ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-01-01 / 1. szám

A kis Tarzicius. — Görz pusztulásának végnapjaiból. — Mikor lehajoltam hozzá, sötét mély szemeivel; melegen nézett rám, s feléje nyújtott kezemet barátságosan szoritotta meg. Barakszalmán feküdt, pokróca egész nyakig befödte, csak lázas, piros arca s csillogó szemei maradtak fedetlenül. Hosszan néztem rá, szegény gyermek, a fiatalsága, ott ült még a gyermekes puha arcvonásokon s az ártatlanság a szemeiben. — Oh, milyen jó — suttogta lassan — hogy már magyar emberre is akadok, olyan rossz, higyje el uram, hogy senkivel sem tudok beszélni. Szeretnék már haza irni s nincs kivel, szegény özvegy édes anyámnak. Jobb kezem elveszett s a ballal még nem tudok. — Megvigasztaltam, s megigértem neki, hogy majd ha rendbejön s a barakból a kórházba kerül, meglátogatni s kérését teljesíteni fogom. Hálásan intett a fejével, s behunyta a szemét. Már tovább akartam menni, amikor újra megszólalt. — Tisztelendő ur kérem, ne menjen el, maradjon itt, valamit el szeretnék mondani, hátha reggelig nem élek már. Megsajnáltam szegényt s egy gazdátlan turniszterre ülve melléje telepedtem, kivülről kocsizörgés, berregés hallatszott, uj szállítmány érkezett, 400 ember Doberdó s Saint Michael felöl. — Közelebb húzódtam hozzá, hogy ne kelljen nagyon hangosan beszélnie, s esetleg ne zavarja a mellettünk fekvőt. — Garlathy Elemér önkéntes vagyok, — szólt, kissé megemelve a fejét, — s jogot hallgatok, Pesten. Egy hónapja, hogy lekerültem a frontra, s ma egy hete, hogy megsebesültem. Két napig a romok közt feküdtem, mig végre a második nap estéjén megtaláltak, bekötözték sebeimet s idehoztak. Istenem, Istenem de fáj! Egy srapnell széthasította a gyomromat, jobb bokámat s kezem fejét, s a szétrepült szikla és kődarabok meg összelapítottak. A gyenge petróleumlámpa odavilágitott az arcára, s

; megrepedezett, piros, vérpiros ajkára. Levegő után kapdosott. Hideg vizet hoztam neki, kissé ivott, s tovább folytatta. Görzben történt egy templomban. Már este lett. A nappali keserű s szorongó pillanatok után, kibújtam a rejtekhelyemből, hogy egy kik kenyeret szerezzek valahol, mert nagyon, nagyon éhes voltam. S ahogy igy csetelve-botolva, az ismeretlen utcák ismeretlen kövein futottam, egyszerre csak, irtózatos dördüléssel lecsapódik közelemben egy gránát, majd utána nyomban egy másik. A ködös holdvilágnál széjjel néztem, hát látom, hogy a célpont s áldozat egy torony nélküli templom volt. Tornya már régebben összedűlhetett, mert kőhalmazain régebbi hó nyomai pihentek. Sehol senki sem mozgott, élet már nem volt, egyedül én róttam félve rettegve az utat, egy darabka kenyérért epedve. Édes anyámra gondoltam, ki, ha tudta volna, tán vérével is képes lett volna éhsé— De kedves Klarissza — fakadt ki az ezredes — minek szeded elő ezeket a régi dolgokat? — Várj Iván, rögtön megtudod — felelte az öreg asszony tompán. — Arra is emlékszel, hogy egy kis fiam volt s én csakis úgy lettem a fele- l séged, ha fiamat magamhoz vehetem. Te ebbe egyeztél, ámde később nem tudtad a gyereket úgy szeretni, mint egy apa s mivel az csak örökös válaszfal volt közöttünk, nehezen bár, mert nagyon szerettem fiamat, a fiút alig 4—5 éves korában, bőven gondoskodva jövőjéről, örökbe adtuk valakinek s azóta . . . — S azóta nyoma veszett — jegyezte meg az ezredes gyorsan — mert később sokat kutattuk, hogy visszavegyük, de eredmény nem volt. — Nem Iván, a gyerek nem veszett el — vágott szavába az öreg matróna s sötét szemei belekapcsolódtak férje tekintetébe — nem veszett el a gyerek, mert az én fiam, gróf Tihanyi Dezső — saját házunkban van a fogoly magyar tiszt személyében. — Lehetetlen I — pattant fel az ezredes. — Nem lehetetlen, Iván. Bizonyára még nem felejtetted el, hogy amíg kis korában egy évig nálunk volt, egy izben az égő szamovár alsó karikája lepattant s a kezére esett. Figyeld meg a bal kezét, ugyanaz a patkóalaku égési sebhely még ma is rajta van. Aztán nézz az én szemembe s gondold magad elé az ő szemeit. Mindkettő egy és ugyanazon szem. Szegény fiú azért nem birja a képet megfesteni ... és ki tudja, megfesti-e egyáltalában? . . . Különben az én előérzetem és az én szivem nem csal . . . — Van valami a dologban — felelte az ezgemet csillapítani. Fejem szédült s egy kicsit meg kellett pihennem. Leültem egy köre, s a hideg havat a homlokomra szorítottam, hogy kissé fölélesszen a hidege. Mögöttem a templom nyitott ajtaja csikorgott a léghuzamban, s a szél gyengén dúdolt rímtelen melódiát. Lassan felkeltem, s odamentem az ajtóhoz. Beléptem. A szentély tetején nyilas volt, s a hold gyenge fénye ködös homályossággal szórta bele sárga sugarait. A szentelt vizzel keresztet vetettem magamra, s tovább siettem a padok között. Az oltár helyén csak idomtalan kőtörmelék volt. Kutatni s keresni kezdtem, s valami ugy súgta nekem, ugy sarkalt, hogy itt kell valamit találnom, csak keressek, kutassak tovább. A márványdarabokat tovább csúsztattam, s elfelejtve gyengeségemet, egészen belemelegedtem a munkába. Szinte megfájdult a derekam. Mikor felegyenesedtem, a hold hosszú árnyékot festett rólam a földre s a szótlan ködarabokra. A hajó felől, vaksötétség sietett felém. Tovább dolgoztam. Már csak egy követ kellett odébb löknöm s elértem célomat. A sárgarézből készült tabernákulumok Ajtaja zárva volt. Bajonettemet bedugtam a nyílás vágásba, s az kinyílt. Kis arany kehely volt benne, de felfordulva, s az ostyák szanaszét hevertek a sima korporalén. Szivem összeszorult, térdem megrogyott s én alázatosan leborultam az Ur Jézus szent teste előtt. Soká lehettem igy, tán kissé el is szundítottam. De mikor magamba tértem, a hold még mindig bekandikált, s festette az ő folyton változó nyúló rövidülő árnyképeit. Oh Jézusom téged itt felejtettek, mondtam ajkaimmal közel menve a szent test felé, itt hagytak, itt feledkeztek meg a nagy sietségben. Mit tegyek most veled, itt nem maradhatsz, a pókok s a víz széthordna, a por belepne. Nézd édes Jézus, gondoltam egyet, tán ez lesz a legjobb, ha megteszem, magamhoz veszlek. Gyomrom üres, kora reggel ettem meg az utolsó cvibakomat, s azóta semmit, meg halálos bűnöm sincs, — ugy hát nem fogsz haragudni, édes jó Jézuskám. A templomban mély csend volt. A távolban is, mintha megcsitult volna a halálosztogatás ez életadásnál. Remegve hajoltam tovább, s anélkül, hogy kezeimmel érintettem volna, magamhoz vettem az egész tartalmát. Az üres kelyhet meg a háti zsákomba tettem, itt van tisztelendő ur, a fejem alatt, majd lesz szíves vele rendelkezni. Meghatottan ültem mellette, e megtestesült nemességnél, s már tovább akartam kérdezni a sebesülése miatt, amikor újra megszólalt, de sokkal gyengébb hangon; — arca pirosabb s szeme ragyogóbb lett. — Aztán, aztán imádkoztam, igazán nagyon, s többre nem is emlékszem. Mikor újra magamhoz tértem, már a hordágyon vittek, mély sebeimet a katonák — sötét éjjel, ködös nedvességben, egy ideiglenes tábori kórházban bekötötték sebeimet, s ide hoztak. Szeretettel simogattam meg a fejét, s a lázas magas homlokot. redes halkan — szemei már nekem is feltűntek, de én sohse gondoltam erre. No jó, de most mit csinálunk vele ? — Azt csináljuk kedves Iván, hogy haza küldjük. Neki minderről nem szabad tudni semmit. Mi öregek vagyunk, nálunk nem érezné magát jól, gyerekkorára pedig nem emlékszik s mostohaanyját rajongásig szereti. Hagyjuk meg őt abban a tudatban, hogy szülőanyjához megy vissza. Ne válasszuk el örökre attól az asszonytól, ki felnevelte s aki úgy szereti, mintha édes fia volna. Ha feltárjuk előtte a valót, egész életére boldogtalanná tesszük. — Jó, ez mind helyes, de mit akarsz most tenni? — Egyszerűen azt, hogy a fogolytáborból szöktessük meg. Te ezt könnyen kiviheted. Mint magyar vöröskeresztes orvosnak, vagy mint a nemzetközi tudakozó iroda orvosának útlevelet állítunk ki, ellátjuk pénzzel s nyugodtan mehet. Az ezredes kételkedve rázta fejét, majd pár perc múlva kissé határozottabb hangon lassan megszólalt: — Klarissza, ezt nem tehetjük meg. Ha megtudnák a dolgot, minden bizalomnak s becsületnek vége volna. Háború után úgyis haza mehet, várjunk addig . . . — Iván ! Ne szomoritsuk meg szegényt. Ezzel a segítséggel nemcsak neki, hanem nekem I is tartozol. Ha te veszed kezedbe az ügyet, nem tudja meg senki, csak a jó Isten s hidd el, ő nem fog haragudni rád. — Nem, Klarissza, ezt nem tehetem meg. Egy bűnvirágért tiszti rangomat nem tehetem Mikor újra felkerestem, már fehér ágyban. De sápadtan s behorpadt arccal. Beszélni nem tudott, csak csendes suttogással mondta, hogy küldjem hozzá a magyar tábori lelkészt. Kérését teljesítettem. Ettől fogva ha időm engedte, mellette ültem s meséltem neki, vig s szomorú történeteket, s ő hallgatta szótlanul. De már nem sokáig. Harmadik nap reggelén meghalt. Rózsafüzére kezeiben volt, s skapuláréja a mellén, a földi küzdelmek legjobb fegyverei. Nemsokára lepedőbe csavarták, s a halottaskamrába vitték, kétkerekű homokfutón. Én pedig lesiettem s egy özvegy asszonynak levelet kezdtem irni egy nagyon szomorú történetről. Zaymus Gyula. HÍREK. Hó . . . Idegen városban száll, száll a hó, Hófehér csillagok, sok millió. Azelőtt jó régen, még mint bohó gyermek, Óh, hogy tapsoltam az első hópelyheknek! Most már semmi öröm el nem fog a láttán, j£gyetlen örömöm te vagy kicsi lánykám. S reáa gondolni, kicsinykém, olyan jó — Idegen városban száll, száll a hó. Idegen városban száll, száll a hó. Hófehér csillagok, sok millió Emberek tapossák, korom is hull rája, Szennyes lesz a földnek hófehér ruhája. Azelőtt; jó régen, sirni tudtam volna, Látva a hófehér havat bemocskolva. Most már dehogy bánom, hogy igy van, hát igy jó — Idegen városban száll, száll a hó. Idegen városban száll, száll a hó, Hófer csillagok, sok millió. Lásd a szerelem is, égnek adománya, Tiszta volt, hófehér, amint alászálla. Ámde itt a földön taposták szennyessé, Piszkossá, kormossá, bűnös feketévé. Olyan szomorú ez! — s hogy igy van, oh nem jó — Idegen városban száll, száll a hó. Idegen városban száll, száll a hó, Hófehér csillagok, sok millió. Mint a hó is marad csillogóan, tisztán, Ott, ahol ember nincs, csak a csendes magány — Lelkem magányában, úgy maradt meg nékem Igaz szerelmem is kristály-hófehéren .. . És ez a tudat.— lásd, kicsinykém — olyan jó — Idegen városban hull, hull a hó. Pilsen. Lenz Ferene. * A hercegprímás a bazilikában. Csernoch János dr. bibornok-hercegprimás az ó-év estéjén a bazilikában tartott hálaadó ájtatosságon megjelent és a litánia végeztével előimádkozta a felajánlási imádságot. kockára. Kérj tőlem bármit, megteszem, de most lehetetlent kívánsz. Háború van, semmi sem biztos s ilyenkor még velem is könnyen elbánnának. — Iván ! — szólt az öreg asszony erélyesen — meg kell tenned! Én kérem tőled, én a feleséged, ki félre tett egykor mindent, csakhogy veled mehessen ide, messzi Oroszországba. — Klarissza, kérj a földön bármit, csak ezt ne! — Ez az utolsó szavad. Iván? — Sajnos Klarissza, ez . . . — Akkor végeztünk, jó éjszakát. Mialatt az ezredes lassú léptekkel visszament és aludni készült, felesége a hálószobájában lecsavarta a villanyt s férje dolgozó szobájába sietett. Az idő későre járt, a házban már mindenki aludt s az ezredes irodájában még mindig égett a lámpa. Az ezredesné dolgozott ott lázasan, idegesen, kezében fájdalmasan nyikorgott a toll s mikor mindennel készen volt, óvatosan kinyitotta a pénzszekrényt s tiz darab száz rubeles bankjegyet vett ki belőle, amit egy erős borítékba csomagolt. — Ez talán elég lesz neki — szólt mintegy önmagához beszélve. Azután a borítékot kebelébe rejtette s miután eloltotta a villanyt, kezébe vette az égő gyertyát s lassan, mint a tolvaj, átment a a szobákon ki a folyosóra. Ott megállt egy falban I levő szekrény előtt, ruhacsomagot vett ki belőle s hangtalan léptekkel, nesztelenül sietett végig a hosszú folyosón, mig végre egy ajtó előtt megállt. Körülnézett. Senki sem látta. Minden csendes és elhagyatott volt. Halkan kinyitotta az ajtót s a következő percben a fogolynál volt. Öreg,