munkácsy-kép is van közöttük, valamennyi masszív, arany rámában. A másik ládában pedig a magánkincstára van, tele a különféle titokzatos kézírásokkal s egyéb feljegyzésekkel. Irattára is kezeink között van, amelyben megtaláltuk azt a 2000 szavas schiffrirozott táviratot, amelyet Miklós cár 1914. augusztus első napjaiban, a háborút megelőzőleg küldött Péter királynak, amelyben el volt döntve, hogy háború lesz. Mert tudvalevő dolog, hogy Szerbia csak e távirat vétele után tagadott meg mindenféle elégtételt Monarchiánknak s csakis ebből kifolyólag döntött a fegyveres közbelépés mellett. Bécsben most már kibetűzik a távirat tartalmát s igy majd a háború után nekünk is reményünk lehet rá, hogy minden egyes szavát tudni fogjuk. Mindezenkivül magunkkal hoztuk Péter király vegyi és chémiai felszerelését, mert ö szenvedélyes vegyész volt. Asztala tele volt a legkülönfélébb mérgekkel s ezeknek gyártásában oly szakavatottságot produkált, hogy Borgia Lukrécia neki tanítványa lehetett volna. Érdekes feljegyzéseket találtunk még, hogy a hajdani Sándor királyt és Drága királynét miként akarta eltenni láb alól s miféle mérgeket kevert össze és állított elő, hogy a szerb koronát mielőbb megkaphassa. — Ritkaság számba menő régi pénzgyüjtöményét is magunkkal hoztuk s több más oly privát levelek kerültek birtokunkba, amelyek az ántánt előkelőségeitől származtak, telve sok érdekes és fontos titokkal. Lakosztályaiból temérdek bútor, a leghíresebb szőnyegek kerültek elő, de kincseket ér fegyvergyűjteménye is, mert nem hiszem, hogy létezne olyan fegyvernem, amilyent Péter király meg ne szerzett volna. — Szóval, hoztunk mi Belgrádból mindenfélét. Napok kellenének, ha mindezt el akarnám mondani, amit csapataink a királyi várban zsákmányoltak. Persze sok értéktelen dolog is van köztük, de valamennyi becses arra, hogy a Hadügyi Múzeum megőrizze a jövő számára. Dinnyés Árpád. A világháború kilátásai. Manapság már senki sem kételkedik abban, hogy a háborút elsősorban és leginkább az angol kalmárszellem irigységének köszönhetjük. Angliának a világkereskedelem monopóliuma miatti aggódása volt a gyúanyag, melynek lekötött energiái csak a gyújtó szikrára vártak, hogy világkatasztrófát provokáljanak. A XX. század azonban a minden oldalról elzárt világba belevilágított és megmutatta, hogy elég nagy a világ arra, hogy Anglián kivül még egyéb világhatalomnak is helyet adhasson. Ugy áll az uj kor előttünk — mint egy óriási világítótorony, melynek az a feladata, hogy ezen felnövekvő hatalmas nemzeteknek útmutatóul szolgáljon ki a nagy világba, ahol joguk, sőt szent kötelességük, hogy a nemzetek és a térkép átalakításán közreműködjenek. Csak rövid kis időnek látszik, hogy a csomó összegabalyodott és a világháború rémes drámájában máris el van vetve a kocka. Ezen háttérből domborodik ki az a kép, melynek általános körvonalai elő vannak jegyezve a világtörténeti hivatás által, hogy kultur vilagfeladatokat oldjon meg. A tettrevágyó, cselekvésre kész hatalmas német, osztrák és mauyar nemzet végre elérkezettnek látja a döntő pillanatot és azt hiszi, hogy — amint Paguet mondja — azon nemzetek közé tartozik, melyek legerősebben és leginkább át vannak itatva a kozmikus felelősség hatalmas érzelmeitől s amely nemzeteknek az a szerep jutott feladatul, hogy az emberiség szellemi életének egyrészt útját egyengesse, másrészt pedig azt mind jobban és jobban fejlessze és gyarapítsa és hogy ezen úton uj vezérre várjon ! És e vezető — abszurd ellentmondásnak hangzik — a háború; a háború, amely pótolhatatlan kulturértékeket tesz tönkre, amely áldással teli évtizedek, sőt évszázadok fáradságos munkája árán elért eredményeket — aminőket a missiók nehéz munka, nélkülözések és véres verejtékkel produkáltak — egy pillanat alatt teljesen megsemmisít. És mégis minden pusztítása, minden félelmetes halálkiáltása mellett is a háború ébresztő, riadószózat a centrálhatalmakhoz. Fölszólítja őket, hogy ha még annyi vér és veszteség, ember és pénzáldozat árán is, de elhatározó világuralmi állásra törekedjenek, bátorítja őket, hogy félelem nélkül lépjenek föl és rendületlenül tartsanak ki a sikraszállt nyugati kultúra érdekében; hatalmas csatakürtjével egy másik világháborúra hivja fel őket, amelyben nem a vad erőszak diadalmaskodik, hanem a halhatatlan krisztusi eszmék fogják diadalmenetben az egész világot győzelmesen bejárni. Ilyen világhatalmi állás szükségességéhez kétség sem fér, erről kár a szót pazarolni, mert nemzetgazdasági okok indokolják. Németországban csak az ipar és kereskedelem tudott a folyton növekvő lakosságnak boldog hazát teremteni; különben a német kereskedelem fölvirágzása óta megszaporodott 25 millió kényszerítve lett volna, hogy a tengeren túl uj hazát keressen magának. Ausztria Magyarország számára az eléggé ismeretes kivándorlási nyomor feleslegessé tesz minden megokadatolást. Ámde hol integet felénk e kulturmissiónk? Eltekintünk szándékosan oly célok felett, melyek pedig hozzánk közelebbállóknak látszanak, ki a messze távolba, a világ határai felé: ott Keletázsiában, különösen pedig Kínában amely, ha az idők jelei nem csalnak, Japán uralomra, hatalomra vágyó aljas szenvedélyei által ép oly mértékben férkőzik szivünkhöz, amily mértékben Japán kapzsisága és háládatlansága miatt meg nem érdemlett bizalmunkat, melyet neki ajándékoztunk, eljátszotta, ott Kínában, amely több mint 400 millió lakosságával a kereskedelemnek eddig nem is sejtett befogadóképességét mutatja, ott egy hatalmas tér nyílik, melyet nem szükséges teljesen Anglia és Amerika nyerészkedési vágyainak átengednünk. A távol keleten tehát a mi kulturmunkánk is ép úgy, mint az angol-amerikaiaké, egoista kereskedelmi politikává, egy országnak értékes kincsei miatt való aljas kiaknázásává és kirablásává fajuljon ? Ahelyett, hogy egy népet fel- és megszabaditanók és az emberi méltóságot megillető erkölcsi magaslatra emelnők, inkább annak lealacsonyitását tekintsük mi is feladatunknak? A gazdasági jólét helyett az elszegényedést, a szabadság helyett a szolgaság keserű jármát rakjuk mi is nyakukra? Élesen formulázza Paguet ezen ellenvetést: „Határozottan konstatálhatjuk, anélkül hogy a szembeötlöbbeket figyelmen kivül hagynók, hogy az európai nemzetek között vívott élet-halál harc végeredménykep a világnak eddig még ki nem aknázott javai, birtokai miatt folyik: Kína és Törökország piacaiért. S talán ép ezen körülmény sülyesztette a világháború szellemi sikját le egészen a kannibálizmusig. Hisz a missiók és egyes fölvilágosító, érintkező mozgalmak ellenére sohasem volt a fehér népek igazi, komoly törekvése, hogy behatoljanak a messze távolban lakó, megvetett* szegény pogányok szivébe és igy nemesítsék és a keresztény kultúra aranyigazságaival átitatott életre szoktassák és neveljék őket — és ép most először közelednénk hozzájuk ezen példátlan lealacsonyodásban, aljasságban, amely egy daemoni gúnygrimaszhoz nagyon is méltó volna!" Azonban a vád igy általánosan még az angolok és amerikaiaknak a leghatározottabban materia liszfikus gyarmatpolitikáját sem érheti jogosan. Ami pedig a németeket illeti: ez, ha történelmének utolsó harminc évét végigtekinti, emelt fővel és büszke megelégedéssel mondhatja, hogy fiatal, ifjú világhatalmi állását egész máskép, sokkal mélyebben és felelősségteljesebben fogta fel. Hogy kulturfeladaton nem pusztán csak a hódítást, a sült gesztenyének kikaparását tekintette, hanem fáradsággal és verejtékkel teli komoly munkát, elsősorban pedig vetés, amelynek gyümölcsei leginkább ezen idegen népek javára vannak. Mily keserűen gondol Kina nagy vicekirálya Li Hung-Chang arra az opiumkereskedésre, melyet az angolok országára rákényszeritettek: „Tudom, : nagyon is jól tudom, hogy az angol pénz utáni i vágy, hogy Anglia ezen kalmár, tolakodó szemj telensége miatt millió és millió szerencsétlen kinai még mélyebbre sülyed és hogy hatalmas, erős, egészséges emberek, tisztességes asszonyok szegény I földönfutókká és az erkölcsi posvány legmélyére sülyedt gonosztevőkké lettek és hogy százezrek csak az öngyilkosság árán tudtak nyomasztó sorsukon enyhíteni. És mindez csak azért, hogy India fejlődjön, mindez csak azért, hogy az angol kereskedelem fölvirágozzék a kinai kikötőkben s mindez csak azért, mert aranynak, ezüstnek, földnek, birtoknak sokkal több értéke van az angol kormány szemében, mint egy gyönge nemzet emberi tagjai... Anglia, ez a gazdag, büszke Anglia a maga nagy seregével, hatalmas flottájával, nagy embereivel meg van gyalázva, szégyenitve ama gaztette miatt, amelyet az indiai mákkal rajtunk elkövetett és elkövet." És mint egy átok, úgy jönnek ajkaira: „Szégyen és gyalázat, átok ezentúl erős Angliára! nem mint barát közelit hozzánk, hanem egy véreskezű élet és vagyon után áhítozó kalóz egetverő csatakiáltásával és megszámlálhatatlan ezreket dönt a feneketlen örvénybe azzal az átkos itallal, melyet oiy arcátlanul kinál." De kérdem, vájjon egy tisztességes kereskedelem nem fizetné-e ki azt a nagy utat a Világ-